"Megpróbáljuk elhinni azt, ami történik velünk."
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 1. (543.) SZÁM — JANUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szilágyi István
Húsz év HELIKON
Mózes Attila
Korszakhosszú éjszakánk másnapjain
Egyed Emese
Relatív
Király László
VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR - AZ UTOLSÓ
Molnos Lajos
Karácsony. 1989
Szabó Gyula
Töredék
K. Jakab Antal
Tiszta nevek
Terényi Ede
Én, parányi ember
Szőcs István
Képes képtelenség
POTOZKY LÁSZLÓ
Záróra
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: A szibériai füzetekből
GYIMÓTHY GÁBOR
Nyelvlecke
Király Farkas
Két vers az Aranyhalfilé nemzetközi költészeti verseny pályaművei közül
Barabás Blanka
Banán, üdítő, kompót
Útjaim
Csabai László
Őszi vázlat
Váradi Nagy Pál
A betonút vége
Vissza a forráshoz
Pomogáts Béla
Az emlékezet stratégiái - Erdélyi emlékiratok a huszadik század második felében
Gál Andrea
Angyalos könyv
FARKAS GÁBOR
„Moldovának szép tájaind” - Lakatos Demeter költészete
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK ZENE (és) LÉLEK
Hírek
 
Szőcs István
Képes képtelenség
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 1. (543.) SZÁM — JANUÁR 10.

1946 januárjában, amikor beléptem a marosvásárhelyi református kollégium igazgatói irodájába, elámulva láttam, hogy a hátsó falon függő, nagyméretű, bekeretezett arcképek – régi igazgatók – egyikének melléből, pontosabban a szív tájékán, egy töltőtoll nagyságú, szögletes, érdes acéldarab áll ki; az aligazgató, miközben az újrairatkozási kérvényemért nyúlt, pillantásomat követve, megmagyarázta: – Tavalyelőtt ősszel, aznap, amikor a város gazdát cserélt, egy gránát még itt is becsapódott, az épület előtt, a Gecse utcában. Ez a repeszszilánk az ablakon repült be és a szegény öreg Trózner igazgató úr képébe fúródott; azóta is ott van, nem nyúltunk hozzá, ott is hagyjuk.
1944 szeptember végén gyönyörű nap volt, opálosan ragyogó kék ég, a várost már régen kiürítették, Frieszner tábornagy menekülő páncélos hadosztályai már több napja átdübörögtek a városon, a tordai csatateret tapintatosan elkerülve északi irányban; a kipufogó gázfelhők eloszlottak, a fosztogatók is elültek már, s a rájuk vadászó motoros csendőrjárőr is végleg eltűnt a Mezőségen keresztül, az orosz előőrsök már beóvatoskodtak a városba, amikor a Maroson túlról, a Bese tető felől két belövés érkezett. Az egyik a plébánia épületének sarkát érte, az emeleten, a Rákóczi Ferenc szobájának nevezett, kör alakú helyiséget verte szét, s lent a téren életét vesztette egy szegény taligás. A másik az említett Gecse utcai…
Az öreg Trózner fiával, Trózner József zeneszerzővel és tanárral úgy nyolc év múlva ismerkedtem meg, a Teleki Téka olvasótermében. Különleges figura volt, a háború előtt a Keleti Akadémián végzett Bécsben, évekig kutatott Firenzében az Uffiziban. Mivel Tolsztojt eredetiben akarta olvasni, megtanult oroszul is – és ez tette aztán be neki az ajtót. Amikor negyvenben bejöttek a magyarok, behívták katonának. Ő egy űrlapra, ahhoz a kérdéshez, hogy milyen nyelveken beszél, naivul beírta az oroszt is. Persze beosztották a kémelhárításhoz. Bár ott csak fordítói munkát végzett, elképzelhetjük, hogy mennyit kellett magyarázkodnia a háború után különböző hatóságoknak és szerveknek; úgy hogy csendesen, zárkózottan élt; rengeteg szerzeményéből – nemcsak kamarazenét, de szimfóniákat, versenyműveket is komponált – sohasem adtak elő semmit. Magányára jellemző, hogy olykor délutánonként leült a zongorája mellé és saját magának Wolf-dalokat énekelt.
Egyszer meghívott magához és zongorán eljátszotta egy szerzeményét. Kolokol, vagyis „Kisharang” volt a címe, amolyan „éj mélyből fölcsengő” száncsengő stílusú, Turgenyeves hangulatú, erősen érzelmes és oroszos műdal, a La Campanellát is az ember eszébe juttatta. – Nos, hogy tetszett – kérdezte. Nagyon szép, feleltem, csak nem valami modern. – Ezt, kérlek, mosolyodott el, részedről a legnagyobb elismerésnek tekintem. Sohasem akarok modern lenni…
A beszélgetés itt elakadt. Hogy tovább lendítsem, félénken próbálkoztam:
– Ne haragudj, hogy ilyen szomorú ügyet hozok szóba, de édesapád mit szólt, amikor megtudta, hogy a mellképét repeszszilánk érte?
– Hogy mit szólt? Hogy mit szólt hozzá?
Amikor meghallotta a robbanást, kiment a sarokig, a Teleki Téka mellé, s onnan figyelt a kollégium felé, hogy nem érte-e valami kár. És ott kinn mászkált Váradi bácsi, az iskolaszolga; amikor észrevette apámat, nagy lelkendezve hozzászaladt, hogy tessék elképzelni, igazgató úr, a gránátszilánk berepült az igazgatói iroda ablakán és pontosan beleállt a képen az igazgató úr szívébe, odaszegezte a képet a falhoz!
Apám szótlanul végighallgatta, aztán gyorsan hazajött, bement a szobájába, lefeküdt és azonnal meghalt. Vagyis nem szólt hozzá semmit, ezen kívül.
*
Szegény Trózner Jóskának is elég különös volt a halála. Sok évvel később, de nem ilyen fájdalommentes. Pár utcával arrébb lakott egy özvegy tanárnő, akinek az életét ugyancsak regényes szomorúság fátylai lengték körül. Délutánonként át szokott járni hozzá beszélgetni. Egy nap, hozzá indulóban, eszébe jutott, hogy a tanárnőnek éppen születésnapja van. Tett ezért egy kis kerülőt, keresni egy virágüzletet. Amikor a csokorral kezében viszszafele tartott, elütötte egy autó. Két nap múlva halt meg, a klinikán.
*
Két dologra azonban még hosszú évekig nem kaptam választ. Az első: ilyen szörnyű folttal a káderlapján miért maradt itthon? Nyugaton végezte a felsőbb tanulmányait, voltak kapcsolatai, német családnevével legalább négy ország örömest befogadta volna; miért választotta inkább Vásárhelyen a mellőzöttséget, az „éppen csak megtűrt” helyzetét? (Néhány évig házasságban élt Erkel Sarolta zongoratanárnővel – abból a családból! –, de Sarolta néni kivándorolt később Németországba, s régi vásárhelyi ismerősei tanúskodását is igénybe vette, hogy mindig jó német volt.)
A másik: melyik Tolsztoj-mű, vagy hős vonzotta annyira? Hiszen annyi nyelven tudott, ha esetleg magyarul nem is kaphatott volna ínyére való fordítást, németül, franciául, olaszul igen. Feltételeztem, a Háború és békéből biztosan nem Kutuzov alakja vonzotta, talán Andrej hercegé, vagy Bezuchové? A vásárhelyi Gecse utca környékéről térképvázlatot készítettem, az összes ismerőseimet feltüntetve – és elképedve kellett felkiáltanom: Nátása!
A Teleki Téka udvarában, hátul, a földszinten, a Kancellár palotájának egykori személyzeti lakásaiban, ott élt valaha az Eö. család. Az elszegényedett, de büszke dzsentri vegytiszta képlete; lásd Jókai, Mikszáth, Krúdy, Móricz… Eö. bácsi kissé alacsony, csontos, tele lappangó energiával, olyan volt, mint egy koplaló tigris. A városban egyes ismerősök között az a mendemonda járta, hogy egyik őse gyilkolta volt meg a menekülő Báthori Endre fejedelmet és bíborost; és ki lehetett volna nézni ezt belőle is. A lakásukban, a tálalón, örökké csak ugyanazt a két könyvet lehetett látni, a Szibériai garnizont, amelyben ő is szerepelt, ha nem is saját nevén, és a Vadon szavát. Fölöttük a falon két vadászpuska. Eö. bácsi az első világháborúban tartalékos honvédhadnagyként vett részt; így került a híres krasznojarszki fogolytáborba, és ott, a Jenyiszej partján ismerte meg Nátása nénit; a nála fejjel magasabb, délceg, tatárszemű orosz lány onnét jött utána. (Mint Lám Béla felesége is Kolozsvárra.) Oh, ezek a régi orosz lányok! Amikor a hadifogolytisztek tábora feloszlott, a pólyás babát beledugni egy tarisznyába; átvágni Kelet-Szibérián; megkerülve, jobbkézfelől hagyva, a Góbi sivatagot; Mandzsúrián keresztül kiérni a Csendes-óceán partjaira, és annyi tengeren, Sárgán, Vörösön, Feketén átkelve, dióhéjba kerekedni és a Dunán, Maroson felmerészkedni; a Somostető alatt megtelepedni, további fiakat szülni és felnevelni…
Nátása néni, amikor egyedül volt otthon, és mosott vagy varrt, nem törődve, hogy nyitva a Borsos Tamás utcára nyíló ablak, gyakran rázendített a Vecsernij zvon – Estvéli hangok – kezdetű érzelmes románcra, amely most képzeletében ott zengett-zúgott a Léna és az Angara felett, vagy arra, hogy Szól sikolt az ének, Sűrű nagy éjben… A Vecsernij zvont, az orosz „Angelust” én is tudtam valamennyire, mert Nátása néni legkisebb fia tizenegy éven át osztálytársam volt… És Trózner József, a szomszéd fiú, a túlérzékeny és túlkulturált művészlélek, a járdán el-elhaladva hallgatta Nátása néni kozákfeleségekhez illő dalolását. Sohsem mert közeledni hozzá, mert tisztalelkű, ártatlan lovag volt, és talán Eö. bácsi puskáitól is félt egy kicsit, de imádta egy életen át, megtanult oroszul és zongora-fantáziákat költött hozzá…
Nátása néni túlélte a férjét, fiait, titkos lovagjait; talán egy-két unokája, dédunokája él még a baráti, szomszédos Magyarországon… Egyes tudós körökben terjed az a vélekedés, hogy édeni ősanyánk, Éva Afrikából érkezett, feketén mosolyogva… Mások azonban, úgy hiszszük, hogy a Góbi sivatag mellől jött, rózsás orcákkal, régi elefántcsont színű bőrrel, halk, de messzire zengő dalolással, és Trózner Jóska kísérte zongorán.
Sokszor úgy sajnálom, hogy Trózner más zeneművét nem hallottam és soha senki sem fogja eljátszani őket, pedig egy szekrényre való kottapapírt írt tele…
Vége, vége már a dalnak…




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében