(befejező rész)
II.
A két világháború közötti kisebbségi lét első évtizedének legnagyobb tanulsága az volt, hogy kisebbségi helyzetben többségi tudattal élni nem lehet. Ennek a felismerésnek a logikus következménye a szigorú múltkritika (miért jutott kisebbségi helyzetbe az erdélyi magyarság?) és a tudatos jövőépítés követelményrendszerének a felállítása; olyan életstratégia kialakítása, mely egyaránt kedvez mind az önvédelemnek, mind az önszerveződésnek. A második erdélyi írónemzedékhez tartozó Bözödi György máig legnevezetesebb könyve, a huszonöt évesen írt Székely bánja mindkét kívánalomnak eleget tesz; arra a felismerésre épül, hogy a jövő érdekében vállalni kell a hamis utópiák lebontását, másrészt tudatosítani kell egy szervezettebb gazdasági és szellemi élet megteremtésének módjait és lehetőségeit.
Bár az erdélyi szociográfia egy időben keletkezett a magyarországival, kétségtelenül számolnunk kell a kisebbségi helyzetből adódó „különfejlődés” jellegzetességeivel.
A második erdélyi írónemzedék tagjai úgy látták, hogy a – kényszerűségből fakadó – önálló irodalomteremtés heroizmusa után, a kezdeti romantikus népszemlélet helyett hiteles valóságképpel kell szembesíteni az olvasókat. Azt kell bemutatni, hogy a kisebbségi helyzetben milyen életkörülmények között élnek, gondolkodnak, milyen kényszerű magatartásmódokat követve cselekszenek az erdélyi magyarok – osztálytagozódásuktól függetlenül. Korántsem arról van szó, mintha az első írónemzedék tagjai (köztük Tamási) ne látták volna a társadalmi bajokat és azok forrásait. Csakhogy a kisebbségi irodalom természeténél fogva eleve védekező irodalom: a humánumba és a nép életerejébe vetett hit fenntartására, a külső veszélyek elhárítására helyezte a hangsúlyt. A boldog embert megíró Móricz és a Szülőföldemmel írásművészetének csúcsára jutott Tamási párhuzamba állítása nyomán jutott erre a következtetésre Molter Károly. Móricznál – írja – „még szükségszerűen sok volt a társadalmi támadó motívum, míg a mi székelyeink a kisebbségi védekezés közben szorultak a természetes népi küzdőtérre. [...] Ösztönös védekezés volt a székely etnikum, egy ősi nép lelki magja, mely, mint az egyéni nemtő, halhatatlan. A legalsó néprétegekbe szálltak alá, s onnan akkora nyelvkincset, olyan eredeti észjárást és elbeszélő lendületet, akkora képzelőerőt hoztak magukkal, mint Giono a francia mélyparasztságból, Hauptmann a sziléziai és Johst a lengyelországi tájnémetségből, és olyan magatartást, amilyet Illyés Gyula tanult a Dunántúl magyarságában. [...] Védekező állásfoglalásuk lehetett az oka, hogy csupán a népszeretet nagy föladatai alakultak bennük témákká.”18
Nyilvánvaló tehát, hogy megszületésekor a körülmények hatalmának elviseléséből nyerte az erdélyi magyar irodalom a pátoszát, ekképpen tiltakozott „a rab hétköznapok” (Szabédi László) igazságtalanságai ellen. Ami persze abból is következett, hogy a kisebbségi társadalom bajainak a feltárása, a bátor szókimondás kezdetben jóval nagyobb belső ellenállásba ütközött – jó példa rá Tamási Czímeresek című regényének fogadtatása –, mint többségi helyzetben: az 1918-as öszszeomláshoz vezető okok feltárása, a megoldhatatlanak látszó kisebbségi kérdéseket előtérbe állító, felelősségre ébresztő tények adott esetben akár az államhatalom képviselőinél is jobban irritálták (a maguk szűkebb és tágabb hatalmi önkörében) a tulajdon sorsukra reflektálni nem mindig képes kisebbségi „érdekvédőket”.
A második írónemzedékre már közvetlenül hatottak a kisebbségi lét első évtizedének tapasztalatai, csalódásai és megcsalatásai, a helyzetváltozással nem számoló magatartásformái, az élet továbbviteléhez nélkülözhetetlen szemléletváltás „késleltetett” reflexei, s így szükségszerűen a kisebbségi társadalom belső megújulásának, „megigazulásának” – „önerőből is megoldható” – kérdései váltak számára „nemzeti feladattá”. Több mint jelzésértékű, hogy Bözödi készülő művéről az első híradás a szociográfia műfaját előtérbe állító népi írók folyóiratában, a Kelet Népében olvashatjuk – egy évvel a Vásárhelyi Találkozó után, nem sokkal azelőtt, hogy Móricz átvette Szabó Páltól a lap szerkesztését és tetemes adósságait. Az erdélyi irodalom 1928 – az Erdélyi Helikon megjelenése – utáni útkereséseit számba véve Vita Zsigmond örömmel adja hírül, hogy „az idő és a művész összefonódásából” hamarosan megszületnek azok a művek, amelyeket a korabeli olvasók várnak: „Már készül Bözödi Györgynek a Székelyföldet felfedező munkája, és készülnek a regények, amelyek a fiatal nemzedék világlátását fogják kibontani. Az erdélyi irodalom új szakaszhoz érkezett, ebben a szakaszban már csak az egységes magyar irodalmi törekvések erdélyi árnyalatáról beszélhetünk.”19 A szerző nyilván az egyetemes magyar irodalom erdélyi árnyalataira gondolt.
Ez a – történelmi tisztánlátás és jövőteremtés igényéből fakadó – hangsúlyváltás elkerülhetetlen volt, ám a helyzetet bonyolította, hogy a magyarországi szociográfiai hullám hatására Erdélyben is felerősödtek azok a hangok, amelyek a belső „támadó motívumok”-at helyezték előtérbe. (Lásd a Jelszó és mítosz-vitát.20) Épp akkor, amikor a hitleri és a sztálini hegemónia-törekvések, Románia rohamos fasizálódása a kisebbségi társadalom belső egységének a megteremtését elodázhatatlanná tette.
Az akkoriban uralkodó ambivalens szemléletet jól tükrözi Venczel Józsefnek a magyarországi és az erdélyi szociográfiák eltérő szerepkörére rávilágító kritikai viszonyulása. „Szabadítsuk fel magunkat lehetőség szerint a Magyarországon megjelenő társadalomkutató művek hatása alól – figyelmeztet a Székely bánja megjelenése után a Hitelben. – Ott talán megengedett a rossz hánytorgatása s akár a bírói beavatkozást is igénybe vevő viták indítása, ott ennek is célja lehet: az elégedetlenség sietteti a kormányintézkedéseket, főként a társadalmi és gazdasági reformok megvalósítását. De mi célja lehet ennek nálunk, hol vannak a hatékony eszközök a társadalmi és gazdasági bajok javítására? Persze, nem takargatást és illúzióképzést kívánunk, csak azt, hogy a társadalomkutató csupán a megdöbbentés kedvéért ne szélesíthesse a szigetek közötti tenger méreteit, hanem lássa meg, hogy az itt-ott még a mélyben épülő zátonyok azzal kecsegtetnek, hogy nemsokára – tőlünk függ, mikor – új szigetek nyújtanak a népi kérdések, feladatok és megoldások felfedezőjének megnyugvást és támpontokat.”21
Az erdélyi falukutatás feladatai a magyarországi szociográfiai irány célkitűzéseitől igen eltérőek – vonta le a következtetést Kovács Katona Jenő is, aki alighanem a legtöbbet foglalkozott a műfajjal a Korunk hasábjain, és aki szilágysági szociográfiájával maga is részese volt az Erdély felfedezése programjának. Elvileg helytálló volt 1939-es megnyilatkozása, ám érvelése korántsem mutatkozott annak. Szerinte az erdélyi falukutatásnak eleve szakítania kellett volna „a transzszilvanizmus ködös misztifikációjával”, „az erdélyi magyarság addigi vezetőinek gyakorlatával”, és keresnie az „együttműködési lehetőséget az itt élő népek hasonló szellemiségével”. Tudhatta volna pedig, hogy kereste. Mikó Imre könyve, Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés már 1932-ben ennek volt a bizonyítéka. Kovács Katona Jenő miközben elismeri azt, hogy „a többségivé lett románság szívesen feledkezett meg az egymásrautaltság elvéről”,22 szóba sem hozza – ami pedig köztudomású volt akkoriban –: a Gusti-féle szociológiai iskola volt az, amelyik a nacionalista állampolitika nyomására 1937-től nem merte vállalni az együttműködést az erdélyi magyar falukutatókkal.
Nem kétséges, hogy az erdélyi magyar szociográfia szerepét a csehszlovákiai Sarló-mozgalmat elindító, annak falukutatásait megszervező Balogh Edgár látta a legvilágosabban. Ő sem „vádiratokat” várt természetesen kisebbségi helyzetben ettől a műfajtól, hanem a permanens önvédelemre szorított romániai magyarság belső kohéziójának a megteremtését. Felfogása szerint ugyanis a reális társadalomismeret az egészséges nemzeti tudatot erősíti az erdélyi magyarság körében. Az 1935-ben Csehszlovákiából kiutasított és azóta a Korunk belső köréhez tartozó (a folyóirat 1957-es újraindítása után főszerkesztő-helyettesi szerepet vállaló) Balogh Edgár mindig baloldalinak vallotta magát, de sosem volt anacionális. Nem véletlen, hogy a Magyarország felfedezése sorozat beindulása után ő szorgalmazta a leginkább az Erdély felfedezését. (Nemcsak a Korunk hasábjain.) Abból az alapvető felismerésből indult ki, hogy a kisebbségi társadalom belső tagozódásairól, az egyes „néposztályok” egymáshoz való viszonyáról, „városi és falusi dolgozóink szociális helyzetéről, önvédelmi erejéről s nemzettörténeti szerepéről, kisebbségi életünk gyarapodó vagy fogyatkozó népi erőtartalékairól csakis egy szabatos szociográfiai népfelvétel adhat felvilágosítást.”23 Az erdélyi szociográfiai irodalomtól egy olyan nemzeti tankönyv előmunkálatait várta, amelynek célja a kisebbségi magyarság reális helyzettudatának a kialakítása.24
A magyarországi és az erdélyi szociográfiák funkcionalitása közti éles különbségtételt voltaképpen a Székely bánja megjelenése váltotta ki. A kötet kiadásában tevőleges szerepet vállaló Balogh Edgár még úgy látta, hogy „Bözödi bátran utat vágott kisebbségi népéletünk gátlástalan elemzése s így igazi és őszinte nemzeti önismeretünk felé”, s hogy „a társadalomrajz részletein keresztül egységes drámai szerkezet bontakozik ki a költői alkotás komor fenségével.”25 Mikó Imre is elismeri ugyan, hogy „a mai helyzetről adott reális kép enyhíteni látszik azokat a hibákat, amelyeket a székely múlt egyoldalú [Kiemelés tőlem – Cs. P.] beállításával elkövetett”, de arra hívja fel a figyelmet: az önvád „a kisebbségi helyzetben könnyen az ellenkező célhoz, a kiábránduláshoz vezethet”.26 Jancsó Béla ugyancsak „példamutató tett”-ként értékelte az Erdélyi Fiatalok hasábjain a „helyesebb önismeretünk felé” utat törő vállalkozást. (Azzal együtt, hogy – a társadalomkutató Mikóhoz és Venczelhez hasonlóan – jól látta a könyv számtalan fogyatékosságát.)27
Amit az is igazol, hogy a könyv későbbi kiadásai során Bözödinek alkalma nyílt (részben) pótolni művének – a korabeli szigorú kritika jelezte és általa is érzékelt – hiányosságait. Ám ettől alkotása lényegében nem vált teljesebbé. Szemléleti okokból. Azon nem akart és nem is tudott kedvezőbb történelmi körülmények között, a negyvenes évek elején sem változtatni. Sőt, többségi helyzetben érzékelte igazán, hogy művére nagyobb szükség van, mint megírása idején. Hogy mi történt volna akkor, ha 1938-ban hallgat a „jó szóra”? Történelmietlen a kérdésfelvetés, de mégsem árt elgondolkozni rajta. Tíz esztendő múltán ki sem nyithatta volna a kéziratot rejtő fiók zárját. A második világháború után ugyanis mindvégig – egészen a haláláig – az orwelli szellemőrök felügyelete alatt állt: mikor elhurcoltan, mikor szabadlábon.
„Csodával határos – tűnődik Mikó Imre 1938-ban a Székely bánjáról írt feljegyzéseiben –, hogy ez az annyi viszontagságon átment nép a mai napig is fent tudott maradni...”28 Tizenegy székely felkelés történelmi freskója önmagában is elegendő lehetett volna e felismeréshez, ám a Bözödi-könyvben ez csak a kezdet; hozzáadódik az idegen érdekekért hozott sok-sok értelmetlen véráldozat, az éhínség és a járványbetegségek pusztítása, a tömeges kivándorlás (a Kárpátokon túlra és Amerikába) okozta vérveszteség, az önsorsrontás (alkoholizmus, bicskázás, egykézés, hitelhagyás, identitásváltás stb.) és az erkölcsi züllés megannyi jóvátehetetlen bűne.
Kötetének bővített újrakiadásához írt előszavában 1939 őszén Bözödi egy mondat erejéig kitér az elutasító bírálatokra, hogy újólag leszögezhesse alapállását: „Ha nagy tévedéseket és mulasztásokat kellett megállapítanom a múltban, ezt nem kevés fájdalommal tettem, mert érzem, kisebbségi helyzetünk fokozott felelősséget és fokozott körültekintést követel meg az írótól a letűnt idők bírálatánál. De az igazság és a jövő érdekében vállalnom kellett a küzdelem súlyát nehézségeit és veszedelmét.”
E küzdelem „nehézségeit és veszedelmét” azonban a történelmi helyzet megváltozásáig nem állt módjában kifejteni. Miután a Kelet Népét szerkesztő Móricz Zsigmond Miért szegény Erdély? címmel 1941-ben ankétot indít, és ennek megszervezésére a reálpolitikában járatos Balogh Edgárt és Bözödit kéri fel, Bözödi alig tudja mérsékelni a témával kapcsolatos mondandóinak gátszakító áradását. Annál is inkább, mivel Móricz épp azokat a tulajdonságokat akarta naggyá növeszteni az egész nemzetben, amelyeket a Székely bánja 1939-es MEFHOSZ-kiadásából is megismerhetett: óvatosság és vakmerőség, okosság és vállalkozókészség, szervezőkészség és egyéniségfejlesztés, hagyományőrzés és értékfogadó nyitottság. Felismeri ugyanis, hogy kisebbségi helyzetben is a Bethlen Gábor-i politizálás több százados tapasztalatai nemesedtek hétputtonyos aszúvá, amit ezzel az óhajjal akart össznemzeti piedesztálra emelni: „Inkább a székely hódítson meg bennünket, mint az idegen fajok. Ő tanítson meg bennünket arra, amivel oly sok századon át éli életét a bérces kis hazában: a reálpolitikára. Mert hiába prédikálunk itthon, hiába ájulunk és ujjongunk: itt lehetetlen lángokat gyújtani. Itt még két generációnak kell születni s végig élni az életet, míg odajutunk, hogy csak meg is értsük az erdélyiek reális politikáját. Nálunk még azt sem tudja senki, mi a politika.”29 Ezek a felismerések a kommunizmus bukása utáni évtizedekben ugyancsak érvényesek.
Nem véletlen tehát, hogy Bözödi ezzel kezdi a székelyföldi szegénység „okadatolását” a Kelet Népe 1941. március 1-jei számában: „Most már magunk között beszélhetünk erről a kérdésről, tehát nyíltan szólhatunk. Nem köt az a számtalan gátlás, amely a román uralom alatt hallgatásra vagy túl bölcs mérsékletre kényszerített, ha a székelység nyomoráról kellett beszélni. Ma is emlékezetemben fáj az a lehetetlen helyzet, amellyel Székely bánja című könyvem megírásakor viaskodni kényszerültem: ha megírom a nagy nyomorúságot, az ellenséges román közvélemény előtt állítok ki rossz bizonyítványt magunkról, hogy, íme, milyen egy értéktelen, silány nép került Romániába, és még miatta akarja az üres magyar propaganda visszakövetelni Erdélyt! S amennyi lehetősége volt annak, hogy a román propaganda kihasználja a fájó, de igaz helyzetképet a Romániába kényszerült székelységről, éppen anynyi lehetősége volt annak is, hogy a hatóságok bíróság elé állítják az írót lázítás miatt Nagy-Románia nyugalma és békéje ellen, vagy éppen revíziós álmok miatt, mert nem látja rózsásnak a meglévő helyzetet. Volt a kérdésnek még egy másik, kényesebb pontja is. A székelyföldi szegénység mint társadalmi jelenség okai a múlt század [a 19. század! – Cs. P.] derekáig nyúlnak vissza, ezt nem hallgathatta el tárgyilagos szemlélő, ki a székely társadalom történelmi alakulásait ismeri, de viszont úgy kell megmondania, hogy ebből ne hárulhasson mentség a rosszul gazdálkodó új gazdára, a politika pedig ne mondhassa azt a panaszkodó személynek, hogy a »magyarok alatt is éppen ennyi bajod volt«. Volt más veszély is. A megélhetés nélküliek, a népfölösleg elvándorlásának kérdését sem látszott tanácsosnak felvetni, mert ha azt kutattuk, hová vezetett az útja a nyomtalanul eltűnt pár ezer embernek, akik a székelység zömét jelentő szegény napszámos-rétegből évente kirajzottak már közel száz esztendő óta, a vörös nyilak a Kárpátokon túlra: Moldvába és Havasalföldre vezettek. Így lett a Regát az erdélyi magyarok nagy temetője […]. Trianon nemcsak azt jelentette, hogy a székelység idegen fennhatóság alá került, hanem azt is, hogy a lezárt hegyi utak megnyíltak kelet felé a népfölösleg előtt. Ezt ismét nem lehetett megmondani annak veszedelme nélkül, hogy a románság ellenünk fordítja a történelmi kényszerből származott helyzetet, és úgy tünteti fel, hogy a székelység előnyösebb gazdasági viszonyok közé került.”
Ha tehát valaki netán szóvá tette, miként Bözödi, a székelyföldi nyomorúságot, „a kisebbségi magyar hivatalosok nem késlekedtek rányomni a bélyeget, hogy »baloldali«, osztályharcos és egységbontó, sőt a »fajáruló« jelző is hamarosan kijárt annak, aki a bajok történelmi gyökerét kereste”.30 Ha ez így volt a két világháború közötti kisebbségi helyzetben, még inkább felerősödtek ezek a hangok 1940-et követően, amikor a Csonka-Magyarországról érkező „ejtőernyősök” hasonló szóhasználatának súlyos személyi (a zsidók esetében: kollektív) következményei voltak. A Kelet Népe tehát jó időben vetette fel ezeket a kérdéseket.
A székelységnek csak az urai változtak – ez volt Bözödi véleménye a negyvenes évek elején. E felismerés hatására írta a székely nép élettörténetének vázlatában, pontosabban az 1943 őszén Budapesten megjelent Székelyek című kötetének előszavában: „Ez a könyv, melyet most Bolyai-kiadványként vesz kezébe az olvasó, a Székely bánja c. munkám kibővített, szélesebben megalapozott része. Kibővítettem a székelység származására és településére vonatkozó fejezettel, valamint átdolgoztam az utolsó részeket, mert ma már a sors jóvoltából nem a kisebbségi önvédelem szabja meg életünk gyakorlati irányításának szempontjait. A szöveg egyébként változatlan, mert a múlt, a történelem, sajnos, nem módosul, és nem válik kevésbé keservessé vagy vigasztalóbbá a jelen bármilyen alakulásával. És nem változik a belőle leszűrődő tanulság sem. Most is azt látom, és most is úgy látom, mint ahogy kisebbségi éveink alatt láttam, és azt hiszem, ez a legjobb bizonyíték arra, hogy akkor is helyesen láttam. Ha itt-ott némi változás történt szövegközben, csak annyi, hogy néhol újabb adatokkal támasztottam alá megállapításaimat. […] Alig néhány esztendő telt el, és könyvemet most azok idézik, akik megjelenésekor vagy már azelőtt támadták. Azok hivatkoznak rá, és azok tették magukévá szellemét, akik nemrég felháborodtak felette.”31
Részlet az Erdély-történeti Alapít-vány szervezésében és a Debreceni Akadémiai Bizottság által támogatott Székely konferencián (2009. október 2–3.) elhangzott előadásból.
Jegyzetek
18Molter Károly: Tamási németül. Erdélyi Helikon, 1941. 12. 818–822.
19Vita Zsigmond: Az erdélyi irodalom útkeresései. A romantikától egy új realizmus felé. Kelet Népe, 1938. 298–303.
20Pomogáts Béla (szerk.): Jelszó és mítosz. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2003.
21 Venczel József: Bözödi György társadalomkutató műve. Hitel, 1938. 169–172.
22 Kovács Katona Jenő: Erdélyi falukutatás. Korunk, 1939. 9. 766–771.
23 Balogh Edgár: Erdélyi magyarságtudomány. Korunk, 1937. 10. 874–877.
24 Uő.: A társadalomrajztól a társadalmi vallomásig. Korunk, 1937. 3. 261–264.
25 Uő.: Bözödi György könyve a székelységről. Brassói Lapok, 1938. június 20. Kötetben in B. E.: Mesterek és kortársak. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1974. 456–458.
26 Mikó Imre: Székely bánja. Keleti Újság, 1938. július 31. Újraközölve in M. I.: Akik előttem jártak. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1976. 64–67.
27 Jancsó Béla: Az első tudományos vidékmonográfiánkhoz. Erdélyi Fiatalok, 1938. 2. 7–10. Újraközölve in: J. B.: Irodalom és közélet. Cikkek, esszék, tanulmányok. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1973.
28 Mikó Imre: I. m.
29 Móricz Zsigmond: Reálpolitika. Az erdélyi lélek alapvonása. Kelet Népe, 1941. 2. 1–2.
30 Bözödi György: A székelyföldi szegénység. Kelet Népe, 1941. 4. 3–5.
31 Vö.: Bözödi György: Székely századok. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2002. 316–317.
