1. Fecseg a felszín?
Felkavarnám, bolygatnám, és elölről éreznék
mindent, ahogy volt, s újra csodálnám.
Tán igazabbnak látszana, tán igazabbnak
tűnnék előttem, hogy itt volt valami,
valami, amit tűrtünk, zúztunk, ütöttünk,
sajtoltunk minden erőnkkel,
valami, amivel küzdöttünk, vérünk folyt,
s másoknak öntöttük ki vérét, bicsokkal
öntöttük ki miatta,
valami nagy erős hatalom, szörnyeteg
vagy csak emberi forma,
valami zavaros küzdelem, harc,
harc, harc, hogy itt volt egészen
maga az élet.
S nem e szürke, egyízű vékony levecske.
(Bözödi György: Almabor1)
Az úgynevezett szocializmus első évtizedeiben létezett, közvetlenül az élet felszíne alatt, egy sajátságos kis tenyészet: örökös fészkelődés, vakarózás, piszkálódás és sértődöttség, kötekedés és meghunyászkodás és epesztő rehabilitásvágy verejtékszaga lengte körül őket, ők voltak a „megszenvedett” illegalisták, a „régi baloldaliak”, akiket a hatalom valamilyen okból nem vállalt föl magáénak – egyeseket be is záratott. A hatvanas évek elején, amikor sokan kiszabadultak a politikai foglyok közül, legendákat beszéltek egy bizonyos Vé bácsiról, illetve W. elvtársról, aki az 1910-es évektől úgyszólván egyfolytában be volt zárva, abszolút minden rendszerben, a régi hatalom sokszor a cellakulccsal együtt adta át az új hatalomnak, mint a spanyol polgárháborúból menekülteket a francia csendőrség direkt az SS-eknek – de a legtöbbnek azért jutott némi kegydíj: illegalista nyugdíj, vagy kegyállás, sinecura: ki éjjeliőr lett, ki egyetemi tanár… És mivel közöttük meglepően sok fél- vagy másfél dilettáns írhatnám polgár vagy strapa-újságíró akadt, bőven lettek belőlük szerkesztők vagy főszerkesztők is, másodrangú fontosságú szerkesztőségekben, meg rovatvezetők, „művészeti tanácsosok”, s akár művészeti vezérfelügyelők is, amíg el nem törött a korsó…
Eme régi elvtársak, ha éppen alkalmuk nyílott rá, meglepően sokszor szerették volna magukat íróvá kinevezni, kineveztetni, nem sejtve, hogy az milyen göröngyös-kátyús pálya a legtöbb pályafutó számára… Kezdve azon, hogy amíg ők keservesen megkínlódtak egy-egy kis visszaemlékezéssel, ünnepi szózattal, addig jött egy-egy kulákcsemete, vagy papfióka, s csak úgy kivágta, hogy
Lépsz az idő bazalt szikláin
biztosan, rezzenéstelen;
kőnél, vasnál erősebb – Sztálin!
Ember! Történelem!
Körötted ma országok, népek
ébrednek, emelik fejük –
szabadságuk a Te vetésed
nálunk és mindenütt.2
Nehezen nyelve le az ilyen „igazságtalanságokat”, a pártos irodalomszemlélet magát az irodalmat is úgy fogta fel, mint ami a párttagság követelményei alá esik, az írónak dossziéje (doszárja!) van és nem életműve, nem életrajza, hanem káderlapja, egy káderlapon a legfontosabbak az apró foltok. „Jó-jó, hogy most azt mondja! Próbálna most mást mondani! De egyszer azt mondta, hogy!”
Ami a legérdekesebb, sőt, úgyis mondhatnánk, a legszenzációsabb, hogy e periratcsomós, doszáros csoportocskának az irodalomszemlélete túlélte a Párt-korszakot, és most a másik, az állítólagos szemközti oldalon működik! „Egy újabb adat a Makkay dossziéhoz!” – rikkantott fel csak néhány éve is egy ilyen régi jó elvtársból lett egyetemi tanár. Mert az irodalom, ugyebár, akárhogy is vesszük, olyasmi, ami közel áll a bűnözés valamilyen formájához! Annyira, hogy ma már egyes dosszié kutatók éppenséggel azt feszegetik, hogy nem lett volna egyáltalán tisztességesebb, ha az irodalom teljesen elhallgat, megszűnik? Ha már egyszer úgysem lehetett az ellenkezőjét írni? „Ha valaki becsületes író, akkor ebben az országban csak az asztalfióknak ír” – mondta állítólag egy-egy becsületes irodalmár, aki az irodalomból akart megélni, noha egyetlen „hiteles” novellát sem tudott összekaparni, például a kamaszok nemi életéről. Viszont tétele ma tovább él, és számonkérik az íróktól – hogy miért is léteztek ők akkor egyáltalán?
Vannak, akik az ilyesminek felülnek. Nem kérdezik meg, ha valaki becsületes mérnök volt, miért tervezett üzemcsarnokot a szocialistáknak? A becsületes mezőgazdász csakis a saját ablakpárkányán termesztett növényeket? És a becsületes mozdonyvezető, ha megtudta, hogy fő-fő elvtársakkal kell rohannia az éjszakába, miért vezette a mozdonyt, miért nem siklatta ki, vagy miért nem vájatta ki a szemét, hogy ne láthassa a szemafort, ha zöldre van állítva? A becsületes fogorvosnak is, aki annyit bírálta a felesége karrierista író rokonait, csakis saját fogát kellett volna kihúznia. És az a sok százezer, millió becsületes ember, aki ha kellett, kivonult, felvonult, bevonult, ha kellett, tapsolt és szavazott? (Ne szülj fiat, te szűz! Anya! Ne szoptass csecsemőt!) Azokkal szemben ugye nevetséges ez az irodalomtörténeti radikalizmus, csak az irodalommal szemben nem3.
Pótjegyzet a mottóhoz. Nehogy véletlenül azt higgye valaki, hogy Bözödi György is emilyen régi elvtársként nosztalgiázott a felszabadulás után! Ő ezt 1932-ben írta! Kísérteties, hogy mennyire tele volt minden korszakban kínosan ható mai áthallásokkal. Egyszer 1974-ben ezt idéztem egy cikkem kéziratában tőle, a Tó fenekén című verséből:
„Fölöttünk hínárok úsznak büszkén, zöld békanyál / és zavaros víz takarja el az eget és a napot. / Erjedez a mocsár mifelettünk s gőzölög forrva / erjed az élet, a másé, és nő szabadon, de mi már mélypontra jutottunk, mélyre / … pedig jól tudjuk, hogy vannak ragyogó tájak, hol élni lehet… És jól tudjuk azt is, hogy a vizeken túl / vannak szárazföldi világok, és ott is a mi társaink élnek, testvéreink, szabadon, / és vannak szédítő magasságú hegyek, félelmetesek / mibelőlünk” … Létay Lajos, akkori főszerkesztőm, kifehéredve olvasta a kéziratot. Te, mikor írta ezt Bözödi? – Ezerkilencszáz harminchatban. – Mutasd! – Mutattam.
- Jó jó, felelte, de azért vigyázni kell egy kicsit ezekkel a Bözödi-idézetekkel, zárta le a beszélgetést. Pedig ő is unitárius volt.
Eljött az ideje, hogy visszaadjuk magunknak Bözödit?
Kiírtam magamból,
nem: kiírtottam magamból
minden líraiságot,
maholnap csak az van vagy az sincs,
amit látok,
annál kevésbé érvényes,
amit csinálok.
2. Fényjelzés
a paradicsomból:
az énekes
paradicsommadár
… pedig megsejtése a test és lélek valódi viszonyának. Nincs ebben csodásság, mint ahogy egy mitológiában sincsen, hanem van megvalósulás, ideális, fokozott, magasabbrendű, tehát lehető legvalóságosabb élet. Tiszta, abszolút élet, mely akkor jönne létre, ha az anyag nem korlátozná szabad kifejlődését… S ki tudja, talán csakugyan ilyen az élet. A mitológiák mind erre tanítanak: … arra, ami az életben az isteni.
(Várkonyi Nándor)
A szomjas legenda-fabrikálási kedv időnként vissza-visszatér Tamási Áron temetésének egy kitalált mozzanatára, a cáfolatok ellenére, hogy pofa hasra esések… Szó sem volt nála ilyesmiről, éppen olyan félreértés ez, mint például Richard Strausst azonosítani Till Eulenspiegellel, a „fickóval”, a morbid humorú tekergővel.
Pedig a temetésen valóban történt egy különös dolog, de sokan, akik közel álltak a sírgödörhöz, és lefelé, csak lefelé szegezték a tekintetüket, nem is vették észre, hogy íme: „Halál és megdicsőülés” tanúi.
A temetés mindig kényes, feszültségeket sűrítő pont hatalom és népség, különösen főhatalom és kisebbség viszonyában. (Már kezdettől fogva megkülönböztetett előrelátással is kezelték. Például, amikor meghalt dr. Feszt, a Bolyai Egyetem egyik alapítója, a marosvásárhelyi, akkor még csak kihelyezett karként működő Orvosinak a dékánja, a pártnál nagy gondban voltak, nehogy a temetési szertartásba és gyászbeszédbe belopakodjék valami miszticista elem! A Párt pszichológusai, Zörgő Benjámin és Földes László figyelmesen átvették a gyászbeszédet előre a szónokkal, Jancsó Elemérrel, a magyar tanszék professzorával. Jancsó materialista szemléletű búcsúztatóját szenvtelen, tárgyilagos hangon olvasta fel, de a végén egyszerre, hirtelen a magasba csapott a hangja, élesen, mint egy angyali harsona: A viszontlátásra, Feszt elvtárs!)
Tamási temetésén borús, nyomasztó idő volt, alacsonyan, szürkén lógtak a havasalji fellegek; a gyászolók egy része csak a környező domboldalakon tudott elhelyezkedni, de éppen emiatt, csak nekik volt részük a látomásban: abban a pillanatban, amikor a koporsót leeresztették, a gomolygó felhőkön egy éles napsugár tört át, mint egy barokk mester oltárképén, és a sírra egy szűk átmérőjű, ragyogó fénykört vetett!
Hárman is pontosan így mesélték el; egymástól függetlenül, különböző helyekről látták, különböző felekezethez tartoztak, egyikük még gyerekkorában sem volt keresztény. Hozzá is tette: Nem tudom, hogy Márton Áron püspöknek ezt hogy sikerült ilyen hirtelen elintéznie…
A látomás megfelel a Tamási-művek stílusának. Énekes madár, Jégtörő Mátyás és a többiek; de más költők szavaival is visszaadható: arra, hol feltűn és eltűn a fény hona; a hirtelen megjelenések és eltűnések (pl. utóbbi a Tündöklő Jeromosban); egy pillanatra átjárás nyílik különböző világok között, a tér mögött, fölött másik tér, más terek, ha kinek úgy tetszik, nevezheti akárhányadik dimenziónak.
Tamási Áron megjelenése „nem vallott” komikusra. A tapasztalt szem felismerte rajta, hogy „civilben” ő a volt tartalékos tiszt, harctéri élményekkel, és – hasonlóan kemény foglalkozás – banktisztviselő. Néha egy-egy pillanatra átütött alakján valami hideg, kemény távolságtartás, bezárkózás, amely a lelkészek, papok egy bizonyos típusára jellemző. (Ugyanez feltűnik például magánlevelei hangján is.)
Életem első s az óta is legnagyobb színházi élménye az Énekes madár. A kolozsvári magyar nemzeti színház adta elő a háború alatt, akkor éppen a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében. A csodás jelenetek – a szerelem megmozdítja a falakat is, az üldöző, mocskos világ elől a nászágyon át menekülnek el, az üldözők útját elállja a semmiből előrobbanó madár – hatását rendkívül felfokozta, hogy a kísérőzenét a Palota híres orgonáján játszották. Révületes hatást keltett, hogy az orgonasípokból harangszó, madárfütty és mennydörgés is előtört.
Visszaemlékezve a rendezésre, Tompa Miklós akkoriban arra törekedett, hogy érzékeltesse: a mindennapok prózai valóságában is megjelenik a csoda. Évtizedekkel később, ugyancsak kitűnő sepsiszentgyörgyi rendezésében már fordítva: a mindennapi valóság mély ismerete lehetővé teszi a csoda – benyomását.
A csoda hangulata Tamásival kapcsolatban utoljára néhány éve még egyszer meglegyintett: egy ismerősöm talált a kolozsvári piacon, egy ócska könyveket áruló asszonynál egy dedikált Tamási Áron-kötetet. Éppen az Énekes madár címűt és éppen a bemutató rendezőjének, Tompa Miklósnak volt dedikálva! Mégiscsak megható, hogy legalább így gondoskodik a rendező családja arról, hogy Tamásinak – tulajdonképpen a székelység első nagy lírikusának – a neve néha eszünkbe juthasson.
Jegyzetek
1A Nap és árnyék, a történettudós, szociográfus és prózaíró Bözödi György verseskötete 1979-ben jelent meg; 1932 és 1973 között írt verseit tartalmazza, mégis első, és azt hiszem, sokáig utolsó, kötetbe foglalt kiadása versei egy részének. Noha egészen más a hangja, és amplitúdóban, súlyban nem közelíti meg, mégis Dsida Jenő után ő a legeredetibb, legegyénibb, és úgy tűnik, legtehetségesebb erdélyi költő, de mindmáig nem eléggé ismert. Ebben talán annak is szerepe van, hogy ellentmondásos: a líraiságból – látszólag – teljesen kivetkőztetett költészetet mívelt. A kötethez Izsák József írt utószót. Irodalomtörténészeink még sok munka-teadélutánnal és kultusz-kirándulással adósai Bözödinek.
2Létay Lajos 1950-ben írt költeményének részlete. Taníts minket.
3Azért, mert az irodalom „félreneveli” a tömegeket? Asimov szerint a társadalom 4%-a olvas. A mi akkori romániai másfélmilliós magyarságunkhoz mérve ez csak hatvanezer olvasó. Lehetett ennyi, de ennek csak egy töredéke olvasta a „hazai magyart”, kivételes esetekben 20–30 százaléka. Vonaton többen utaztak, gyárban többen termeltek.
