"Karácsony van, Krisztusok járnak"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 24. (452.) SZÁM — DECEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Egyed Emese
Várakozás
„Karácsony van, Krisztusok járnak”
Karácsonyi Zsolt
Színház és történet között - Beszélgetés Kötő József színháztörténésszel
Láng Orsolya
Vannak napok...
Franz Hodjak
Határkövek
Borsodi L. László
Rövidprózái
Szőcs István
A maradandóság védelmezésében
Benő Attila
Versei
FRANZ HOHLER
Két karácsonyi karcolat
Boda Edit
Két zsoltár és egy varázsének az anyanyelvről
Lászlóffy Aladár
Gáztámadás
Jancsó Miklós
A színész bosszúja
Borsos J. Gyöngyi
Város az Éber Utazóhoz
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATUNK ZENÉT? - Karácsonyi csengők
Januári évfordulók
 
Karácsonyi Zsolt
Színház és történet között - Beszélgetés Kötő József színháztörténésszel
XX. ÉVFOLYAM 2009. 24. (452.) SZÁM — DECEMBER 25.

– Kolozsváron született, mégis Nagyenye-den járta ki a középiskolát. Talán kezdjük ennél a pillanatnál a beszélgetést.

– A szüleim tordaiak, és a második világháború utáni nehéz körülmények között úgy döntöttek, hogy szüleik árnyékában húzódnak meg. Nagyszüleim Tordán olyan anyagi lehetőségekkel bírtak, amelyekkel legalább az éhezéstől meg tudták menteni a családot. Abban az időben Tordán nem volt anyanyelvű középiskolai oktatás, ezért választottuk – nem Kolozsvárt, hanem Nagyenyedet. Nagy szerencsének tartom, mert a tordaiak általában Kolozsvárra jöttek, de anyám, konzervatív gondolkodású ember lévén, féltve a nagyváros csábításától a csemetéjét, inkább Enyedre íratott.

– Ez a döntés mennyire befolyásolta későbbi pályáját?

– Két alapvető mozzanat határozta meg gondolkodásomat: az egyik a Kolozsvárról Tordára való költözés. Amikor beléptem az egykori Báthory-kastélyba, egy Dávid Ferencet ábrázoló festmény fogadott, amelyen kihirdeti a gondolkodás szabadságáról szóló törvényt. Ez az élmény egyfajta toleranciára, nyitottságra késztetett, és erre mindig visszagondoltam pályám során. A másik, hogy naponta eljártunk a labancverő enyedi diákok sírja mellett, ami, ha láthatatlanul is, de meghatározta gondolkodásomat. Amikor döntő helyzetekbe kerültem, megpróbáltam Vak Bottyán talpasainak a módjára dönteni. Habár az ötvenes évek elején jártunk, amikor nem volt túlságosan divatban a történelmi tanulságok, különösen az erdélyi magyar fejedelmek pályájának a megidézése, mégis ott lebegett a falak között Bethlen Gábor szelleme, és ez is döntő módon megszabta egész életpályám irányát, amit egy mondatban így lehet öszszefoglalni: Bethlen Gábor feladta Lippát, de megmentette Erdélyt. Ezek a befolyások további pályámat is egyértelműen megszabták.

– A nagyenyedi évek végén már egyértelmű volt a hogyan tovább?


– Nyilvánvaló volt, hogy magyar irodalom és nyelv szakra jövök Kolozsvárra. Már elsőéves koromban, tanáraim hatására is, a két világháború közötti időszak kutatását választottam. Döntő volt az a pillanat, amikor szemináriumi dolgozatként Janovics Jenőnek a Farkas utcai színházról szóló könyvét mutattam be. Akkor forradalomszámba ment, hogy nem elégedtem meg húsz perccel, hanem két órát kértem az akkori vezető tanáromtól, mert döntő mozzanatnak tartottam az erdélyi művelődés történetében, és úgy éreztem, különleges bánásmódban kell részesíteni e könyvet.

– Egy nagyon nehéz korszakban volt egyetemista, miként vélekedtek arról az egyetemen, hogy a két világháború közötti időszakkal kíván foglalkozni?

– Amilyen tragédia nemzeti történelmünkben 1956, bizonyos vonatkozásban olyan szerencse a pályám alakulásában, mert 1956-ban érettségiztem, és akkor kezdtem a pályámat Kolozsvárt. Az ’56-’57-es év azért egyfajta nyitottságot is jelentett, a tanáraim meg mertek nyilatkozni, például Varró János, aki határozottan támogatta ennek a korszaknak a kutatását. Akkor ő még azt gondolta, hogy a disszertációjának témája engedélyezett téma lesz, amit Kós Károlyról készült írni, és minden, erre a korszakra irányuló diákkutatást támogatott. Jancsó Elemér, aki katedravezető volt, ha nem is támogatott, de nem tiltott. Akkor volt kezdő, fiatal tanársegéd Dávid Gyula. A nevesebb professzorok közül oktatott bennünket Csehy Gyula és Szabédi László. A nyitottságra való kényszer és az értéktisztelet az akkori tanári karnál lehetővé tette ezt a kutatási irányt. Másodéves koromra már az irodalomtörténeti kör vezetője voltam, kutatásainkat nem tiltották, hanem tűrték, és időnként még támogatták is.

– A diákszínjátszásnak Nagyenyeden komoly hagyományai voltak, esetleg már az egyetem előtt, a kollégiumban is foglalkoztatta a színház világa?

– Érdekes módon, Nagyenyed igazi színháztörténeti hagyományát csak később ismertem meg. Annak ellenére, hogy egy eléggé virágzó és jó minőséget termelő irodalmi kör működött Enyeden, inkább az Apáczai-hagyomány és a Pápai-Páriz-hagyomány került előtérbe, a színházról alig esett szó, mert akkor inkább sportoltunk. Divatosak voltak a mezei futóversenyek, középiskolás atlétika-vetélkedők. Mi pedig sorra nyertük ezeket a tartományi és országos versenyeket. Tizenöt-tizenhat éves kisdiákokként, osztályunkból néhányan már a kolozsvári CFR leigazolt atlétái voltunk, az egyik osztálytársam meg én országos bajnokok is lettünk. Ez is hozzátartozott a jellemformáláshoz. Abban az időszakban tanultam meg, hogy a versenyzést akkor kell abbahagyni, amikor az ember csúcson van, és nem hordágyon viszik le. Ezzel magyarázható, hogy mindenki megrökönyödésére második államtitkári mandátumom közepén beadtam a lemondásom.

– Induljunk ismét vissza az időben, és álljunk meg az 1965-ös évnél. Ekkor kezdett el dolgozni a Kolozsvári Állami Magyar Színháznál. Milyen hangulata volt annak a világnak?

– A tulajdonképpeni színházi pályafutásom 1965-ben kezdődött, de még mielőtt erről beszélnék, egy pillanatra visszatérnék az egyetemi évekre és az ’56 utáni megtorlásokra, az egyetemegyesítésre, melynek félig-meddig én is áldozata lettem. Az egyetemegyesítésről szóló jelentésben Szigeti, Jancsó és Szabédi mellett három diákot is megemlítettek mint irredentát és nacionalistát, az egyik diák én voltam. Ennek a következménye az lett, hogy anyám megjelent és betuszkolt egy tüdőszanatóriumba, így kerültem el a keményebb büntetést, de amikor befejeztem tanulmányaimat és a kinevezést is megkaptam az egyetemre, mire odaértem, már valaki más foglalta el a helyemet. Zsobokra kerültem tanárnak, amit nem sajnálok, mert Zsobok nagyszerű közösség volt, úgy tanügyileg, mind a faluközösség szempontjából, de négy és fél évet töltöttem el ott „ideiglenesen”. 1965-ben szegény Hobán Jenő meghalt és akkor hirdették meg a versenyvizsgát az ő helyére. Senkálszky bátorságának köszönhető, hogy felvett egy úgymond ismeretlen tanárt, aki még ráadásul nem is volt párttag (csak később kényszerítettek bele). Így jegyeztem el magamat a színházzal. Ezt pályamódosításnak éreztem, mert mindig is irodlomtörténészi pályát kívántam magamnak. Jóval később megkérdeztek erről egy Korunk-cikkben, ahol úgy fogalmaztam: ez egy olyan pályamódosítás, ami elvezetett, Karácsony Benőt idézve – a megnyugvás ösvényeire. A színháznál semmit sem lehetett úgy színre vinni, hogy azelőtt az ideológiai bizottság és a cenzúra meg ne nézte volna az előadást, és a megfelelő változtatásokat ne javasolta volna. A repertoár összeállítása rendkívül nehéz volt, mert megszabták, hány százalék hazai, hány százalék kortárs román darab kell legyen. A nyugatiakat is nehéz volt kiválogatni, mert nem engedélyezték, ha jogdíjat kellett fizetni érte, amit persze csak ürügyként használtak, nehogy a rohadt coca-colás kapitalista ideológiát beengedjék a színpadra. Rendkívül nehéz volt, de mi mindig azt tartottuk, hogy a kolozsvári színháznak az eredeti dráma műhelyének kell lenni és a sajátos erdélyi kultúrát is ápolnia kell. Szembe kellett nézni azzal, hogy át kell tekintenem és ismernem kell a drámairodalmat, ami Erdélyben született. Így készült el egy kisebb könyvem, a Fejezetek a románai magyar dráma történetéből.

– A színházi világban zajló változásokat mennyire érzékelték?

– Pontosan láttuk, hogy a színház világforradalma elindult. A hatvanas évek elején voltunk, mi még nem nagyon utazhattunk, de a román, bukaresti színjátszás révén, éreztük ennek a leheletét. Ekkor születtek azok a Ciulei-, Pintilie-, Esrig-, Penciulescu- előadások, amelyeken látszott, hogy a világ változik. Miközben saját kultúránkat ismertető szellemi műhely kívántunk lenni, megpróbáltunk nyitni a modern törekvések felé is, ami nagyon vegyesre sikerült az első időszakban. Rendezők jöttek-mentek, mert sajnos, amikor én a színházhoz kerültem, akkor távozott Kolozsvárról Taub János, akit a romániai színjátszás történetében szintén egy korszerű szemléletű, jelentős újítóként tartunk számon, Szabó József is akkor ment el Nagyváradra... egy elég hosszú időszakon át kerestük önmagunkat. Voltak sikeres előadások, mint Az ember tragédiája 1965-ben. Próbálkoztunk a kortárs drámairodalom népszerűsítésével, Kocsis, Méhes, Deák Tamás darabjai kerültek színpadra, de az igazi áttörést a szellemi műhely megteremtésében Harag György Kolozsvárra szerződtetése jelentette, aki iskolát teremtett. Abban az időben nem csak az volt a baj, hogy egy dogmatikus színházszemlélet nagyon rossz szemmel nézett minden újító szándékot – a sajátos magyar színházi hagyományok is arról szóltak, hogy a szószínháznak kell uralkodnia, a kolozsvári társulat pedig lavírozott a szórakoztatás és a véleményformáló, sorskérdéseket megtárgyaló színház között. Harag hozzáfogott a színházi nyelv újraírásához és ez nem csak a kolozsvári színház történetében volt jelentős tett.

– Ez miként zajlott a hétköznapokban? Mert a végeredményt, a színházi nyelv reformját ismerjük, de például egy Harag György-rendezés közben mi zajlott a „kuliszszák” mögött?


– Harag, akkor már a két nagy marosvásárhelyi siker az Özönvíz előtt és Az ember tragédiája után volt, nagy nimbusszal érkezett. Mindenki érezte, hogy itt valami különleges és újszerű történik. Harag próbafolyamatai nem voltak hétköznapiak, mindig önösszeszedést jelentettek a színház minden részlegének, a műszaktól a műhelyekig, és persze a színészekig. A legmélyebb kreatív rétegeket tudta megmozgatni színészpedagógusként. Miután három hétig próbáltunk, és arról volt szó, hogy valami megmozdult, akkor másnap bejött, mondván: ez úgy rossz, ahogy van, és a nulla pontról indulunk megint. Mindig a magunk revíziójának és a megújulásnak a szellemét tudta elhinteni a társulatban. Ránk, az igazgatóságra, az irodalmi titkárra tartozott az, hogy létrehozzuk a hálót, ami ezt az alkotómunkát megvédte. Mert a darabok engedélyeztetéséért meg kellett küzdeni, és a hétköznapokban szükség volt ehhez a civil kurázsira is, hogy finoman szóljak. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja bemutatója előtt például a bizottságok azt keresték, hogy a sorok között mi olvasható, ezt kivédendő, nem tudván, hogy minden darabot már korábban tökéletesen lefordítanak, amikor odaültettek a „vizionáló bizottság” mellé, hogy fordítsak nekik, igyekeztem nekik tetszőn „fordítani”. A „vizionálás” végén odajött hozzám a bizottság vezetője, és azt mondta: gratulálok, egészen jó színpadi író vagy, de máskor azt fordítsd, ami a színpadon elhangzik.

– Ilyen körülmények között nem lehetett könnyű elfogadni az igazgatói állást...


– Nem akarok senkit megsérteni – volt két jelölt, akik elég politikai súllyal rendelkeztek és egymást kimarták. Szükség volt ezért valakire, így hosszú ideig ügyvezető igazgatóként működtem. A kinevezésem azért is késett, mert közölni szerettem volna a hatalommal azt, hogy folytatni kívánom a korábban elkezdett utat. Első igazgatói cselekedetem az volt, hogy a sok hiányzó ellenére, Haraggal elhatároztuk, hogy felújítjuk a darabot, a bemutató tízéves évfordulóján, és abszolút zsúfolt ház előtt ismét műsorra tűztük. Óriási teljesítmény volt, és majdnem tüntetés lett belőle, mert meghívtuk Sütőt, aki levelet is írt nekünk, amit az akkori Igazság első oldalon hozott le. Óriási politikai botrány lett belőle, mert akkor egyetlen embernek volt joga levelet írni az első oldalra. A közönség begyűlt, óriási taps volt, és az est majdnem az utcán folytatódott. Ezt sem fogadták pozitív élményként, ezért is húzódott a kinevezésem. Ha jól emlékszem, másfél év múlva érkezett meg.

– Nagyot ugorva az időben, azt követően, hogy 1990 után számos közéleti szerepet is vállalt, tovább folytatta a színháztörténeti kutatómunkát is, és számos színháztörténeti könyve után idén jelent meg a Színjátszó személyek Erdélyben 1919 – 1940 című lexikon.

– A színháztörténettel a napi munka követelményei jegyeztek el, az erdélyi magyar drámát elmélyülten kellett tanulmányoznom, ahhoz, hogy a kortárs jelenségeket megértsük. Említettem már a Kocsis- és Deák Tamás-bemutatókat, ezeket követték a Páskándi-, a Sütő-bemutatók, Csiki László drámája... Ez egy tudatos döntés volt, mert színház csak úgy létezhet, ha állandó kapcsolatban van azzal a közeggel, amiben él, amiből fogantatott. Hadd jegyezzem meg zárójelben, hogy amikor írtam a Fejezetek a romániai magyar dráma történetéből című munkámat, akkor szembesültem Székely János Caligulájának a nagyszerűségével, de nem sikerült engedélyeztetni. Harag György beleszerelmesedett, és végül Gyulán került bemutatásra. Állandó kutatómunka zajlott, ami a színházi nyelv átírásának a megvalósításához is szükséges volt, mert Harag gyakran megfogalmazta, hogy a megújulás csak önnön gyökereinkből indulhat ki. Meg kellett nézni, hogy az erdélyi magyar színháztörténetben és drámatörténetben van-e ennek hagyománya. Ha visszamegyünk a kolozsvári színház alapításának pillanatához, már Kótsi Patkó is a természetelvű színjátszásnak a híve volt, és az újító szándék mindig is jelen volt. Magát a két világháború közötti időszakot nézve, azért a húszas években Janovicsék már Strindberg, Wedekind, a nagy kortárs újítók darabjait játszották. Nagy újítás volt a kinematográf használata is. Janovics abban az időben megtartja az első Pirandello-bemutatót. Kiderül, hogy sajátos drámamodell is kitermelődik, ami Tamási műveiben csúcsosodik ki, és nem jelent mást, mint a népi hagyományoknak az általános emberi látleletté növelését. Kiderült, hogy van mibe kapaszkodni, és a színháztörténeti tanulmányaimat ilyen szempontból próbáltam művelni. Sokat beszéltünk erről Haraggal, és az Asztalos- vagy a Tomcsa- felújítások erről szóltak tulajdonképpen.
Tudatos építkezés volt ez, és a színháztörténeti kutatás szorosan összekapcsolódott a gyakorlati, dramaturgi munkával. Ehhez hozzájárult, hogy bennem a kutatószenvedély mindig megvolt, izgatott, miért bukkant fel egy adott jelenség, és hogy eljussak a lexikon ötletéig – éreztem, hogy meg kell írni ennek a két világháború közötti kornak a monográfiáját. De a sors sohasem adta meg, hogy főállású kutató legyek, mindig „mellékesen”, szabadidőmből, vagy családom idejéből elvett időben tudtam kutatómunkát végezni. Ezért kis mikromonográfiákat próbáltam írni, többek között Arad, Brassó, Torda, Enyed színházi történetét, ezekből aztán kibontakozott egy egységes kép, és főként a szereplők. Rájöttem, hogy a színházat nem lehet megérteni egyéni pályák nélkül. Néztem az előző lexikonokat, amelyekben 100-150 pályakép volt, így vált számomra világossá, hogy meg kell írni, ha a monográfiát nem is, de legalább a pályaképeket. Ez a könyv körülbelül 1500 pályaképet, címszót tartalmaz, több-kevesebb részletességgel, de a meghatározó pályákat, úgy érzem, sikerült, szinte monografikusan feldolgozni, és bizonyos értékszempontokat helyreállítani. Mint Forgách Sándor esetében, aki a korszak egyik meghatározó személyisége volt, és előkészítette azt a korszerű formanyelvet, ami például Haragnál is megjelent (aki egyfajta pszichologikus realista játékot tudott a groteszkig nyitni) és egyfajta groteszk realizmust készített elő. Az én pályám mindig ez volt, hogy megpróbáltam a napi munkához hátteret teremteni, feltöltekezni olyan ismeretekkel, ami a kortárs jelenségek megértését segíti, és beszélgetések révén hozzájárul az alkotómunkához is.

 

Kötő József

1939-ben született Kolozsváron. 1961-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudomány-egyetem magyar nyelv és irodalom szakán, 1984-ben doktorált, 1965-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, 1985–1990 között igazgatója, 1998-tól 2008-ig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, 1998-tól 2000-ig és 2005-től 2007-ig az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkára, a Magyar Tudományos Akadémia testületi tagja. Számos színháztörténeti kötet, több mint száz színház- és drámatörténeti tárgyú, a civil társadalom önszerveződését tárgyaló kötetben, hazai és külföldi tudományos-kulturális folyóiratban közölt írás szerzője. Legutóbbi kötete: Színjátszó személyek Erdélyben (1919–1940). Közhasznú esmeretek tára (2009).
Díjai: Julianus-díj, 1994; Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület életmű-díja, 1999; Román Köztársaság Érdemrendjének Nagy Tiszti Keresztje, 2000; Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Wlasics Gyula díja, 2001; Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje, 2002; Ezüstfenyő-díj, 2004; a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja, 2006.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében