Vannak reggelek,
amikor jobb híján felkelünk az ágyból,
hajunkba túrunk, hogy a tollpihék ne keltsék elhanyagolt
külső benyomását,
a lángot takarékra állítjuk és felkattintjuk a takarékos égőt,
melynek lassú fénye megelőzi sötét kis konyhánkban a napot.
Vannak napok,
hogy az elárusítónők
rágógumit adnak vissza pénz helyett a boltban,
és láttodra közöny ül ki a fák ágaira,
mert fejed tetején mégiscsak ottmaradt egy ragaszkodó pihe.
A könyvtárban leírt leltárszámú könyvet olvasol,
miközben elfojtasz egy műanyag ízű böfögést,
– a reggel elfogyasztott, lejárt szavatosságú margarinra gondolsz.
S hogy elaltasd a rövid korgásokat is, melyeket röstellsz
a csend előtt,
a Karolina-tér felé veszed utad,
hol az öregek éttermének tükrös üvegfala mentén
magad mellett ácsorogsz a sorban,
míg asztal szabadul fel odabent,
majd odabent is,
míg a levesben megdagad a kenyérdarabka,
és a sültszag fészket rak szvetteredben,
körülnézel, de csak néhány idegen ismerős.
A buszra nem veszel jegyet,
és nem is kap el az ellenőr,
mert helytálltál talpraesetten:
beleizzadva, kitágult szembogárral fürkészted riadtan
a felszálló utasok szándékait,
és lám, még a busz is elkanyarodott, hisz nem is nézted meg, hanyas.
Visszagyalogolsz, sért a cipőd,
talpbetét után érdeklődsz a cipősüzletekben,
azonban – kis empátiával megértheted te is – említett árucikket
nem tartanak sehol.
Közben kisütött a nap, hisz március van,
a reggel még úgy láttad, hó esik,
de úgy látszik, egyedül te láttad úgy, miután
a könnyű, tavaszi kabátban járó-kelők
bundádra vetett tekintetét erőfeszítés volna félreérteni.
És odaérsz a nagy szökőkúthoz,
amelyből víz még nem folyik, csak zene,
most a Carmenből szól a hej, torreádor,
míg átellenben az ortodox katedrális márványlépcsein egy fekete
reverendás, fekete cipős, fekete süveges, fekete szakállas, fekete
keretes szemüvegű pópa lépked fölfelé,
és dúdol, öld meg a bikát.
A házad emelkedőre épült,
és járda nincs, csupán a parkoló
autók alatt (valóban keskeny utca),
s hogy ráddudálnak, kissé összerezensz,
egy autó mellé húzódsz, és karoddal csíkot törölsz
a rárakódott porba.
A házadat már látod messziről, és még valamit,
mi a kapud előtt fekszik.
Az erőre kapott napban sütkérezve
békésen alszik egy hatalmas kutya.
Kulcsodat régóta csörgeted, rázogatod, mint egy
karácsonyi csengőt,
köhintesz párat, lépted megnyomod – tudod, meg is haraphat,
ha felriasztod, s már mellette állsz. De álma mély lehet.
Még egy kört teszel.
(Ebben a körben a koldusnak kenyeret veszel.)
(A másodikban tejet.)
Vannak esték,
amikor a fogmosásról le kell mondanod,
mert nem mozdulhatsz a csempekályha mellől,
amely az egyedüli meleg test távol s közel,
és ágyba sem bújhatsz, minthogy fogmosás nélkül
rossz szájízt hagyna benned e nap,
a lejáratott.
És vannak napok,
amikor a fekete szamárnak piros szív horgolódik a pulóverére,
amely a mellkasa is egyben,
s a kívül eső szív
(anatómiailag kevésbé élethű ábrázolása a szervnek,
formája inkább két, egymás mellé csúsztatott,
majd egybeolvadt almamagra hasonlít)
jól látható messziről is,
közelről is.
