Változások után az önhitt újak sokszor eltakarítanak olyan tárgyi alkotásokat is, amelyek a történelem arcvonásait egészítették ki, s amelyeknek meg lett volna a helyük az ő Új Világukban is. A kegyelethiány még a gyakorlati meggondolásokat is elveti. Pedig „kegyelet nélkül nincs történelem, gyakorlatiasság nélkül nincs gyarapodás”. Egyszer egy ütközetben a kelták elragadták Caesar kardját, majd kifüggesztették egyik templomuk oltára fölé. Később, amikor a rómaiak elfoglalták azt a templomot, Caesart biztatták a hívei, hogy vegye onnét vissza a kardját. Ahhoz nem szabad nyúlni, mondta Caesar, mert az szent!
A vásárhelyi Kollégium főhomlokzata elé, a második világháború alatt a virágágyások helyére egy vízmedencét ástak, légoltalmi céllal, tartalékul a tűzoltóknak; a számtantanár el is nevezte Bolyai-tónak. Nem sokkal a háború után betömték; mint ahogy a kolozsvári főtér sarkaiban létesített légó-medencéket is betömték, azzal a gyarló okoskodással, hogy a részeg emberek fürödni fognak bennük, és belefulladnak. A Sétatéri tó mindkét végén volt egy-egy vendéglő, és senki sem tud róla, hogy száz év során részeg emberek rajjal fulladtak volna beléje… És mint emlékmű: egy tó a legegyetemesebb eszmeiségű emlékmű; mindenkihez szól, senkit sem bánt.
A Kollégium új, keleti főhomlokzata visszafogottan szecessziós jellegével az erő, mértéktartás, világosság és racionalizmus megtestesülése, bár fűződtek hozzá is a metafizika, illetve a parapszichológia körébe utaló események; például az igazgatói iroda egyik arcképébe a szív tájékán belefúródó hatalmas gránátszilánk története, amiről máshol már írtam; a régi épület, az északi szárny, laktanyára vagy államfogházra emlékeztető háromemeletnyi ablaksorával mindenben az ellentéte volt, noha szervesen kapcsolódott hozzá.
A kapcsolódási pontban a Sárosi utca felőli bejáratnál gyakran ott álldogált még a második háború előtti években is Köpeczi bácsi, a kapus vagy fő iskolaszolga; alacsony, görnyedt, törékeny termetű, szemüvege mindig fenn a homlokán, vagy lenn az orrán, sosem a szemén, tekintete közelről ködös, semmilyen sem volt, de messziről szürkés-fehéren, kísértetiesen izzott, amikor lefele bámult a Sárosi utca mélye felé; mozdulatai mindig hirtelen félbeszakítottaknak tűntek… A főhomlokzat és a déli szárny felé világos, rangos utcák nyíltak, bennük egy-egy stílusos, híres épület (Teleki Téka, Táblabíróság, Osváth-patika, Ítélőmester háza, Bolyai ház), de az Internátus alatt a Sárosi utca örökké fénytelen volt; jobboldalt egy üres, lejtős telken néhány sötét gesztenyefa, baloldalt Krónék földszintes háza mellett (könyvkötő, kis nyomda) rozsdás bádog ajtóval zárt szűk sikátor le a főtér felé; csak néhány méterrel alacsonyabban, de az emberi létminőség legmélyén a világ legkietlenebb kocsmája, mintha lóhúggyal dagasztott sárral lenne bekenve még a levegője is; lépcsején Bumburi Rózsi krepp-papírral pirosra festett arccal, szájjal (amíg egy januári éjen a hetek óta üres istállóban meg nem fagyott), majd az utcaszűkület után a hirtelen kinyílt, azóta megszüntetett Kispiac.
A második emeleti díszterem, a főhomlokzaton – fekete faburkolatos, címeres, orgonás –, benne két különleges olajfestmény. Az egyik „Az uralkodó” változó arcú, de örökösen azonos portréja; aranyszín dolmány, rendjel-szalagok, a köldök táján összefogott fehérkesztyűs kéz. Az arcot először a régi rajztanár még Ferencz Józsefének festette meg, aztán kicserélte IV. Károlyra; majd jöttek I. Ferdinánd és II. Károly román királyok; utánuk Horthy Miklós, legvégül Sztálin. Vele véget ért a fehér kesztyűs történelem; Dej elvtárshoz sem az, sem a rendjelek nem találtak.
A másik, nagyon sötét tónusú olajportréról még több titokzatos erő és méltóság áradt, mintha az igazi mögött működő, rejtett angol háttér-miniszterelnök lenne; egy szabadkőműves nagyfőnök. Bernády Györgyöt ábrázolta, Vásárhely híres polgármesterét, aki mindent el tudott intézni; a város kultúrhérosza volt ő; kivájta a várost a sárból, csodálatos palotáit építette fel a közműveltségnek, minden utcát kiaszfaltoztatott, és el tudta intézni az újabb és újabb hatalmas államkölcsönöket, a korszak legjobb építészei és festői lettek a munkatársai, s noha a város polgárainak is hatalmas terheket rakott a vállára építkezéseivel, el tudta intézni, hogy újra megválasszák! S ami a legfantasztikusabb: hogy a hatalmas építkezések ne csússzanak! A Városháza kulcsátadása az alapkő letétele után hat hónappal megtörtént, gépek, daruk nélkül; csak kőmívesek, vedrekkel és hosszú kötelekkel, és malteroslányok saroglyákkal húzták fel a hatalmas, tornyos épületet.
Amikor azonban meghalt, már nem a Város halottja volt – már mindenütt megint késeket fentek a gyerekes és szörnyű világban –, hanem a Kollégiumé, és a díszteremben ravatalozták fel.
A délutáni gyászszertartásra várva, reggel a koporsót a díszterem hatalmas tölgyfa asztalán ravatalozták fel, a próteuszi, fehérkesztyűs uralkodó alatt. Köpeczi bácsiról tudni kell, hogy a fénykorban, a hőskorban Bernády György famulusa, főkortese, hivatalsegéde, bizalmas küldönce és felderítő szolgálatának főmunkatársa volt. Amikor kikerültek a Városházáról, a Kollégium főpedellusi állását mintegy kegydíjként, végkielégítés gyanánt kapta.
Óvatos, apró léptekkel becsoszogott az üresnek vélt díszterembe; az oldalkarzaton lapuló, oda detektívregény-olvasás szándékával felhúzódott ifjú embert nem vehette észre, azt, aki később elmesélte az esetet.
Körbejárta a koporsót, szemüvegét hol feltolta a homlokára, hol leeresztette az orrára; majd nagyot sóhajtva, meglepő hangerővel felkiáltott: „Na, ezt intézd el, Gyuri!”… Utána, mintha először látná, hosszasan meredt a szószék és az uralkodó fölött a feliratra: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta, hogyha valaki hiszen Őbenne, el ne veszszen, hanem örök élete legyen”… Nézte, nézte. Aztán kiment.
Az északi szárny, azaz a bentlakás (az Internátus) zord folyosóin nem voltak kegyes feliratok; az ajtók fölött német és németalföldi egyetemi városok nevei; Tübinga, Marburg, ilyesmik. Ha a Sárosi utcán lefele tartott az ember, mindig az volt az érzése, hogy a hosszú, sötét ablaksorokból hidegen nézik, de valójában nem törődnek vele.
Jóval a háború és az államosítások után egy késő este éppen Krónék bejárata előtt tartottam lefele, amikor elémbe állt egy volt osztálytársam, H. Ákos. Tulajdonképpen már a negyedik gimnáziumban kimaradt; nagyon szegények voltak, dadogott, bandzsított, enyhe, de észrevehető viselkedési zavarai voltak néha; kerek holdvilág-képén amerikai filmkomikusokat idéző mosoly; a tornatanárok előszeretettel pofozták. Most jobban dadogott, mint máskor, teljesen sárgának tűnt, s azt kérdezte: „Hallom, lélektant tanulsz; akkor tudod, hogy a lelkek hol… hol szoktak… azt tanuljátok, hogy a lelkek…? a…”
Azonnal rájöttem, a lélektant valami spiritiszta teológiának képzeli. Gyorsan elköszöntem tőle. Másnap, az állomás felé tartva, egy közös ismerőssel találkoztam; mondom neki, hogy Ákos milyen rosszul néz ki. Nem csoda, felelte, már legalább két hete felakasztotta magát. Kapott valami kezelés során morfiumot, aztán rászokott; mostanában erős az ellenőrzés a gyógyszertárakban, jött egy brigád Bukarestből; egyáltalán nem jutott hozzá, ezért. (Sok év múlva láttam egy Buñuel-fimet, a szereplője egy sötét mellékutcában találkozik egy régi ismerősével, s beszélgetés közben jön rá, hogy hiszen ez az alak már több éve meghalt. A filmen is azt a sárgás-fekete homályt alkalmazták, mint amilyenben én találtam Ákost.)
Legalább húsz évig nem jártam többet arra éjszaka. Egyszer mégis, a Válluskút felől jövet, betértem az Oroszlánba egy féldecire. Már amikor kijöttem a kapun, éreztem valami feszültséget. A Kollégium kapuja előtt hallom, hogy egy csoport nagy trappolással szalad utánam. Egy alak kiválik közülük, az üres telken a gesztenyefák alatt elém kerül, s jön szembe. Egyszercsak elkezd integetni és kiabálni: „Nem az! Nem az!” Aztán elhalad mellettem, úgy integetve, mint egy gépkocsi ablakmosója, s már rám se néz. Az üldözők mintha a levegőben oszlottak volna el. Én továbbra is egyenletes léptekkel, hátra se nézve haladtam tovább.
Mégsem merek többé arra járni. Hátha egyszer mégiscsak azt fogják hinni, hogy én vagyok az…
