A messzeséget figyeltemben kap a konyhaablaknál apám, még pizsamában. Nem érintett meg, a szeszről és a borostájában fészkelő bagószagról tudom, hogy mögöttem van. Nem veszek róla tudomást, tovább nézem a betonutat, amint az utca végéből indul, ki a városból, valahová. Régóta foglalkoztat, hogy hová. Kanyarog egy ideig az ereszkedő ködben, egész távol nyárfák szegődnek mellé, aztán elvesződik egy domb mögött. Ott már nagyon sűrű a köd. Hétköznap sem forgalmas, korán is van még. Megérzem a hajamban apám szuszogását. Gondolkodik valamin, olyankor fúj ekkorákat. Végül megbök, azt mondja, öltözzek neki, ha már annyira akarom, ő előhozza a motort. Kettőre zárjak, ő lent vár. Duplán csillan a szemem, mert ha elég soká elmaradunk, talán a templomot is megúszom.
A fél szekrényt magamra vettem, utálok fázni. November is van, messze is megyünk. Kettőre zárok, tehát messze. Még a lépcsőház sötétjéből elcsípem, ahogy a lapos flakon visszacsúszik apám belső zsebébe. A motor már füstöl alatta, és a lilás köd elkeveredik az egyre sűrűbb fehérben.
Felülök elé, és a testem átveszi a motor ritmusát. Biztosan mindenki alszik még, teljesen üres az utca. Apám csuklóból kérdezi, bezártam-e az ajtót. Én is csuklóból, hogy kettőre. Gázt ad, szép lassan legurulunk a járdáról. Nem gyorsítunk ki, mert a sarki lámpát már elnyelte a köd, és ne érjen meglepetés. Zöld, mégis lassítunk, aztán ráfordulunk a betonútra, és beállunk egy tempóba.
Mikor indultunk, még csak foltokban úszkált a köd; mostanra teljesen rásimult a tájra. Apám meggyújtja a lámpákat, de nem lassítunk; ugyanolyan időközönként döccenünk egyik betonlapról a másikra. Kikerülünk egy-egy kátyút, nincs forgalom. A híd előtt dögszag vágódik az arcomba, és egy kutya surran át előttünk. Apám a nyakamba tüsszent, az ő orrát is megfacsarhatta a bűz. Megveregetem a combját, hogy egészségedre. Egyébként semmi mozgás.
Fekete aszfalttakarón hajtunk át. Kétoldalt még megvannak a sínek, de a kapukon túl minden ködbe fúlt. Átbújunk a főnyomócső alatt, és ezt a villanyoszlopot itt nagyon jól ismerem. Döccenünk lapról lapra, nyugodtan, haladunk. Nemsokára a nyárfák kell, hogy következzenek, utána a domb, majd pedig a világ határa.
Én lassítanék, de apám magabiztosan tartja a tempót. Kanyarodunk, be a domb mögé. A halántékomon érzem az ereket, az izgalmat a kabátom alatt, az ismeretlent az orromban. Alig értünk be a domb takarásába, apám lehúz jobbra. Felnézek rá, hogy mi van, de inti, hogy minden rendben. Megállunk. Pislantania kell, és elcammog egy bokor mögé, bele a ködbe. A motort járni hagyta, leszállok róla, hogy leváljak a ritmusáról. Teszek pár bátortalan lépést előre, az ismeretlenbe, aztán tovább, de a betonlapok ugyanúgy követik egymást, és a motor már alig látszik mögöttem. Most már nem lehet megállnom, előre. Már csak én vagyok, pár lépésnyi az útból, és a mindent rejtő homály. Szinte nyomja a szemeimet az átlátszatlan fehérség. Óvatos vagyok, talán a következő betonlapnál van a határ, nem lehet tudni. Nagyon szorít a köd.
Elhasalok a váratlan sapkától. Felnézek – apám épp rágyújt, nem rám néz. A bagó a szájában együtt mozog a motorral, vagy az idegtől remeg az arca. Hol az eszem? Kérdezi. Látom rajta, hogy igazából nem haragszik, hanem megijedt.
Mi van tovább arra? Kérdem. Menjünk tovább, amíg lehet. A határig! Apám szája nem mozdul, csak a bagóra. A hatalmas emberen kívül más nem látszik a tájból. Újra nem rám néz. Talán ő is megérezte, amit én tudok, hogy néhány betonlappal előrébb ott van a világ határa. Talán azt fürkészi az áthatolhatatlan ködben. Az orrán fújja ki a füstöt, nagy adagokban, még mindig borongós homlokkal.
Az órájára néz, és eltapossa a csikket. Maga elé int a motorra, hogy ha sietünk, még beérünk a templomba. És visszafordulunk.
