Hullámzás.
Éjszaka
Valószínűtlenül kezdődik: akár a víz a megmeredt halak hulláját, himbálja a házakat az éjszaka. Az utakból sziklák nőnek, testükre csigák tapadnak. Csápja nő minden bokornak, szarva ered a villanypóznáknak.
A hegyek felől nem fúj szél, nem mozdít semmi a táj némaságán. Véglegesnek mondható, akár a kövek, amelyek arcukkal a föld felé fordultak.
S a madarak, a madarak!
Lebegnek az éjszaka hordalékán: röptük emléke nem száll, angyalt nem idéz, pedig messze, messze harangok hangja hullámzik, begyűrűzik a csapzott látványba, mert egyszer mégis itt járt. Az ő lábnyoma a magába rothadó, végtelen éjszaka.
Kavicsok álma
„Suttogón hiába hív…”
(Pilinszky János)
Kavicsok vagyunk, kavicsokká gömbölyültünk. Lélegzetvétel nélkül tűrjük, hogy mindenünket víz áztassa következmények nélkül. Sima felületünkkel meg-megérintjük egymást, ide-oda mozgat az áradás, a sodrás. Kifogástalan szépségünk ez, és miközben kavicsnyelven semmit nem kérdezünk egymástól, befelé érdesedhet, mi kifelé megnyugvás már.
Halak úsznak el a távolban. Megtör-ténhet, soha nem jönnek el, hogy hírt hozzanak néma országukról. Lehet, hogy egyszer csigák szállása leszünk, moszat, hordalék prédája, de erről a lehetőségről nem veszünk tudomást.
Most fény simul ránk az ég nélküli magasból, most jó nekünk. Sötétünkbe szívjuk, és áltatjuk magunkat. A Kék Tó mélyéről álmodunk, a kéklő mélyről, amely egyszer magába fogad, ölébe zár.
Üres a ház
Te nyitod a kaput, az ajtót. Mindent úgy találsz, ahogy a múltkor hagytad: az eresz alá vagy máshová rejtett kulcsot, a félrecsúszott lábtörlőt, a villanyóra fölé rakott fecskefészket s bent a szőnyegek ráncait. Minden változatlan: a hűtő zúgása, a telefonkagyló a készüléken, a napfényt kereső szobanövény valószínűtlen kíváncsisága.
Minden ugyanúgy mered rád: a félig nyitott ajtó, az elmosott edények halma a konyhában, a sokat megért kávéfőző a sarokban s a félig kiivott ásványvizes üveg a küszöb szélén. Itt minden némán őriz téged, belőled egy-két szilánknyit, ami valaha te voltál, és többé nem te vagy: a csukott szempillájú televízió, az asztali lámpa, amelyet – valamiért úgy döntesz – nem kapcsolhatsz fel.
Régi titkaidat őrzik a roskadt sorokban egymás mellett álmodó könyvek. Nem beszélnek ki semmit, hallgatagságuk a csukott szekrények zárkózottságával mérhető s a kályháéval, a hideg kályháéval.
Megkapaszkodnál egy mozdulatban, határozott sugallatra, artikulált hangra vágysz, de tudod: a félhomályban csak a pók munkája egyértelmű. Hálója csend, amely benned is szövődik, körülötted is, és idegen marad a szalámi, a kenyér íze a szádban. A víz, egy pohár víz pedig – hiába nyúlnál utána – nem vált meg.
Árnyak
Közepes széllökések idején határozottan érzékelhetők. Szélcsendben nem szárnyalnak, szélcsendben mohává lesznek, eső áztatta, napsütötte sírkövekre simulnak. Zöldek, sárgák, szürkék.
Zöld, sárga, szürke az ő örökkévalóságuk: hangyáknak menedék, pillangóknak két röppenés közötti csend, görcsös kezeknek percnyi nyugalom. Télvíz idején nincs formájuk, színük, és tavaszok, nyarak, őszök telnek el velük, nélkülük.
Nem szólnak, nem szólíthatók. A leírásnak ellenállnak.
Emeleti
riogató
A harmadik emeletről – ha kinézel – először semmit se látsz. Aztán falak, falak, és tudod, hogy körbeszaladnak: a nevük otthon, szoba, kényszerlakhely.
Amott a szürke fogsorú temető. Szépen fésült, és rád mosolyog: emlékeztet, hogy egyszer te is, de ellenállsz. Könnyű ellenállni a harmadik emeletről, főként, hogy arcát hosszú hajú fák takarják, és faladon még ott ragyognak halvány fényei a nyárutónak. Emlékek: néhány félig nyitott ajtó, amelyekből rád tekintettek, nyitva felejtett ablakszemek, amelyek mögül titokzatos módon visszaléptek, és tekinteteddel hiába motoztál tovább.
Egyetlen vigaszod a szilvafa lehetne, amelyet kezed ültetett vidéken egy ház kertjének zugában, de te akkor is másra vágytál. Kezedben barnászöld golyó vibrál, majd üvegkristály a hóból, mely nyugodt kékségbe hív, ahonnan talán megérthető a kép, a látvány összerakható még. A közeledő szél azonban hullámaival fenyeget, erős vizeket ígér, álmatlan madarak seregével riogat.
Fehér mező
A tekintet hiába keresgél, hiába tapogat sort sor alá a kéz. A fehér mező mozdulatlanságából nem olvasható ki semmi, és nem írhatók vissza a gyökerek, a mohák, a fák. Az igékből kihátráltak az elmozdulások, névszókból névmásokba landolt a lélek, és végképp nem tudni, lesznek-e jelek, amelyek újabb rejtőzködőket sejtetnek.
