A sétányt szegő kövekre hálós fűzlevelek tapadnak. A hidegstrandi kabinsoron varjak, a kioszkterasz ereszcsatornáján, a csónakház korlátján, a fák ágain formálódásban, lehullásban elbizonytalanodott vízcseppek. A század idusához közeledve mintha – ezúttal végleg – feladná a reményt a természet.
A háborúban megsérült gépházat rendbe hozták, tudja fűteni a gőzfürdőt, de a gőzfürdőben nincs senki. Pedig szombat délután van. Csakhogy ez különleges szombat, a város lakói munkafelajánlással köszöntik a petrográdi felkelés évfordulóját. Újabban sok az ilyen különleges szombat. Már nem is számít különlegesnek.
A Vígadó – vagy talán már inkább „Sóstó-Népparki Munkás Művelődési Központ”? – előtt fekete kabátosok kutatnak. A tavon csáklyások. Az októberi esőkkel zár a kölcsönző, most mégis adott nekik szurkos ladikokat.
A fürdő bejárata melletti padon alacsony, zömök ember, kalapban, prémgalléros felöltőben. Kisbíróra, misére öltözött atyafira hasonlít.
És egy magas, vékony. Vagyis nem anynyira vékony, de egészségtelenül lötyög rajta a gyorsan fölszedett zsír. Vöröses hajzatán svájcisapka. Elhordott öltönynadrág. Lóden.
Szotyolát rágnak, a magas finnyásan, markába gyűjtve a héjat, az alacsony mohón, köpködve. De fintorog. A nedvesség árt a napraforgómagnak, megszívja magát a levegőből, és nem tud roppanni.
– Háborog a nép… – mondja az alacsony.
– …azt hiszi, az a dolga… – folytatja a másik. Így, társas monológban beszélnek.
– Mert van rá ideje.
– Mert gyorsan felejt.
Kiáltás egy csónakból. Felkapják fejüket. A ritkult lombok alatt kutatók is. A csáklyás egy rossz vödröt emel ki. Csalódottságukban a fák elengednek pár ezer fonnyadt levelet.
– Az megy állandóan, hogy… – kezdi most a vörös hajú.
– …ártatlanokat is…, szóval…
– (kisegítve) vizsgálat alá veszünk.
– ’Szen nem vagyunk tévedhetetlenek. Csak lassan már mindenki ártatlan. De akkor hogy lehet, hogy a cselédsoron nemrég még krétavonással csináltak egy szobából kettőt, és a családok, ha gerslikásával, darakásával vagy sárgakásával elintézték a vacsorát, egymást szapulva, egymás képébe mászva töltötték az estét, hogy ha a férfi akart valamit az asszonytól, azt is legalább tízen bámulták, hogy még egy átkozott budink sem volt, kommenciónak meg nem az uradalom tengerijét kaptuk, hanem azt a penészest, egérszarost, amit a kasznár a pulykáknak vett. S közben a gróf úr meg a jegyző meg az a kétszínű…
– És hogy elindultak azok a vagonok a Donhoz – állítja le a másik. Részvéttel néz társára.
Kiáltás a hidegstrand felől. Egy fekete kabátos egy örökzöld sövényhez hajol. A többiek odafutnak. A jelet adó rongyokat, borosüveget, szemetet húz ki. Nekiállnak bicskával tisztást vágni a sövényerdőben. Abbahagyják, legyintenek.
Még mindig őket nézik, de már nem őket látják. Befelé fordul a tekintetük.
– És hogy oda is elindultak – folytatja végül, visszatalálva, az alacsonyabb, és fejével észak felé bök, vagy legalábbis amerre északot gondolja. Elpirul merészségén, de a lódenes nem szól semmit, csak mégis eldobja az összegyűjtött maghéjat és megfeszíti álkapcsát.
Két fiatal lány megjelenése csodálkozásban oldja fel mindkettőjük görcsét. Pedig nincs lezárva a terület. A lányok 15-16 évesek, rajtuk is lóden van, kapucnis, fehér harisnyájuk kilátszik. Kézen fogva mennek, élvezik a hatást. A parton sugdolóznak. Egy fekete kabátos elindul feléjük. Elszökdelnek.
– Ez nem hiányzott – bök a falusi gúnyás a kutatók felé.
– Éppen nem.
– Igaz, a saját lábán ment el…
– …de attól még…
– Hornyák azt mondja, a gyomrát nem ütötték…
– …de attól még…
– Hát igen… Elegem van már ezekből a törleszkedő…
– …exkarszalagosokból. Bevettük őket, hadd vigyék el ők a balhét, de csak hozzák. Meg kell…
– …szabadulni tőlük…
– …még időben…
A Vígadóból a pincér kiráncigál egy korai, s máris okvetetlenkedő vendéget, egy cájgnadrágos lumpent. Felképeli, ledobja a lépcsőn. Ötöt bucskázik, aztán elterül. A pincér köp utána. A kutatók sem foglalkoznak vele.
– A villamosvezető látta… – kezdi ismét az alacsony.
– …hogy itt szállt le
– …és innen már csak pár perc a…
– …Szódaház utca.
– Sokszor mégis úgy érzem, ennek az egésznek semmi köze Hornyákékhoz.
– Én is gondolok erre.
– Közönséges gazemberek leütötték, kirabolták.
– Beivott, elaludt, megfagyott. Hajnalban már mínuszok vannak. Vagy részegen beleesett a tóba és megfulladt.
– Kell egyáltalán megtalálni a holttestet? Ha a vizsgálóorvos meg a hozzátartozók meglátják az ütlegelés nyomait…
– Még rosszabb, ha nincs meg. A temetetlen halottaknak iszonyú erejük van. Megvadulnak tőlük az élők. Kutatnak, veszkődnek, mint a disznók szarvasgomba után.
– Még sosem ettem szarvasgombát.
– Én ettem.
– Tényleg olyan finom?
– Nem emlékszem – mondja a vörös hajú, összeráncolt homlokkal. Nem tudni, mire az erőkifejtés: emlékezni próbál vagy emléktől megszabadulni. Társa nyel, bátortalanul, óvatosan kérdi.
– Jó gazdagnak lenni?
– Nem emlékszem (megint összeráncolja homlokát). Nem érdekel.
Egy fekete kabátos jön jelentést tenni, a vörös hajú megelőzi.
– Tudom. Hagyják a parkot. Inkább vigyenek ki még egy csónakot.
– Ezek a gyorstalpalósok tényleg nem értenek csak a talpaláshoz.
– Úgy, úgy…– mondja ismét a magas, s el kell fordítania a fejét, hogy a másik ne lássa mosolyát.
Megint elhalad előttük a két lány, de már nem incselkednek. Három kísérőjük van. A Vígadóban megpendül egy húr. Hiába a felajánlott szombat, a táncos mulatság nem maradhat el. Megérkezik a villamos. Sokan szállnak le. Fiatalok.
– Volt itt egy detektív – jön elő vele végre az alacsony. – Nem ismerhetted. Sokan dicsérték. Furcsa ember volt. Tudott arabul. Arábiában nőtt föl ugyanis. Damasztkuszban.
– Az abrosz. Inkább Damaszkuszban.
– Igen. Vagy Bagdadban.
– B-lista?
– Nem.
– Nyugatra?
– Nem. Éppen ez az! – és fejével keletre bök, vagy legalábbis amerre keletet gondolja.
Az újabb csónak nem akar kifutni. A kutatók vezetőjük köré gyűlnek, de a Vígadó felé fordulva.
– Utána lehetne járni?
– Minek?
– Hát…, hogy (nyelés), hogy hol van.
– Hm. (szünet) Nem is tudom.
– És esetleg, valami kérvényt…, amit a pesti elvtársak is aláírnának, vagy ők közvetlenül…
– Nem tudom.
– Te szoktál feljárni eligazításra. Ott esetleg, és miért is ne… Tényleg nem tudod?
– Nem azt nem tudom, hanem azt, kell-e ő nekünk. Egymásban sem bízhatunk meg. (a másik megremeg) Egy idegent beavatni ügyeinkbe? Aki csendőröknek dirigált?
– Nyárligeten rendőrség volt, nem csendőr…
– Egykutya. Aki vadászott az embereinkre? Aki vallatta őket? Aki aknamezőre deportálta a szakszervezetiseket? Na, állj fel és gyere, példát kell mutatnunk, mert ezek még a végén beállnak swingelni.
Az avarban ösvényt vágva elballagnak a csónakházhoz.
A gőzfürdőnél lévő platánok szívós levelei még nem foszlanak úgy, mint a hidegstrand meg a pavilon melletti szomorúfűzek gyenge levélkéi. A Vígadó és a víztorony között betörő hideg légáram a tó vízénél jobban meghullámoztatja őket. Az imént még erre jártak a kutatók, s ím, már mindent újra a maga kedve szerint alakít a szél. Hol térdig érő dombokat halmoz föl, hol csupaszra söpri a földet, s egy ilyen helyen mintha egy levélkupacból kilógó fonnyadt, megfeketedett emberi kéz markolna egy felszínre törő gyökeret. De talán csak egy elhalt gyökérnyúlvány az. Vagy egy lehullott, korhadó ág.
