1. Zsoltár
Nem jött hegyről,
dombról,
sem a csillagokból,
sem a lenyugvó nap
aranykosarából,
sem a holdanyónak
csillámszőtteséből,
fűzfavessző fényes,
ezüst leveléből,
csak jött szülőanyám
pusztai lelkéből,
csak jött szülőapám
mesélt meséiből,
igéből testté lett
ismeretlen szélből,
szarvasok között nőtt
Krisztus tenyeréből.
Szerteolvasztottam
szóostyám a számban,
véremig elhatolt,
kisarjadt a szárnyam.
Fű-fa mellémzöldült,
a madár hozzám ült,
s megértettem nyelvét
a kérges utaknak.
Ebben a világban
asztalt terít nékem,
énekelt szavak közt
elfeledem vétkem,
gránátalma törzsből
építi elszántan
nevető keresztem.
Nevető keresztem?
Vagy talán a bölcsőm?
Égbeli tutajom
szárnyait a felhőn?
Álmaim varkocsát
a kezében tartja,
lebukom, fölcibál
örökké a karja,
tiszta vizű égben
fürdeti a testem,
hintajában ülök,
angyalait lesem.
Anyáimnak nyelve,
apáimnak nyelve,
szakadtas ruhájú
idők fejedelme,
az évek hálóján
áthulló fénycsóva,
mindent beborító
kétágú diófa!
Nem jöttél a hegyről,
sem a csillagokból,
sem a lenyugvó nap
aranykosarából,
sem a holdanyónak
csillámszőtteséből,
fűzfavessző fényes,
ezüst leveléből,
csak jöttél anyámnak
pusztai lelkéből,
csak jöttél apámnak
mesélt meséiből,
igéből testté lett
ismeretlen szélből,
szarvasok között nőtt
Krisztus tenyeréből.
2. Zsoltár
Honnan? A sötétből és a szélörvényből,
onnan szólok mindig, hol hátul az elöl,
hol szurok az arany és mocsok
a gyémánt,
ahol csak gőgicsél a kultúra-járvány.
Mért lépnek fejemre? Kígyó volnék?
Sárkány?
Okádék bűzébe belefekvő ártány?
Kilökve belsőmet előtted vakogok,
nyelvem bimbóira ráülnek a fagyok.
Itt sistereg lelkem por és hamu között,
akár csóvájáról lebillent üstökös.
Varázsének
Száz sárkány
vizet hány,
nem kell a
kőbálvány!
Gyöngy és rög
elgyökönt*,
szívemen
könnygöröngy!
Híd karján
hattyúlány,
mozdul a
sóbálvány!
Gyermek lesz a sárkány,
ember a sóbálvány,
ember a gyöngy, a rög,
dalol a sírgöröngy!
gyökönt: 'szundikál', szilágysági nyelvjárási szó
