Minden korszaknak megvan a maga sajátos hangja, hangvétele. Jó, ha a művész ideje-korán felismeri ezt a hangot, és hangot is ad műveiben ennek. Ha nem teszi, akkor bezárja műveit abba a szűk körbe, amelyből fakadt, és amelynek szólt eredetileg. Sok kisországbeli művésszel esik meg ez a „helyben maradás”, pedig ők is arról álmodnak, hogy művészetüket megérti a VILÁG. A nagy országok fiainak eleve nagyobbak az esélyei a kitörésre, az általános befogadásra, elismerésre. Az orosz muzsika, leg-oroszabb, leginkább földrajzhoz kötött alkotásai is utat találtak a világhanghoz. Muszorgszkij művei az orosz lélek legsajátosabb vonásait hozzák felszínre a Borisz Godunovban vagy a Hovanszcsinában. Valahogyan mégis beléptek a világrepertoárba. Sokszor inkább kuriózumként kerülnek felszínre, és ez elgondolkoztatja a hallgatót, muzsikust egyaránt: miért nem kerülnek be az ilyen művek az általános opera-sodrásba. Mert nehezek, mert túl mélyen szántók, mert rendkívül eredetiek, és a közönség még nincs hozzászokva, mert még nem találták meg ezek a művek a maguk RAVELjét? Nos ez utóbbi szintén elgondolkoztató érv, mert a Kiállítás képeinek Ravel-féle hangszerelése egycsapásra világsikerré avatta az addig csak elvétve előforduló, a zongora-szólóestek majdnem csak pikánsnak számító nagy technikát és kifejező erőt kérő műsorszámát, Ravel „megláttatta” a műben rejtőző VILÁGHANGOT. Fontos az ilyen közreműködés. Ravel olyan zenekari csillogást adott a műnek, amely nem hogy megmásította volna annak lényegét, de sokkal inkább megsokszorozta. Ilyen munkát csak a karmesterek és szólisták végeztek a közeli és távoli múlt remekeivel. Beethoven Hegedűversenyét 1806. december 23-án mutatták be, de az akkori kritika és a közönség értetlenül állt a remekmű előtt, csak 1844-ben vitte világsikerre ezt a csodálatos zenét a magyar származású Joachim Józsem, egyik londoni koncertjén. Harminchat évet várt a mű arra a pillanatra, amikor is végre felismerték benne a korszak üzenetét.
Ha már az utólagos felfedezéseknél tartunk, érdemes elgondolkozni azon, hogy Vivaldi Évszakait a 20. század hozta felszínre és milyen óriási sikerrel; szinte a század szimbólumává vált. Úgy tűnik, ez a század ismert rá ebben a műben a „saját” hangjára. Nehezen megmagyarázható jelenség: mit is érez, lát, hall ebben a műben a mai modern ember a vadul száguldó civilizációban. Meg-nyugvást keres benne? Nosztalgikus álomjárásnak tartja? Új, tiszta lelkiség kifejezőjének? A megváltását fedezi fel benne? Talán mindenikből van benne valami, de sokkal inkább van valami rejtett titka e Vivaldi-zenének, amely tudatalattinkat érinti meg. Azt hiszem, hogy a VILÁGHANG titkát is ebben a mozzanatban kell keresnünk, a racionális 20. század, a maga mérhetetlen számú IRRACIONÁLIS jelenségeivel ellentétben ki akarta zárni a tudatalatti jelentőségét, pedig éppen ez a század talált rá Freuddal, Junggal erre a világra. A hatvanas évek zenéje, a NAGY AVANTGÁRD mindent a racionális tudatnak rendelt alá, miközben titokban a tudatalattit célozta meg. Furcsa kettősségnek vagyunk tanúi: ez az eddigi legmodernebb zene rendkívüli tudati megértést és ugyanakkor mélytudati átélést kiván egyszerre hallgatóságától, miközben azt szeretné, hogy csak a racionális oldal domináljon, a TISZTA ÉRTELEM. A világhangot szerette volna megütni ez a zene, de úgy tűnik, a világ még nem ismert önmagára ebben a hangzáskomplexumban, és továbbra is keresi az újat, a mást, a világhang viszonylatában is. A könnyűzene-koncertek ilyen világhang-ütések igényével lépnek fel. Milliós tömegeket is mozgatnak meg. A korszak embere önmagára ismer ebben a zenében, fajtól, földrajzi tájtól, hagyománytól függetlenül. Vajon tényleg övék-e az igazi, a mai világhang? Vagy talán a Carmina burana az, amiben kortól függetlenül mindenki magára talál, és ami a legfontosabb, hogy ez a zene még csak nem is kér zenei előképzettséget, műveltséget vagy netán részletes hangversenyismertető szöveget. Én néha arra gondolok, hogy a Kolumbusz Kristóf film kísérőzenéjének vezértémája, az a sóvárgás egy új szebb világ felé, ami ebből a zenéből árad, az a mai VILÁGHANG.
