(Grenzsteine)
regényrészlet
Harald Frank felébredt. Életében először ébredt fel úgy, hogy semmit nem álmodott. Ezt pedig jelként értelmezte. Most elmész a nagykövetségi hivatalba, gondolta Harald Frank, miközben tűsarokkal barátnője szemérmét babrálta. A gyűlés után kiveszem a bonokat, majd felhívlak, suttogta egy hang Harald Franknak. A barátnő csípős nyelvébe nem akart belekóstolni.
Harald Frank becsukta a lakásajtót, s hogy dolgait a csőcseléktől megvédje, az ajtókeret mentén hosszú, vastag szögekkel körbeszegezte azt, ám előtte véget vetett a barátnőjével való kapcsolatának és kidobta őt.
Egy szomszéd, aki Harald Frankot mindeközben szemmel tartotta, megkérdezte, nem adná-e el inkább neki a tölgyfaajtót keretestül. Hisz kár egy ilyen rendes ajtót ennyire meggyötörni.
És akkor netalántán függönyöket kellene a lakásom bejáratához aggatnom, kérdezte Harald Frank.
Nem, mondotta a szomszéd, ha eladná neki a tölgyfaajtót, akkor cserébe odaadná neki saját ajtaját.
Harald Frank végzett a dolgával, elhallgatott és köszönés nélkül távozott.
Harald Frank felkerekedett egy sátorral és a szükséges felszereléssel, habár tudta, a nagykövetség előtt nem fog akkora helyet találni, hogy azon sátrát felverhesse.
A reptéren, a beszállás előtt, a szokásos kettős ellenőrzés. Miután kiderült, hogy az esernyő nem álcázott fegyver, és hogy a szódabikarbonát, amit a gyomorsavtúltengése miatt mindig nagyobb mennyiségben hordott magával, nem kábítószer, beszállhatott a repülőgépbe. Harald Frank elővett a hátizsákjából egy zsemlét és enni kezdett. Miközben lassan rágcsált, a felhőkben, melyek egyre nőttek, át-átalakultak és szétfoszlottak, csak hogy máris újabbnál újabb alakzatokká álljanak össze, Harald Frank megpróbált bennük értelmes képződményeket felismerni. Valahányszor repült, Harald Frank ezzel ütötte agyon az időt, ugyanis a repülőben sem olvasni, sem aludni nem tudott.
Egyszer csak felszakadozott a felhőtakaró, gyérré vált, majd a távolba veszett, úgyhogy a kilátás tiszta és éles lett. Harald Franknak úgy tűnt, hogy a hazai hegyek büszkén tekintettek viszsza dicsőséges múltjukra, és hogy a házak, melyeknek épp elegendő szenvedést és boldogságot kellett elviselniük, most, amikor már üresen álltak, örültek annak, hogy végre önmaguk lehetnek. A tavak végtelenül boldogok voltak, és valahol a távolban egy másik boldog repülő szállt. Egy hegygerincen számtalan juhnyájat látott Harald Frank. Erről egyetlen dolog jutott eszébe: A hazai juhok elégedetten legelnek a hazai mezőkön.
Harald Frank már semmilyen összefüggést nem tudott felismerni a tájban, és igencsak zavarta őt, hogy a repülőgéputasok szokatlanul hangosan beszélgetnek. Mivel csak a politikusok szoktak ennyire hangosan kiabálni, a repülőnek minden bizonnyal politikusokkal vagy leendő politikusokkal kell tele lennie. Ők mindig a jövőről beszélnek, gondolta Harald Frank, ugyanis a jövőben bizonyítottan még nem követtek el hibát. És ilyenkor mindig úgy viselkednek, mintha máris egy újabb jelentős történelmi üzletet akarnának kötni. Harald Franknak feltűnt, hogy két öreg paraszt, aki vele szemben, tőle jobbra ült, nagyon halkan beszélgetett, valamilyen erdélyi nyelvjárásban. Harald Frank koncentrált, próbálta őket fülelni, nem kíváncsiságból, hanem az erős hangokkal szembeni védekezés gyanánt.
Te, mondta az egyik, ez nem járja, a repülőklozetten csak pisilni szabad.
De, mondta a másik, ha ez így van és nekem szarni kell, mit csináljak?
Te, képzeld el, a szarod valahol egy ablakra vagy valakinek az arcába loccsan.
Szerintem a szar szétporlad a levegőben.
Ha hígfosás, akkor talán, de ha kemény székleted van? Várj legalább addig, amíg egy erdőbe érünk. Vagy nézd, a székek háttámlájában papírzacskók vannak. Én úgy hallottam, azok arra valók, hogy ha valaki rosszul érzi magát, legyen amibe hányjon.
Jó, de nekem nem hányni kell.
Ne legyél már hülye. Fogd a papírzacskót és a diplomatatáskád, és menj a klozettre. Egyszerűen szarj bele a zacskóba, zárd bele a diplomatatáskádba, és Bukarestben majd meglátjuk. És most hallgass, folytatta még halkabban és izgatottan, az ott, és Harald Frankra mutatott, figyel minket, egészen biztosan spicli és beköp.
Harald Frank kipillantott az ablakon. Harald Frank azon gondolkodott, hogy ő most a papírzacskóba szarjon-e vagy magára, vagy csináljon, amit akar. Harald Frank tudta, hogy aki napról napra, óráról órára kijárta a bizalmatlanság iskoláját, azt nem kell felvilágosítani, s főleg nem egy idegen kell azt megtegye. Minden ez irányban tett kísérletnek csak az lenne a következménye, hogy a tévhit még inkább megerősödik. Az utóbbi negyvenöt évben a bizalmatlanság istenné lett, mítosszá.
Megérkezés a fővárosba, szigorított ellenőrzés a reptér elhagyásakor. Ez meg minek, kérdezte Harald Frank. Szert tett-e közben fegyverekre, vagy nem, szólt az ellenkérdés. Hol, a repülőgépben, kérdezte Harald Frank. Tovább, tovább, és kérem, mindenféle kérdezősködés nélkül, avagy rögtön gyanússá válik, hangzott a válasz.
Harald Frank felkerekedett a nagykövetség előtti sátortábor felé. Harald Franknak szerencséje volt, mert vitt magával külföldi valutát. Tárgyalt néhány képviselővel, akikről nem tudta, mit és kit képviselnek. Egytől egyig úgy néztek ki, mintha egyenesen a boxringből érkeztek volna, ahol ellenfelüket néhány másodperc alatt leterítették. Végül csak kapott egy sátorhelyet Harald Frank, ám azzal a járulékos feltétellel, hogy egy hegynyi salakot, egy zsák fiktív gyógyszert és egy darab berlini falat vásároljon.
Következő nap Harald Frank beállt a nagykövetség előtt kígyózó sorba. Hétórás álldogálást követően, olyan üvegházi hőségben, melyet időnként csak a hivatalnokok kiáltozása mozgatott meg, valaki kifüggesztett egy táblát, amely nagy, felvilágosító gesztusokkal tudatta, hogy a nyomtatványok elfogytak.
Második nap Harald Franknak csak négy és fél órát kellett állnia a tábla kifüggesztéséig.
Harmadik nap Harald Franknak már egyáltalán nem kellett várnia, ugyanis a tábla már reggel nyolckor ki volt függesztve.
Minekutána Parzival, hallott Harald Frank egy hangot, lovagi becsületét az átok feloldásával visszanyerte és ezzel belsőleg megérett a Grál-méltóság átvételére, előszólították Kondwiramurt és két fiukat, Lohengrint és Kardeizot, és a házastársak kibékültek.
Egy tojást főzzek-e neked, hallott Harald Frank egy újabb hangot. Főzz magadnak egy csöcsöt, vagy főzd meg inkább mindkettőt, jött azonnal a válasz.
És ha várakozásról van szó, hát jó, én mindenkit felülvárok, mondta Harald Frank magában, és bement a sátrába teát főzni. Elővette a viharlámpáját, amit még a nagyapjától kapott ajándékba, és ami még a múlt évszázadból maradt rá. Harald Frank nagyapja, aki egy kis mezővárosban született, mely hol a Monarchiához tartozott, hol Oroszországhoz, hol pedig Ukrajnához, idegenek előtt folyton azzal dicsekedett, hogy számos országot megismert. És amikor az illető idegen elcsodálkozott azon, hogy Harald Frank nagyapja mennyire világlátott ember, ez mindig azt válaszolta, igaz, soha nem hagytam el és nem is fogom elhagyni ezt a helyet, de ki tudja, még milyen sok országot fogok életemben megismerni. Harald Frank eltávolította a lámpaüveget a viharlámpáról, meggyújtotta a kanócot, és a bádogtartályt a láng fölé tartotta, hogy felfőzze a teavizet. Harald Frank visszaemlékezett arra, hogyan tanult meg úszni.
Anyja, akinek elmondása szerint hiányzott az arra szánt pénze, hogy őt úszótanfolyamra küldje, és amit ő akkor nem, csak sokkal később fogott fel, szóval anyja hasra vagy hátra fektette egy hokedlire, amelyről ő hol elöl, hol hátul leesett. Fiam, mondta neki, nem szabad félned a víztől, csak meg kell tartanod az egyensúlyod, és akkor semmi bajod nem eshet. És újra és újra hasra vagy hátra felfektette őt egy hokedlire. És amikor túl gyakran leesett onnan és végül a türelmét is elvesztette, órákon át kellett a szoba sarkában arccal a fal felé fordulva kukoricán térdelnie. Még az úszáskor használatos kéz- és lábmozgásokat is megtanította neki, mindeközben persze hason vagy háton a hokedlin kellett feküdnie. Úgy, úgy, látod, bátorította az anyja, a kék szőnyeg a tenger. És az első mozdulatoknál máris telehányta a szőnyeget. Egy kicsit tengeribeteg vagy, ennyi az egész, bátorította őt. És a következő pillanatban már rohant is a vécére. Te jó ég, imádkozott hányás közben, remélem, nem vagyok újra terhes. És ezentúl mosdótálat tett a fia hokedlije elé, vagy órákon keresztül térdepeltette kukoricán a sarokban. És a fia minden egyes alkalommal, amikor térdepelt, nagyon elhatározta, hogy nem fog többé a tálba vagy a szőnyegre hányni, hanem a tenger mélyébe süllyedt birodalmakat vagy hajókat vagy kastélyokat vagy a ritka halakat és növényeket vagy a csodálatos aranykincseket fogja felfedezni. Ám amikor újra a hokedlin feküdt, annak ellenére, hogy nagy erőfeszítést tett arra, hogy visszafogja magát, muszáj volt hánynia. És akkor semmi mást nem látott, mint az előzőleg megevett paszulyt és kukuricakását.
Harald Frankot pokoli zsivaly ragadta ki emlékeiből. Kissé kábultan és összezavarva, mintha valamely tiltott dolognál érték volna tetten, eloltotta a viharlámpa égő kanócát. Harald Frank kilépett a sátor elé, hogy megtudja, mi történik odakint.
A nagykövetség előtt emberek százai álltak, két zászlórúdon egy-egy mankó lógott. Többé-kevésbé gyakorlott tornászoknak sikerült egymásra mászniuk és a piramis tetején egy rokkantat mutogatni, aki egyik kezében egy papírt tartott a magasba, amit ide-oda hevesen lobogtatott. A másik kezével pedig izgatottan folyton a papírra mutatott.
Az embertömeg első két sora megrohamozta a nagykövetség kapuját, ám a hivatalnokok visszahódították azt.
Harald Frank készített néhány fényképet erről a jelenetről. És ha ezekkel a fotókkal, gondolta Harald Frank, nem is tudok semmit kezdeni, legalább beragasztom a családi fényképalbumomba.
Ez itt nem tud napokig ácsorogni, üvöltötte a felháborodott tömeg. Emberek százai mutogattak a zászlórudakon lógó mankókra és a piramis tetején levő rokkantra.
Neki is várnia kell, mint mindenki másnak, amíg lesznek nyomtatványaink, hangzott a válasz.
Harald Frank sajnálta, hogy nem tudta lefényképezni ezeket a szavakat.
Ezt az Artus kerekasztalához vezető utat, hallott Harald Frank egy hangot, Wolfram von Eschenbach egy világi lovag műveltté válásának útjaként mutatja be. Jeschutével, Orilus hitvesével való első találkozása azt bizonyítja számára, mennyire műveletlen.
Harald Frank visszavonult a sátorba. Teát ivott. Harald Frank önfeledten pénzérmét dobigált a levegőbe, fej vagy írás. A sátorajtón keresztül szemlélte Harald Frank a hivalkodó villákat, melyek a nagykövetséggel átellenben sorakoztak. Többnyire két- vagy háromemeletes építmények voltak, magas, keskeny tetőrészekkel, ahol egykor a szolgálati személyzet lakásai kaptak helyet. Minden emelet homlokzatán magas, nagy duplaajtók vezettek a tágas, kovácsoltvasból készült, agyondíszített csipkézetű erkélyre, mely egykor vélhetően a jólét jele volt. A legtöbb villa előtt szökőkút állt, ezek viszont már évtizedek óta nem működtek, a gaz és a bozót teljesen benőtte őket. A burzsoá önteltség jelképeként a háború után hagyták őket romba dőlni.
A villák homlokzata az enyészetet tükrözte, itt-ott a vakolat leesett, a repedések és hasadások ellepték a falakat, és a színe egyébként is teljesen átengedte magát a város szmogjának. Nem mintha a lakóknak nem lett volna pénzük karbantartani a homlokzatokat. Nem, ez sokkal inkább a Balkán ismérve volt. Itt senki nem próbálkozott azzal, hogy némi kifogástalan homlokzatokkal igazolni akarja: minden rendben van és minden a legnagyobb rendben működik. Harald Frank szerette ezeket a színlelés korrektsége nélküli balkán homlokzatokat. Egy közérzet legjobb kifejezései voltak. Fájdalmat takartak ezek a homlokzatok, de sok boldogságot is, zavartalant és szomorút egyaránt, megtévesztést és tehetetlenséget, titokzatosságot és józanságot, higgadtságot és komoly élcet, szomorúságot és dekadenciát, de mindenekelőtt a dekadencia tudatosságát, az egészséges hitet, mely nem működhet és nem is fog soha működni, ám emiatt még nem áll le a világ.
Harald Frank azt olvasta a sátrába behajított újságban, hogy fontos szimpózium kerül megrendezésre „az író és a halál” témában. Vajon hogyan sikerült a szervezőknek, töprengett Harald Frank, a halált egy beszélgetésre meghívniuk?
A sátrak sokasága megváltoztatta Harald Franknak a villákra való rálátását.
Harald Frank kilépett a sátrából. A kapukban mindenhol sörpult.Vagy úgy, gondolta Harald Frank, a rendbiztosító hatóságok villái. A képviselők pedig beléjük telepítve, sok-sok évvel ezelőtt, mégpedig azért, hogy a nagykövetségi hatóságok környezete, és minden, ami ebben a környezetben zajlik, a legpontosabban megfigyelhetővé és rögzíthetővé váljék. És amikor a forradalom után a képviselők megtudták a kormánysajtóból, hogy egyfajta liberalizációs folyamat van készülődőben, a régi kormány idején keresett sok pénzből az új kormánytól jó áron azonnal megvásárolták a villákat. Hát igen, a képviselők, gondolta Harald Frank. Egyeseket előléptettek. Egyeseket más városokba helyeztek át. Egyesek börtönbe kerültek: a főbejáraton beküldték, majd a hátsó bejáraton újra kihozták őket. Egyeseket előzetes nyugdíjba helyeztek. Egyeseket az idő előtti nyugdíjazásból hívtak vissza. Egyeseket a bányák mélyéből szabadítottak ki és a napfény történéseihez küldtek. Egyeseknek sikerült a parlamentben meghúzniuk magukat. Egyeseket visszarendeltek külföldről. Egyeseket külföldre küldtek. Egyeseket meghagytak az állásukban. Egyeseket más állásokkal bíztak meg. Ám mindegyikük villában lakott.
A nagykövetségi hivatalnokok évfordulóikon reményteljesen azon meggyőződésüknek adtak hangot, hogy a liberalizációs folyamat visszafordíthatatlan. Az ünnepségre a teljes képviselői kört meghívták.
Gurnamez lovag udvarában, hallott Harald Frank egy magyarázó hangot, megismerte a nemes lovagiasságot, és Gurnamez még azzal a tanáccsal is ellátta, hogy ne kérdezősködjön gyerekesen minden felől.
Harald Frank pillantásai ismét a villák udvaraiban és kertjeiben kalandozott. Mindenhol vendéglő. Tele emberekkel, akik a nagykövetségek előtt várakoznak napokon, heteken át. Itt vásárolják meg az üdítőt vagy szendvicset, vagy meglátogatják az improvizált bazárokat. És akinek pénze van, az egy pár drága, ám gyönyörű női cipőt vásárol, amelyet a képviselők nagykereskedői potom áron szereztek be egy külföldi temetkezői vállalattól, és amely, mivel halottaknak szánták, egyáltalán nem tartós, pár nap után már szétmállik.
Hát jó, kezdtek egyesek kiabálni, merre van ez a Gurnamfasz, mutatkozzék meg, különben kifüstöljük a nagykövetségről.
De mindenekelőtt, kiabálta az egyik, hol van ez az Eschenbach nevű főtisztviselő, magyarázza meg nekünk, mi...
A sátortábor lakói félbeszakították, és azt kiáltották: igen, igen, igen.
Hát igen, gondolta Harald Frank, a rendbiztosító hivatalnokok is privatizálódtak. Hamarosan, gondolta Harald Frank, a rendbiztosító képviselők egy része a nagykövetségek előtt szállodákká fogja villáikat alakítani azért, hogy elegendő pénzt keressenek, amivel aztán további szállodákat nyithatnak, természetesen csakis a nagykövetségek környékén.
Harald Frankot, aki a legszívesebben még gondosabban körülnézett volna, hirtelen elkapta valami pánikszerű félelem. Mikor rájött, hogy igencsak elbámészkodott, a sátrához sietett, hogy megbizonyosodjon affelől, ellopták-e a sátrat vagy sem.
A sátorbejárat előtt jókora embertömeg gyűlt egy nő köré, aki pont akkor szült. A sátorban egy varrodát rendeztek be, mely a sátrat állítása szerint egy minisztertől vásárolta. A varroda cukorkát osztogatott. Hirtelen egy riporter rohant oda. Rögtön elfogták. A sátorban néhány párt alakult, melyek azon a véleményen voltak, hogy a riportert szabadon kell engedni, mások viszont konokul azt a nézetet vallották, hogy agyon kell ütni, a harmadik párt azt ajánlotta, hogy ha amúgy is elfogták, rá kell beszélni vagy meg kell győzni, igaz, ennek már nincs lényeges szerepe, hogy adománygyűjtéseket rendezzen, a többi párt pedig tartózkodott, és azt magyarázta, hogy ő az ellenzék. Egy tizennyolc év körüli aggastyán gitározott, és azt énekelte, hogy Mexikóban, ahol a barátaim vannak. A sátor hátsó részében néhány pár szeretkezett. Holmi csöveket és cementeszsákokat toltak be a sátorba.
SZENKOVICS ENIKŐ fordítása
