A Szent Hilárus 209. passzusában sorolja fel Bod Péter, hogy „kik hazudhatnak bátran? 1. A vének, mert a tudatlan ifjaktól nem tartanak. 2. A hatalmasok, mert nem félnek, hogy a gyengébbek szembe fogják. 3. Akik messzeföldről jőnnek; mert amíg más oda mégyen, hogy megtudakozza, addig igaznak állatja. Így hazudott régen Antifánes, aki azt mondotta, hogy némely északi tartományban télben oly hideg vagyon, hogy a szó megfagy a levegőben, míg aztán nyárban kienged, addig lehet hallani s érteni zengését...” Rajzolt képregényekhez szokott korunkban, azon nevelkedett szépreményű nemzedékek számára ez képként is közérthető: Poppey vagy a Mikimausz-változatok bármelyike, ha megszólal, orra előtt egy fehér felhő „keletkezik”, melyre apró betűkkel a rajzoló beleírja, mit mond vagy mit gondol éppen az illető. Nos tél van és hó és hideg és halál, s persze élet is még bennünk. Aggódva gondolom végig a metaforává tágítható képet, Bod Péterből a 3. alpontban említett példát, hátha mégsem egészen hazugság; – mi északabbra is vagyunk Görögországnál, s hátha Antifanész tényleg tudott valamit: hogy amiről nálunk télen van szó, az legfennebb nyáron jut el a fülekbe, agyakba, mert akkor enged ki a „levegőégbe” fagyott értelme. Úgy kell nekünk, persze, hogyha rajzfilmfigurák közé keveredtünk. Másrészt történelmileg ez az átfutási idő nem is olyan borzasztó. Senki se lát a jövőbe. Egyre gyakrabban derül ki rólunk, hogy a múltba se látunk. Még az se tisztázható, az sem világosabb ami már kész, ami megtörtént. Így csak növekvő aggodalommal tekinthetünk abba az irányba, felfele – nem a madarak, hanem az árak után – amerre az esztendő, az évszakok is haladnak. Mi lesz ott, mi olvad ki és pukkan el, és terjeng a fülnek elérhetően abból, ami a fagyban most még nem hallatszik. Valami csak hallatszik már. Egyrészt emlegetnek valamit a kutyával és a szalonnával kapcsolatban. Nem azt, hogy vannak vidékek – mindig is voltak –, ahol a lelkiismeretlen piaci árusok kutyából füstölt szalonnát is forgalmaztak; persze ők sem annak bizonyítására, hogy a kutyából mégis lesz szalonna...
Másrészt annak a híre is terjed, hogy a költségvetés mégsincs gumiból, pedig egyesek azt hiszik, hogy abból van, s csak egy kicsit meg kell szorítani, például bankópréssel, az illetékesek na mijét, micsodáját, s ha nem csurran, cseppen. Azt is hallottam már, s épp a piacon, hogy külföldre adták el az új 50 000 lejeseket, azért nincs elég itthon forgalomban. Állítólag gazdag nyugati gyűjtők többet adtak az egész termésért lábon, mint amennyit itthon összeforgalmazhatna valaha is, a gyors elrongálódásig. Azt is hallottam, hogy még gazdagabb nyugatiak csodabogár furcsaság-gyűjteményük gyarapítására egész ilyen állapotba országult országokat szívesen megvennének, persze nem lakosságostól, koldusostól, valutaüzérestől, barna üzletemberestől, bujkáló, továbbszökni akaró tamilostól, s főleg nem a munka elől bujdosó nagypofájúakkal tömve. Mert vannak meglátások, miszerint Romániát is, mint pár környező rezervátumot szintén húszmillió bolondistók lakja, akik most hirtelen azt hiszik, hogy egy országot az utcáról lehet kormányozni. Holott eddig kellett volna többet fenyegetőzni, fellépni, és helyteleníteni a hét évig tartó tökéletes kifosztást. Állítólag ez olvad ki nyárára azokból a jól befagyasztott buborékokból: a sátáni röhej, melyet előrelátóan a többi mellé még késleltetett bombának időzített a bombák egére az előző kormányzat. Most ki lehet menni az utcára, sztrájkolni, vagy csak szájtátva bámulni majd, ahogy máskor is, a rakétázást. Mindenképpen ki kell menni! Minél hamarabb. Egyrészt egy kis testmozgás nem árt, ilyen hidegben felmelegíti az embert, másrészt minél messzebb kell kerülni a satupadtól, katedrától, szövőszéktől, kapától, fejősajtártól – a munkától! Az utca, a kézzel írott plakátokon bejelentett mind okosabb programok az igazi megoldást jelentik Bolond Istókék házatáján, ha tél van és hó és hideg és halál. És persze kutya és szalonna.
