Az első világháború csodafegyvere a maga arányaiban felért a hirosimákkal s a Londonig kilőtt német kísérleti rakétákkal. De azért mindössze csakis egy gáztámadás volt. Ypern városát érte az a kitüntetés, hogy mint Párizsról a parizert s egy kicsi olasz városról a fajáncot – róla nevezzék el az „iperitet”. Ezen kívül voltak más harcigáz-derivációk, mert az ügy tulajdonképpen az ókor határán a görögtűzzel indul. Ám a rémes-nagy-találmány a gázháború volt.
És hol volt ez még a fürdőruha-szimbólummá emelkedett Bikini vagy a hidrogénbomba apokaliptikus csúcsai előtt.
Mert jöttek a néger törzsek, a barnák, kékek, zöldek, és jött velük a kimagyarázkodás Reykjavíkban, Mál-tán és egyéb olyan fontos helyen, mely csak egy karnyújtásnyira volt attól, hogy Vesztfáliává vagy Waterloová váljék.
Mustárgáz és egyéb beszívható halálnemek. Azt hozták magukkal, hogy a két világháború közti, a lakosságra is kiterjesztett harci felszerelés a gázmaszk lett. Egyre határozottabban kötelező. Mintha valóban a döntő, végső összecsapás egy jól berendezett vagy alaposan feldúlt szőlőhegyen akarna bekövetkezni és a győztes nem a kevervények, kavarmányok, hanem az elhárító eszközök bevetésétől remélne diadalt. Közben a viaszosvászonnal bevont kétfedelűből hatmotoros bombázóvá fejlesztették az egymást megcélzó ellenfelek a légiharc alaperődjeit. És minimum Tigrisnek merték elkeresztelni a németek a maguk tankcsodáját. Miközben az orosz tankok még jóval a lefutott második világháború után is földre gyűrtek, sárba tapostak országokat.
Ám a dolgok értéke már az első világháború elején kiszámíttatott. A hadiszállítók jobban tudták a közvéleménynél, hogy mennyi a papírmasé bakancstalp és Kruppnál jobban tudta a szenzációhajhászó sajtó, hogy hány kilósak, mázsások, tonnások a tüzérségi lövegek... Az igazi, a vándorló érték az volt, amit senki sem tudott meg, csak a házhoz jött veszteséglistákból, személyre, árvára, özvegyre célzott levélből, hogy mennyibe is kerül egy főbelövés. Nagyjából ugyanannyiba, ha véletlenül gellert kapott a golyó, mintha II. Miklós cár családjára egyenként kimérték. Egy találat az egy találat! Az első világháborús Verdun körzetében ugyanannyi volt, mint a Téli Palota ostrománál, és ugyanannyi maradt később kivégzett Mata Harik és falhoz állított katonaszökevények esetében is. Nem lett sem olcsóbb, sem drágább egy családapáé, egyetlen fiúé, szökni próbáló hadifogolyé, avagy azoké, akikkel csak summásan le kellett számolni, mert túl sok golyó maradt meg a békekötések után, mert túl sok politikai gyuladékanyag gyűlt fel a berlinifalak mentén, vagy túl sok esélye nem maradt a világ gyarmatbirodalmainak, melyek igazi atlasza a márkás bélyegek katalógusa volt. Egy lövés az életre, egy foghíj az emberiség fésűjében...
(Lászlóffy Aladár hátrahagyott írásaiból)
