Van egy Város. Nem sokan tudnak róla. Be kell vallanom, mostanáig én sem hallottam hírét, pedig különös eseményeit könyv is megörökítette, sőt, rendszeresen tudósított felőlük rádióműsor a huszonöt, harmincegy, negyvenegy, negyvenkilenc és nyolcvan méteres rövidhullámon. Igaz, mindez néhány évtizeddel ezelőtt történt. Akkoriban még nem hallgattam rádiót (a Macskarádió exkluzív hullámhossza amúgy is csak kiváltságos kevesek számára volt fogható); ami pedig az egykori Forrás-kötetet illeti, nem volt szerencsém összeakadni vele, és később se szólt senki, hogy van. Feltételezem, jártak még hasonlóan mások is, ezért, úgy gondoltam, szólok: újra megjelent Darkó István novelláskötete, A következő pillanatban, ráadásul ezúttal igazi csemegével, a szerző Macskarádiójának lejegyzett és hanghordozón kiadott hangjátékaival is kiegészült, garantáltan teljesebb és maradandóbb élményeket kínálva ezáltal a darkói világba betévedő utazónak.
Ez mindenképpen remek hír, ám félő, hogy a Város (el)ismertsége és látogatottsága elől ezzel még nem hárult el a legfőbb akadály – azt ugyanis maga az olvasó jelenti. Rajta áll, mennyire ismeri ki magát ezen a valóságos és titkos helyen, hogy egyáltalán rátalál-e az odavezető útra. A bejutáshoz és a tájékozódáshoz sajátos attitűdre, néző- és hallgatópontra van szükség: hozzánemnéző szemmel, hozzánemhalló füllel, valódi érdeklődés és nyitottság nélkül hiába is próbálnánk meg közelebb férkőzni lényegéhez. A városnézés itt nem éppen felhőtlen mulatság; ha csak egy gondtalan vakációt szeretnénk, olyasfajta, álkíváncsiságtól vezérelt, felületes bámészkodást, ahol valójában csak barátságos és ismerős formák ismétlődésére vágyunk, hogy visszaigazolódni lássuk a világról kialakított képünket, akkor jobban tesszük, ha másik úticélt választunk. Értetlenül fogunk állni a lakók viselt dolgai előtt, elveszetten bolyongunk a girbegurba, rosszul megvilágított utcácskákon, a végén egyszerűen beavatatlanok maradunk – és még örülhetünk, ha „csak” ennyivel megússzuk. Mert a Város lehet félelmetes is, nyomasztóan, fenyegetően kiszámíthatatlan, csupa útvesztő, szorongás és settenkedő árny, ahol minden utcasarkon valami ismeretlen szörnyűség áll lesben, és ahol az egyetlen biztos pontot a bizonytalanság jelenti. Egy ilyen lidércnyomásos látogatás alaposan kikezdheti nemcsak az idegeinket, de az addig otthonosnak és kiismerhetőnek tartott valóság képét is; ha ez utóbbit nem vagyunk hajlandóak átformálni, akkor kénytelenek leszünk megszabadulni a zavarba ejtő emléktől. Igyekszünk mielőbb elfelejteni, hogy valaha is ott jártunk, vagy egész egyszerűen átutaljuk az egészet a fikció világába.
Csakhogy a Város nem tűnik el attól, hogy nem veszünk róla tudomást vagy tagadjuk, ahogyan nem szűnnek meg működni benne a sötét erők, tovább zajlanak a meghökkentő vagy éppen hátborzongató események. Hogy mik is esnek meg itt? Ó, néha igazán semmi nem történik – bár a maga nemében ez is különös, lévén, hogy mindig, mindenhol történik valami, csak nem tudunk róla. Éppen ezért mindig legyünk résen! Kellő körültekintéssel válasszunk még éttermet is; ugyan legtöbbjük olyan, mint bármelyik más hasonló jellegű intézmény: kényelmes kiszolgálás, előzékeny vendégek, minden este füst, sok-sok vészkijárat a szennycsatornán keresztül; de némelyikben az óvatlanok és gyanútlanok maguk kerülhetnek főfogásként az asztalra. Az elővigyázatosság sosem árt, mert sosem lehet tudni, ki miből készült, s hogy amin éppen állunk, az talaj, padlózat vagy miféle. Ne lepődjünk meg, ha valamiről kiderül: nem az, aminek látszik. Bizony, még az is előfordulhat, hogy a lift előtt várakozó, kifogástalan modorú úriemberben magára az ördögre ismerünk; ő itt teljes jogú polgár, jelenléte természetes, ténykedése mindenre kiterjedő. Az ő munkássága és szellemisége köszön vissza a rádió stílszerű Gonosz műsorából, a még gonoszabb kulturális, tudományos és hirdetőműsorokból, nem beszélve a leggonoszabb, egymást egyre inkább felülíró és elbizonytalanító, szövevényes üldözési történetekről, amelyek ide-oda vezetik orránál fogva a kellően hiszékeny hallgatókat és olvasókat. Ők, szegények legtöbbször csak hetek múltán tudják meg – vagy talán még akkor se –, hogy ádáz tréfa, illetve újságírói kacsa tehetetlen olvasói voltak.
Nos, Darkónál az olvasó ezt biztosan nem engedheti meg magának. Egyáltalán, egy olvasó soha ne legyen tehetetlen. Ne hagyja, hogy zsákbamacskát áruljanak neki, hogy kukoricázzanak vele, hogy szekálják vagy macerálják, hogy rosszul állítsák a szénáját vagy megtanítsák neki, mi a móres (lásd még: 61-62.oldal). Gyanakodjon vagy higgyen, mikor mire van szükség. Ne legyen elővigyázatlan mamlasz, ne legyen könnyű préda. Ne tévessze meg a valóság és fikció folyamatos ingerkedése. Ha csak a darkói történetek keletkezésének idejére gondolunk, ki-ki eldöntheti például, hogy akkoriban mennyire volt valóságos a sűrű nyugalom, és mennyire volt fiktív az üldözés, lehallgatás, átverés, manipuláció. Ha csak úgy általában gondolkodunk erről, akkor is belátjuk, hogy a valóság maga is csak fikció: nem véglegesen felderített, körülhatárolt, szabályokkal és törvényszerűségekkel leírt. Több, mint amit róla tudhatunk – de ha ezt tudomásul vesszük, és felkészülünk arra, hogy nem tudunk mindenre felkészülni, máris több esélyünk van a megértésére. Persze, ehhez elkerülhetetlen a kételkedés és újragondolás, hogy néha felfüggesszük a magától értetődő dolgok érvényességét, és hogy alkalomadtán képesek legyünk túllépni a beidegződéseinken. Elzárkózni ez elől vélt kényelmünk miatt, nemcsak elbizakodottság, de akár végzetes is lehet: kétszeresen kiszolgáltatottá válunk a váratlanul ránk törő titkos dimenzióval szemben. A megfejtettnek és uralhatónak vélt világ bármikor előállhat – és elő is áll – valami meglepetéssel. Számoljunk hát vele és legyünk résen, mert ez a legokosabb és leghasznosabb, amit tehetünk; figyeljünk és füleljünk éberen, hogy idejében észrevegyük az elegáns átmeneti kabát alól kilógó lólábat.
Mindezért és mindezek ellenére: a Város képe csodálatos. Mind szerkezetileg, mind architektúrailag. (Akárcsak nyelv és humor tekintetében.) Bárkit szívesen lát vendégül. Kalandra fel hát, éber és bátor olvasó!
(A kiemelt szövegrészek Darkó Istvántól származnak.)
Darkó István: A következő pillanatban; Macskarádió. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007.