"Megpróbáljuk elhinni azt, ami történik velünk."
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 1. (543.) SZÁM — JANUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szilágyi István
Húsz év HELIKON
Mózes Attila
Korszakhosszú éjszakánk másnapjain
Egyed Emese
Relatív
Király László
VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR - AZ UTOLSÓ
Molnos Lajos
Karácsony. 1989
Szabó Gyula
Töredék
K. Jakab Antal
Tiszta nevek
Terényi Ede
Én, parányi ember
Szőcs István
Képes képtelenség
POTOZKY LÁSZLÓ
Záróra
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: A szibériai füzetekből
GYIMÓTHY GÁBOR
Nyelvlecke
Király Farkas
Két vers az Aranyhalfilé nemzetközi költészeti verseny pályaművei közül
Barabás Blanka
Banán, üdítő, kompót
Útjaim
Csabai László
Őszi vázlat
Váradi Nagy Pál
A betonút vége
Vissza a forráshoz
Pomogáts Béla
Az emlékezet stratégiái - Erdélyi emlékiratok a huszadik század második felében
Gál Andrea
Angyalos könyv
FARKAS GÁBOR
„Moldovának szép tájaind” - Lakatos Demeter költészete
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK ZENE (és) LÉLEK
Hírek
 
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: A szibériai füzetekből
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 1. (543.) SZÁM — JANUÁR 10.

A sámán

1

Fel-fel parázsló fényben, tűz körül dideregtünk.
Ha valaha volt, ilyen lehetett az éden.
Szentjánosbogárkák villództak, csillagok,
Léna szeme, zsarátnokok. Eltévedtem, már azt se
sejtettem, ki vagyok, hogy éppen hol vagyok?
Előttem felmagasodott – a sámán. Némán néztem.

2

Jóslások kora jött el, szomorú lett a világ,
szibériai őszben egy berkenye villogott,
vörösen rozsdásodtak, kénsárga, karmazsin-rőt
leveleket hullattak, megőszültek a fák.
Csak egyetlen berkenye várta égből a medvét,
a titokban végbement, halaszthatatlan csodát.

3

Akkor megszólalt a dob, időtlen, vad pufogás,
a felső és az alsó világok küldöttei,
szellemek mozgolódtak. A sámán hosszan kivárt.
Kísértetek forogtak, homály öntött el mindent,
réseiből kitörtek, megingott a berkenye
egy vízirigó felsírt, elmenekült a szélben.

4

Én városom kerestem, a tompa pufogásban,
a dob mindent lebíró hangjai röpítettek,
vissza Szentpétervárra. Az Izsák hídon álltam,
az első háborúban gyúlt meg, lángolva égett,
vörösre festve eget, embereket, a Névát.
Időmben eltévedve, most mégis rajta álltam.

5

A sámán némán nézett. Megvetett? Mégis sajnált?
Német bombázók úsztak Pétervár légterében.
A házak is lángoltak, mint az Izsák híd akkor,
fülsértőn sikoltoztak légvédelmi szirénák.
Aki még élt, menekült, egérlyukba bújt volna.
Nem voltak egerek sem, rég felzabálták őket.

6

Kerengőztek a lángok a Téli Palotában,
izzó zsarátnokká lett az Admiralitás,
a Mars mezőn bombák gurultak ide-oda,
égő sörényű lovak vadas kertben lobogtak,
szétestek épületek, templomok és kastélyok,
Péter álma lángra gyúlt, tűz szárnyán tovaszállott.

7

Bűzlő bombatölcsérek mélyén pulzált, tovatűnt
és elhagyta a várost a kardos angyal, perzselt
szárnyát védelmezőn nem nyújtotta ki többé.
Kettényílott villódzva az égő András híd is.
A Néva vize felforrt, és sokan belevesztek,
elevenen főttek meg, élő gyertyaként égtek.

8

Nem segít Szent Izsák sem, mikor a hídja égett,
se tudott segíteni, lángra gyúlt temploma is,
ott álldogált a Nyevszkij Proszpekt közepén, sírt és
önnön magát vádolta. Bűnei miatt jutott
pokolra Szentpétervár. A túlélők öklüket
rázták a kormos égre, s lezuhant két bombázó.

9

A sámán lehunyta szemét. „Eleget láttál – mondta,
köröket rajzolgatott. A máglya némán lobbant. –
Miért építettetek ily városokat, mondjad,
épületszörnyeket, házbányákat, egymás fölé?
És mik voltak azok a tüzet okádó gépek,
melyek a levegőből perzselték fel a várost?”

10
 
Forgatott a látomás.  A hideg is kirázott.
Nem volt mit mondanom. Nem tudtam megnyugodni.
Vajon amit most láttam: valóság volt vagy álom?
Égett-e Szentpétervár, vagy a sámán delirált,
s engem is elragadtak ragályos víziói?
S a szuggesztió rabja lettem? A látomásé?

11

S akkor, a bokrok között, megláttam Szent Izsákot.
Kezével kereszteket rajzolt a fejem fölé.
És fellobbant a máglya, láttam mindenki alszik,
csak a sámán pörgeti, egykedvűen a dobját,
meredten bűvölve a táncokat lejtő lángot,
szikrázva lobbantak el kísértő, gonosz árnyak.

A kút és az inga

Ki kopog? Egy fekete
holló, vagy egy fehér?
Szél biceg  ősz fák között,
mesél, füttyög, zenél.
Szibériai sámánok,
énekmondók, igricek
körülöttem gyülekeznek,
árnyaik közé veszek
Csak a kút és az inga
tér vissza álmaimba.
Sikoltva zuhanok
kaszák közé a kútba,
kiélesített inga
vágja le nyakamat.


Felhők

A szibériai felhők,
éjsötét hajú leányok,
kobaltkék sugár az ékük,
kerget az álom utánuk.

Égi delfinre vadásznak,
nincs nyoma éji vadaknak,
lassan a hegyre hanyatló
hold kráterébe zuhannak.

* Nagyszüleim 1939 májusában döntöttek úgy, hogy elhagyják Leningrádot, s elutaznak a Bajkál-tóhoz. Ott kellett találkozniuk egy vogul származású műfordítónővel, akit nagyapa az írószövetség műfordító szakosztályából ismert és aki ösztöndíjat eszközölt ki számára, hogy a helyszínen tanulmányozhassa a kis szibériai vándor nép, a manysik életét, szokásait, egy később megjelenendő orosz nyelvű fordításkötethez gyűjtve anyagot. Így történt, hogy nagyszüleim és az akkor kilenc éves édesanyám, majdnem hét évig, 1946 tavaszáig Szibériában éltek, az Ob egyik mellékfolyójának a vidékén vándoroltak a tajgában, és megismerhették a vándorló vogul törzs életét, szokásait, hiedelmeit, átvészelve a második világháború ínséges éveit. A Felhők a harmadik szibériai füzet elején található. (Nagyapám szibériai verseit három vastag füzet tartalmazza… Több verset írt ez alatt a hét év alatt, mint Párizsból való hazatelepedésüktől 1939-ig, tizenhat esztendő alatt…) – Tatjána Bogdanova


A hanyatlás jelei

A feketerigók éneke egyre szomorúbb,
a széncinkék is bágyadtan hintáznak
a berkenye ágain, hátrább őszül az erdő,
karmazsinvörös levelek repülnek
az erősödő szélben, még a szürke végleges
térhódítása előtt, néger-barnává, bordóvá, vörössé
válik minden, némi olíva és sárga beütéssel.
Vetkőznek a málnabokrok is. Távolabb,
a kopár fennsíkon ördögszekereket,
lila fejű, gonosz bogáncsokat görget a huzat.
A távoli hegyek kékesfehér ormai
elefántormányokra hasonlítanak,
mintha hallanánk alkonyatkor,
a homály sűrűsödő szobrai között,
a szomorú elefántok trombitálását.
Nyakunkba lógnak az ónfehér felhők,
néha egy-egy vércse, kánya, ülü, rétisas
repül el felettünk, árnyékaik
tétova árnyékaink körül cikáznak.
Éjjelente baljós morajlások hallatszanak,
a medvemancsnak nevezett vágottas felől
és a törzs lakóin valamifajta,
számunkra érthetetlen riadalom vesz erőt.
„Tél jön!” – mondják, és megsemmisülten
merednek maguk elé. Már jól érzékelhetőek
az ősz hanyatlásának jelei. Változik a világ.  
A medve hamarosan alászáll az égből.

* A vers tanúsága szerint nagyapám otthonosan érezte magát Szibériában, a vándorló életmód megfelelt neki. Léna nagymama szerint életük egy nyugodt és boldog korszakát élhették a vogulokkal, bár voltak olyan évek is, amikor a törzs fennebb húzódott északra, s akkor igen-igen nehéz napokat éltek át, de mindenestől gyönyörű világ volt, a természet közelsége megfiatalította őket és pozitív energiákkal töltötte fel… Nehéz szívvel döntöttek a Pétervárra való visszatérés mellett. „S ha tudtuk volna, mi vár ránk, talán örökre ott maradunk!” – magyarázta nagymama. – Csak tudod, édesanyád tanulmányai miatt is haza kellett térnünk…” Ez elgondolkodtatott, ha mégsem térnek haza és a mama nem jár a moszkvai egyetemre, nem ismerkedik meg amerikai diplomata apámmal, talán én sem születek meg… Borzongató távlatok. – Tatjána Bogdanova




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében