[...] Most délben pedig jön a hír, hogy a főtéren ünnepel a tömeg, egyetlen katona nincsen sehol, s a tegnap délutáni első vérontás helyén, a Metropol vendéglő melletti járdán gyertyák égnek egy nagy virágkoszorú gyűrűjében, a fagyott-megszáradt vértócsán. Ugyanakkor a televízióban az elnöki uralom méltó „testamentumaként” beolvasták az elnöki rendeletet az ostromállapot bevezetéséről az ország egész területén, és a közleményt a hadvezetési főnök „árulásáról” és „öngyilkosságáról”.
Ezúttal is beigazolódott, hogy kinek-kinek a halála általában olyan, amilyen az élete volt. A Ceauşescu-korszak vége is éppen olyan, amilyen az egész korszak volt. És az egészben ez a legnagyobb történelmi igazságtétel: nem kellett kivárni, míg elviszi a „tisztességes” halál kellő „végtisztességgel”, hanem elvitte hatalma teljében és csúcsán pillanatok alatt, egyetlen visszaütő csapással az a hatalmas erő, amelyet ő maga gyűjtött-feszített maga ellen hosszú évek teljhatalmú erejével, még az utolsó utáni percekben is a legkihívóbban demonstrálva széttörhetetlennek képzelt hatalmát.
S a déli harangszó előtt tíz perccel a televízió, az ország óriási vakablaka, amely soha nem engedett kilátást a világra, soron kívül adást kezd, „megnyílik”, és a bukaresti fiatal felkelők tömege tölti be az eddig két személyes képernyőt, és Ion Caramitru meg Mircea Dinescu, egy színész és egy költő bejelenti, hogy győzött a román nép és a nemzetiségek harca, a hadsereg a nép mellé állt, a diktátor elmenekült. Alig látom szemem előtt a betűket...
És utána ünnepel a lépcsőház: az ifjú Danék hívják a népet, bontják a márkás bort, koccintunk, öleljük-csókoljuk egymást, sírunk és nevetünk; tízen vagyunk, nyolc románnak és két magyarnak vegyül a könnye, és nem vizsgáljuk, kié a sósabb. S közben a televízió képernyőjén megjelenik feketén-fehéren a „lozinka”, amit a tegnap ilyenkor, éppen huszonnégy órája, olyan szívörömmel néztem a betonon, kátrányfeketén: „Le Ceauşescuval!”
A többi most már ettől az órától kezdődően új történelem. Új történelmünk nekünk is, „együttélő” nemzetiségnek, s bár fel lehet tenni újból a kérdést, hogy „mi a távlat, a jövő?”, talán lehet remélni végre, a „kérdés” hetven esztendei megoldhatatlansága után, hogy a kérdőjelek ezután már nem lesznek szaggató kampók.
