Igazoltatnak. Két rendőr, a katona le se szar. A kutyát figyeli, amint kicsire összehúzódva átbaktat a csuromvíz síneken, törődötten, vágányról vágányra, be az eresz alá. Csillog a bundáján a neon. A levedző akkumulátoroknál megrázza magát, és odacaplat a falnak támasztott kalapácsok tövébe a még gőzölgő piklihez. Minden vizes, minden mosdatlan. Az idősebbik végigmér, felrántja a taknyát: ne dobigáljam a csutkákat. És ezzel elmennek kávézni, ha igaz. Rutinellenőrzés egy fenét, egészen messziről kiszúrtak maguknak. Habár kevesen vagyunk a peronon, a többség bent van. A várótermet úgy fél éve pucolták ki nyugati előírások szerint, és most csicsásan világítják, csak a fűtést spórolják. (Érezni, hogy otthon vagyok.) Hogy az emberek teleszuszogták, pár fokkal melegebb bent a levegő, viszont ragacsos az érett bűz. Semmi pénzért nem nyúlnék az ablakra telepedett párához. Pedig ez még nem az az eső, a nappalok még egészen barátságosak, nem tudom hát, hogy mitől vannak úgy oda az emberek. Kabátjukba gubóztak, úgy várják a Transzimpériát. Ha majd megjön, és kikelnek – ugyan. Mégis mitől szépülnének meg? Ezzel rágyújtok egy almára.
A csomagomba szerencsére nem néztek bele – kisebb hátizsák bőrből, egy ütött-kopott kabátból varrtam, benne pár alma, halkonzervek, keksz, gyufa, zseblámpa, kanalas bicska és egy nálam idősebb alumíniumcsajka, hogy majd azzal igyak, ha odaértem. A vadászkésnél kezdődött volna a baj (jó, hogy nem volt az övemre csatolva), de a katonai térképért azonnal bevittek volna. Öreg bizniszmenek mondták, tőlük hallottam erről a járatról is, meg egy iskoláskorombeli gyárlátogatás is rémlik, miszerint a forrásvidék, az egész hegység erősen mágneses vagy mi, és percek alatt hazavág minden civil kütyüt, ha az bonyolultabb egy zseblámpánál. Úgyhogy telefont, de még iránytűt sem viszek. Különben, ha az ember egy vízfolyás forrását keresi, elég nehezen tévedhet el. Idelenn újabban nem jó a víz, a forrásból kell innom.
A legtöbb embert talán lehangolja az a csend, amit egy tizenöt vagonos éjszakai járat hagy maga után. A peron kiürül, az utolsó taxira is sor kerül, és csapódik az ablak, amint a büfés néni kiszellőztet az utasok után. Közben elállt az eső. A felsővezetéken gyöngyözik még a víz, és hallani a kilovoltok zúgását. Előbukkan pár csillag.
A hangosbemondó süketen búg magának. Lehet, hogy a Transzimpéria körüli nyüzsgéskor mondták be, most mindenesetre szó nélkül gurul be a vonatom a külső vágányra. Fékez, egyet visít, megáll. Sokat látott diesel-mozdony, egyenletesen dorombol. Az oldaláról több réteg festék pattogzik – évgyűrűk. Mögötte a három vagon régi, kék vagon, még azokból az időkből, amikor a dolgokat rendesen megcsinálták. Ezek még vasúti kocsiknak készültek, nem tükörteremnek, és annyi év után még mindig üzemképesek. Egy-egy fülkéből sötétbarna fény hunyorog, a többiből már kibizniszelték az égőket.
Úgy látom, a vonatra egyedül én szálltam fel. A környékbeli falvakból való munkások csak hétvége körül utaznak, a lepukkant gyártelepekről pedig lucsokban elhozni a vasat, rezet, amit ezek szerint, nem bizniszmennek való munka.
A mozdony dübörögni kezd, kürt, indulunk. Végigjárom a szerelvényt, valóban egyedül vagyok-e, és rágyújtok egy almára. Az egyik fülkében ráakadok a kalauzra, beláncolt ajtó mögött hortyog. Bevilágítok, hát ahogy elnézem az üveget a lábánál, holnap délig nem fog kelleni számolni vele. Kinézek magamnak egy sötét fülkét, és almázok tovább. Jól tettem, hogy nem vettem jegyet. Mondták, hogy erre a vonatra nem is szabad, de semmiképp sem szerettem volna fennakadni. A forrásvidékhez legközelebb ez és csak ez a vonat visz. Miután az esetek miatt nem épült tovább a vasút, és még a kitermelést is mindenestől felszámolták, az egész környék szinte teljesen elnéptelenedett. Egy-két kísértetnek hátramaradt öreget leszámítva a város kényelmét választották, úgyhogy autóút, még szekérút sincs. Van a vasút, vagy lehetne gyalog. Szép kis gyaloglás lesz ez a végállomástól is. Tegyük hozzá, egyáltalán nem végállomásnak épült, de a hegy nem hagyta, hogy átvágják. Másfelől, ha közelebbről nem lopták volna el a mellékvágányokat, ahol a mozdony megkerülheti a vagonokat, nem menne ki addig sem a vonat.
Nem gyorsan, de haladunk. Az iparnegyedben elhagyott gyárak, betört ablakok huhognak az éjszakába. Pár épületet befogtak raktárnak, másokban csöveznek. Az idő halkan bontogat errefelé. Lecsavarozott vagy csonka váltók, beaszfaltozott sínek birodalma. Itt-ott felsejlik egy-egy gőzmozdony váza. Van, ahol már csak a téglafal íve őrzi az emléket.
Pár megállónyira a várostól régebb óta állunk. Kihajolok egyik oldalt, sehol egy lélek. A falu kilométernyire lehet, a néhai állomásépületből mindösszesen egy fal áll. Hirtelen rándul a szerelvény, váltónak hangzik, kidöcögünk oldalra vagy ötven métert, és megint megállunk. Biztosan a mozdonyvezető az, egy cigarettavéget látok, csörög a daráltkő, amint lépked. Lehajol, biztosan a váltót billenti vissza, megint elcsörög a fülke ablaka alatt, tovább megyünk.
Szóval innentől számoljuk a szárnyvonalat. Kanyarban kihajolva látom, hogy csak az oszlopok vannak meg, a felsővezetéket már lebizniszelték. Aztán még az oszlopok is elmaradoznak. Az eddiginél valamivel lassabban haladunk, a kerekek kattognak a hegesztetlen síneken. Ahogy a völgy ránkzáródik, megsűrűsödnek a kanyarok, és elmaradoznak az utolsó lakott falvak. Balra sziklafal magasodik a sínek fölé, szinte érjük, jobbról a szokatlanul széles vízmosás kövei villannak, vékony erdősáv és másik sziklafal. Egy-egy oszlopot sejtek, kihajolok, innentől úgy tűnik, megmaradt a felsővezeték is. Ez már az a vidék lehet tehát, ahová bizniszmen, ki tudja miért, talán babonából, de nem merészkedik. Olyanokat mesélnek, hogy ennek a hegynek egyszerűen nincs másik oldala. (Túl sok filmet néznek.) Ereszkedik a köd, egy-két órán belül hajnalodik. Átcsattogunk egy rövidebb vashídon, utána visszatér a megszokott kattogás. Azt mondják, a kisgyermek megnyugszik, ha szüleje szívverését hallhatja.
Egy alagúton düböröghettünk át, megébredtem. Elindult a taknyom, és a szememet is alig bírom kinyitni. Lehúzom az ablakot, és a nyirkos hideg magamhoz térít kicsit. Próbálok kivenni valamit a tájból, de a hamuszürke tejben csak a mozdony előtt van némi derengés. A térkép szerint még beljebb járunk ugyanabban a völgyben. Átkocogunk egy váltón, erre a mozdonyvezető is megébredhetett, mert hirtelen befékez, megállunk. Szokatlan a beálló csend, mintha én süketültem volna meg.
Veszem a zsákomat, egy alma, és leszállok. Csörren a daráltkő – a szívbajt hoztam a mozdonyvezetőre. Idáig senki sem jön ki, babonás táj ez. Itt még nem látott embert a kalauzon kívül. Hersegtetem az almát, hogy pedig itt van dolgom. Ne vicceljek. Nem hoztam magammal a humoromat, mondom. Fejcsóva, rámhagyja, és visszabújik, hogy lecsatlakoztassa a mozdonyt. Az barátságosan dorombol és ontja a meleget. Nem esik, de ettől a ködtől minden megnyálkásodik, és jól esik a mozdony mellett álldogálni. Mire elfogyott az almám, már kattogásostól beleveszett a ködbe az egész szerelvény.
Lassan hajnalodik. Leülök a sínre. Még nem oszlik a köd, de egyre világosabb van. Az erdő susogásán kívül én szuszogok és dobog a szívem. Ülök nyugodtan, nem sietek. Elővettem a vadászkést, jól láthatóan a lábam elé tettem. Várok. Mutatom magam. Időt hagyok a vidéknek, hogy észrevegyen, megnézzen, engem, a késemet, lássa, hogy ki vagyok és hogy békével jövök. Meg hogy lássam, beenged-e magába, a forráshoz.
Már kivehető a széles meder fölötti rozsdás gyaloghíd. Odasétálok. A túloldalt van, ide már egyszerűen nem fért el az egykori állomásépület. Talán a hegynél is öregebb, de a birodalomnál mindenképpen. Olvasom, minden hó első vasárnapján posta és szeszesital, de évek óta nem járhatott itt senki a mozdonyvezetőn kívül. A híd korlátjának dőlve egy bicikli hallgat. A gumikat szétette rajta az idő, de már régen is régiek lehettek, itt-ott mintha gézzel lett volna átkötve a hátsó. A lánc, amivel odakötötték egykor, már vagy két helyen elmállott, csurgás mutatta, hogyan szopogatja a rozsda. Inkább a bicikli fogta a láncot mint fordítva. Errefelé tényleg nem bizniszelnek. Méghogy nincs a hegynek másik oldala.
Felcsatolom a kést, szedelődzködök. Indulok tovább. A patakmeder már szemre is járhatatlanná szűkült, a sínek között megyek, a beomlott alagút felé, hogy ott hágjak át a dombon. A vidék először árvízzel figyelmeztetette a birodalmat, hogy ne háborítsa. Aztán megindult a föld, még mindig nem követelt emberéletet, de felülről jött a rendelet, hogy tovább. Akkor szakadt rá az alagút a munkásokkal teli vonatra, és vágta el a forrásvidéket a várostól. Ezt a hármat emlegetik mint eseteket.
Az alagútnak nyoma sincs, a sínek egyszer csak az avar, majd a föld alá buknak. Megnézem magamnak, és nekivágok az emelkedőnek. Ösvény, csapás sehol, nem egy helyen csak a síkos gyökereket markolászva tudok haladni. A gönceimet nem sajnálom, sárosan is melegen tartanak, csak át ne vizesedjenek.
A halántékomon akar kiugrani a szívem, a hátamon megcsordult a verejték, de felértem. Jóval magasabb, mint amilyennek lentről a ködpamacsok között látszott. Azt hiszem, éreznem kellene valamit, hiszen a hátamnál a patakot látni, amint a távolban a város felé kanyarog, előttem, még mindig ködben, a forrásvidéket. Érzek is: megéheztem. Egy szélvédettebb zugba húzódok, kibontok egy halkonzervet. Fúj a szél, pofázom a halat-kekszet, különben csend van. A csajkára, a forrásra gondolok.
Az omlás alól csak a fele mozdony jutott ki, mintha most is kifelé iramodna. Körülötte megvörösödött a görgeteg a rozsdától. A szerelvény többi része, minden utasával a hegyben pihen azóta is. Ereszkedtemben meg-megcsúsztam az avarban, a térdemről megszáradt sár pattogzik. A lombok között ködfoszlányok lebegnek, az ormokat már süti a nap. Csörög alattam a daráltkő. Borotvaélesek, nem mint az állomások kerekre járt kövei. A kanyar után düledező barakkokat találok. Mögöttük a buldózer derékig elsüllyedt, a kabinjából kinőtt egy fenyő. Áll még az egyik budi, megkínálom.
Tovább. A patak fölött helye volna egy kishídnak, de az sosem készülhetett el, az átmeneti támasztékokat pedig elmoshatta a víz – a talpfák a levegőben lógnak. Bokrok, fák nőttek a sínek között, míg voltak sínek a talpfákon. Lassan a talpfák is elmaradoznak. Végül egészen belemosódik a töltés a tájba; nem lehet tudni, hogy az erdő hódította-e vissza, vagy eleve nem is épült tovább. Innentől magam vagyok a patakkal. Csapás nincs, csak a sűrű, hát leereszkedem a mederbe. Időnként muszáj egy-egy ágat letörnöm.
Kőről kőre, mart alatt haladok, nagyon lassan. Régóta sejtem, hogy a patak a teljes folytában gyűjti magába a szennyeződést, itt már egész tiszta, de én a forráshoz indultam. A forrás holtbiztosan kristálytiszta, és moccan a csajka a zsákban.
A süni van itt otthon, nem én. Megálltam, szemezek vele, hogy tudja-e, hogy tudom ezt. Jó lesz óvatosabbra fognom. Hallottam, hogy a forrásvidéken régebb a vipera szedte a legtöbb áldozatot. Időnként gyanakvó pillantásokat vetek a bakancsom fűzőire is. Mind jobban körémfonódik a táj. Tovább. Szél bújt a lombokba, talán a süni is követ.
Mindig a vastagabb eret, a mélyebb völgyet. A csajka izzik a zsákomban. Tovább.
