"Megpróbáljuk elhinni azt, ami történik velünk."
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 1. (543.) SZÁM — JANUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szilágyi István
Húsz év HELIKON
Mózes Attila
Korszakhosszú éjszakánk másnapjain
Egyed Emese
Relatív
Király László
VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR - AZ UTOLSÓ
Molnos Lajos
Karácsony. 1989
Szabó Gyula
Töredék
K. Jakab Antal
Tiszta nevek
Terényi Ede
Én, parányi ember
Szőcs István
Képes képtelenség
POTOZKY LÁSZLÓ
Záróra
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: A szibériai füzetekből
GYIMÓTHY GÁBOR
Nyelvlecke
Király Farkas
Két vers az Aranyhalfilé nemzetközi költészeti verseny pályaművei közül
Barabás Blanka
Banán, üdítő, kompót
Útjaim
Csabai László
Őszi vázlat
Váradi Nagy Pál
A betonút vége
Vissza a forráshoz
Pomogáts Béla
Az emlékezet stratégiái - Erdélyi emlékiratok a huszadik század második felében
Gál Andrea
Angyalos könyv
FARKAS GÁBOR
„Moldovának szép tájaind” - Lakatos Demeter költészete
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK ZENE (és) LÉLEK
Hírek
 
Pomogáts Béla
Az emlékezet stratégiái - Erdélyi emlékiratok a huszadik század második felében
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 1. (543.) SZÁM — JANUÁR 10.

A magyar elbeszélő irodalom egyik hagyományban gazdag változata (miként ez természetesen irodalomtörténeti közhely) Erdélyben keletkezett a 17-18. század viharai között. Börtönviselt államférfiak, megcsalatott gondolkodók, magányba szorult remeték számoltak be sorsukról, adták elő életük magyarázatát és „mentségét”. Kemény János, a rabságba jutott fejedelem, Bethlen Miklós, a bukott diplomata, Tótfalusi Kis Miklós, a cselszövés áldozatául esett tudós nyomdász, Árva Bethlen Kata, a világtól elfordult nagyasszony és Apor Péter, a változó időkön zsörtölődő öregúr vetették meg az emlékirat-műfaj alapjait. E műfajnak azóta is kitüntetett szerep jutott az erdélyi magyar prózában, a magyar nemzeti elbeszélő irodalom hagyományai között. A változó sors, a viharos történelem ugyanis mindig gondoskodott arról, hogy a számadásra készülőknek legyen miről beszélniök. A 19. és 20. században is virágzott a memoár műfaja: előbb Bölöni Farkas Sándor, Teleki Sándor, Pálffy János, Deák Farkas és Koós Ferenc, majd a két világháború között Bánffy Miklós, Ligeti Ernő, Szántó György és Kuncz Aladár írta meg a maga emlékiratát. (Mert hiszen ki tagadná, hogy az Emlékeimből, a Súly alatt a pálma, a Fekete éveim és a Fekete kolostor, mindegyik a maga módján, az erdélyi memoár-irodalom hagyományait követi?)
A műfaj szerepe és sorsa a második világháború után is folyamatos maradt. Megújulását Lám Béla A körön kívül (1967) és Halász Gyula A századik év küszöbén (1967) című önéletírása jelentette be, és még korábban Balogh Edgár emlékezéseinek első része, a Hét próba (1965), amely a szlovákiai Sarló mozgalom történetét dolgozta fel. Őket követve sorra jelentek meg az emlékiratok, neves íróknak: Bartalis Jánosnak, Kacsó Sándornak, Kemény Jánosnak, Szemlér Ferencnek  és Szentimrei Jenőnek a művei, a romániai magyar közélet veterán harcosainak, Antal Dánielnek, Demeter Jánosnak, Kovács Istvánnak és Veress Pálnak önéletrajzi írásai, illetve az erdélyi magyar művészeti élet jeles képviselőinek, Karácsony Emmynek, Mikola Andrásnak és Nagy Albertnek az emlékezései. A műfajt gazdagította Tamási Áron öccsének, Tamási Gáspárnak Vadon nőtt gyöngyvirág (1970) című önéletrajza is. A későbbiekben Balogh Edgár folytatta önéletírását, és az olvasók elé kerültek Méliusz József és Nagy István önéletrajzi feljegyzései is.
A klasszikus erdélyi emlékiratnak megvannak a maga irodalomszociológiai és formatörténeti hagyományai. Általában akkor készültek ezek az emlékiratok, amidőn szerzőjük már megvált attól a szereptől, amelyet betöltött az erdélyi társadalomban, a közélet harcaiban. Formájuk ezért az utólagos számvetés, a jövőnek vagy Istennek szóló vallomás. Az emlékező mintegy végső számadásra készül, életének és cselekedeteinek „mentségét” kívánja papírra vetni. Nem azért, hogy igazolja magát a közvélemény, a világ vagy a jövendő előtt. „…én ezt nem a haszontalan hírnek, névnek viszketeges kívánságából cselekszem – írta Bethlen Miklós önéletírásának bevezető fejezetében –, mit használ énnékem, kiváltképpen holtom után, ha valaki az én életemet tudja, és ha jól szól is róla; viszont mit árt, ha nem tudja, vagy rosszul szól is róla?” Az írói munka nem a dicsőséget célozza meg, hanem a sorsot és a pályát zárja le, mindazonáltal van közösségi feladata is, az utódoknak szolgál tanulság és eligazítás gyanánt: a családnak, a barátoknak, a hitfelekezetnek. „Azért ez az írás légyen fegyver, pajzs helyén nálok – olvassuk ugyancsak Bethlen Miklósnál –, mellyel oltalmazzák magokat, nem engemet…”
A régi emlékiratokban megidézett történelem az utódokat akarta felvilágosítani, eligazítani. Ebben a szándékban a magyar memoár- és napló-irodalom legújabb korszaka is osztozik: az írók és közéleti emberek egyrészt maguk is „mentségnek” tekintik mindazt, amit papírra vetettek, tetteiket és választásaikat világítják meg, azt, hogy miért kellett úgy cselekedniök, ahogy cselekedtek a közép- és kelet-európai történelem elmúlt közel egy évszázadának fordulatos eseményei és szigorú kényszerűségei között. Jelen voltak a történelemben, vagy csak elszenvedték a történelem szüntelen drámai eseményeit, engedtek kényszerűségeinek - ennek a történelmi jelenlétnek a körülményeire és következményeire keresnek magyarázatot. De általában nem a „mentség” foglalkoztatja  őket, semmiképpen sem az önigazolás. Többnyire nem a múltat akarják dicsfénybe fonni vagy mentegetni, Bethlen Miklóshoz hasonlóan ők sem hírnevüket készülnek gyarapítani. Inkább azon fáradoznak, hogy a lezárult két emberöltő történelmi tanulságait vonják le, most már nemcsak a család, a barátok, az eklézsia számára, mint a régiek, hanem egy tágasabb közösségnek: a magyarságnak, talán Kelet- és Közép-Európa közös történelmi sorsot hordozó népeinek. Azokat a tanulságokat, amelyek a nemzetiségi életet és fennmaradást, a magyar-román együttélést, a Duna-völgyi népek szövevényes és nagyon is ellentétekkel terhelt kapcsolatait érintik; a nemzetiségi sors és a kelet-közép-európai történelem nagy tanulságait. E tanulságoknak a felderítése és megfogalmazása szabja meg a mögöttünk álló évtizedek erdélyi magyar memoár-irodalmának feladatait.
A memoárirodalom jelene persze nemcsak szociológiájában és moráljában kötődik a klasszikus hagyományokhoz, hanem irodalmi formáiban is. Az önéletírás szervezője a múló idő, az egymásra épülő események sorozata is. Kompozíciója így azt az elvet követi, amelyet Halász Gábor Az újabb regényről című tanulmányában, szemben a 19. századi regény „koncentrikus” szerkezetével, „lineáris” rendnek nevezett. Olyan regényről, tágasabb értelemben olyan elbeszélő műről van szó, amelynek belső arányait nem a hősök cselekvése és e cselekvések társadalmi, illetve lélektani motívumrendszerének felkutatása hozza létre, hanem az egymás után leírt események és életjelenségek időrendbe szedett sorozata. Ez a műfaj elsősorban panorámát kínál, egy korszak változatos életét és egy ember változó sorsát mutatja be, és ezért az epikus anyag megtűri, sőt megköveteli a kitérőket, a kommentárokat. Az előadást hol a személyes vallomás, hol a politikus szenvedély, hol az értekező tárgyilagosság szövi át. Vannak írók, például Kolozsvári Grandpierre Emil, akik a magyar próza természetes karakterét látják ennek a memoárirodalomnak a hagyományaiban, a „lineáris” előadásban s abban, hogy a cselekmény zárt körét minduntalan megszakítják a dokumentatív és kommentatív elemek.
Ha elfogadjuk ezt a gondolatot, és az önéletírást a magyar (sőt a kelet-közép-európai) elbeszélő irodalom jellegzetes műfajának tekintjük, azt is meg kell állapítanunk, hogy az erdélyi magyar prózának az a felvirágzása, amelyet a hatvanas évek második fele hozott, részben szintén az emlékiratokban jelentkezett. Az erdélyi magyar regény, legjobb eredményeiben, Sütő András, Méliusz József, Szemlér Ferenc, Szabó Gyula, Szilágyi István, Pusztai János, Bálint Tibor, Bodor Ádám, Köntös-Szabó Zoltán és mások műveiben, amúgy is  „valóságirodalom”; a dokumentációt,  a szociográfiát, a memoárt használja fel epikus szervező elv gyanánt. Miért ne mondhatnók vajon azt, hogy Nagy István, Méliusz József, Kacsó Sándor, Szentimrei Jenő és a többiek önéletírásai ennek a megújuló regényirodalomnak alkotják az egyik, nem is jelentéktelen fejezetét? Az önéletírásokból a nemzetiségi irodalom kialakulása és fejlődése is megismerhető. Bartalis János Az, aki én voltam (1972), Kacsó Sándor Virág alatt, iszap fölött (1971) és Fogy a virág, gyűl az iszap (1974), Kemény János Kakukkfiókák (1972), Szemlér Ferenc Személyes ügy (1975), Szentimrei Jenő Városok, emberek (1973) című emlékiratai a „hőskort” idézik fel, azokat a feltételeket és küzdelmeket ábrázolják, amelyek között az erdélyi magyar irodalom létrejött. Vállalkozásuk célja, hogy tanúságot tegyenek egy lezárult történelmi korszak eredményeiről és törekvéseiről. Szemlér Ferenc Szüle István 18. századi brassói prédikátor (akinek alakját különben A mirigy esztendeje című regényében mintázta meg) egy levelét idézi a tanúvallomás kényszeréről és felelősségéről: „Emlékezzünk meg hát legalább mi azon dolgokról, amikről soha ez világon nem szól majd senki, ha az mi szánkat betömte a föld pora!” Az idézett szöveg elégikus közérzetet sugall, holott az emlékezéseket inkább a számadás és a tanúság vágya fűti, Szemlér Ferencet is, aki könyvének bevezetőjében a visszaemlékezés közösségi hasznáról beszél: „A vallomás kényszere kormányozza gondolataimat – írja többek között. – Bizonytalan érzések sugallatára olyasmiket képzelek, mintha ebből a számtalan összetevő folytán, de mégis saját törvényei szerint kialakult érzésrendszerből és gondolatvilágból mások előtt eleddig ismeretlen jelenségek törvényeit tudnám elővillantani. A lézerhez hasonlóan keskeny, de éppen olyan sugárnyaláb fényénél pedig távoli tényeket és külső tárgyakat is jobban szemügyre lehet venni.”
Az emlékezet „lézere” először is az erdélyi magyar irodalom megszületésének feltételeit világítja be. Az irodalomalapítás történetét nagyjából ismerjük a szakirodalom munkáiból (főként Ligeti Ernő, Tolnai Gábor, Vita Zsigmond, Kovács János és Varró János könyveiből, tanulmányaiból). Tudjuk, hogy milyen történelmi kényszerűségek nyomán alakult ki az önálló nemzetiségi irodalom, ismerjük az első folyóiratok, könyvkiadók és irodalmi társaságok történetét, az irodalmi élet eseményeit és küzdelmeit. Mindez azonban csak külső képe valaminek. A nemzetiségi irodalom létrejöttének társadalomlélektani és morális körülményeit eddig alig mérte fel az irodalom és a kutatás. Hiszen a húszas évek erdélyi magyar irodalma mégsem születhetett meg a semmiből! Azok az írók és közéleti egyéniségek, akik létrehozták ezt az irodalmat, ennek a művelődésnek az intézményeit, szinte készenlétben várták a történelmi feladatot, a megbízatást, a küldetést. Az erdélyi magyarságban, úgy tetszik, voltak olyan közösségi és erkölcsi energiák, amelyek mozgásba lendültek az idők hívó szavára. A színre lépő irodalomalapító nemzedék tettekkel felelt a nemzetiségi tömegek alig megfogalmazott igényeire. Az emlékezet „lézersugara” ennek a közösségi morálnak és hivatástudatnak a születésére világít rá, maga az irodalomalapító nemzedék tesz tanúvallomást egy történelmi vállalkozás körülményeiről, gondjairól és sikereiről.
Szentimrei Jenő, Kemény János, Bartalis János és Kacsó Sándor emlékiratai az erdélyi magyar irodalom születésének emberi „hátterét” mutatják be. Azt a folyamatot, amelynek sodrában az egykori katonatiszt, nagybirtokos, tanár és újságíró a nemzetiségi irodalom áldozatos munkása és szervezője lett. Egyszersmind rávilágítanak a vállalt szerep társadalmi és történeti körülményeire. Az erdélyi magyar irodalom kialakulásában elsősorban az ott élő magyar társadalom középrétegeinek volt szerepe (a munkás- és parasztrétegek írói majd a harmincas években, az „erdélyiség fordulója” után kaptak vezető szerepet). E középrétegek művelődéspolitikai súlyát jelezte, hogy a születő nemzetiségi irodalomban a tanárok (Áprily Lajos, Bartalis János, Molter Károly, Berde Mária), az újságírók (Ligeti Ernő, Kuncz Aladár, Tabéry Géza, Szentimrei Jenő, Kacsó Gábor, Nyírő József), a lelkészek (Makkai Sándor, Szombati Szabó István, Balázs Ferenc), az ügyvédek (Karácsony Benő), a mérnökök (Kós Károly), az orvosok (Bárd Oszkár) és a megyei tisztviselők (Tompa László), tehát az értelmiségiek töltöttek be irányító szerepet. Neveltetése és műveltsége folytán ehhez a liberális hajlamú polgári értelmiséghez tartozott a nagybirtokos arisztokrata Kemény János is, akinek gondolkodása, életstílusa inkább értelmiségi volt, mint arisztokratikus. (Valójában csak Bánffy Miklós képviselte az arisztokrácia szokásos konzervatív világnézetét és életstílusát.)
Az erdélyi magyar értelmiségnek, általában a középrétegeknek megvoltak a maguk progresszív-liberális hagyományai. Ezek a hagyományok éledtek újjá és teljesedetek ki a nemzetiségi sorsvállalásban, az irodalomszervezés áldozatos küzdelmeiben. A történelmi  örökség és a korszerű feladat együtt hozta létre azt a közéleti és morális szerepet, amelyet az erdélyi magyar értelmiség legjobbjai töltöttek be a húszas évek elején. Ugyanakkor ez az emlékiratirodalom rávilágít azokra a konfliktusokra és torzulásokra, amelyek a memoárok íróinak munkásságát, különösen a hetvenes és nyolcvanas években, megterhelték. A diktatórikus politikai hatalom, ahogy erre számtalan példa akad a mögöttünk álló kelet-közép-európai évtizedekben (tehát 1989 előtt) nemcsak azt határozta meg, hogy miről nem szabad beszélni, hanem azt is, hogy miként kell kezelni, átalakítani akár a személyes emlékeket is. Két beszédes példával szeretném ezt megvilágítani: Nagy István és Méliusz József emlékirataival – az első bizonyos „áthangolásokkal”, a második a személyes megpróbáltatások fiktív térbe történő helyezésével próbált eleget tenni a hatalom követelményeinek.
Nagy István négykötetes önéletrajza: a  Sáncalja (1968), a Ki a sánc alól (1969), a Hogyan tovább? (1971) és a Szemben az árral (1974) igen nagyszabású írói vállalkozás volt,  1904-től 1944-ig dolgozta fel írójának élettörténetét és az erdélyi munkásmozgalom, elsősorban a kolozsvári kommunista szervezet küzdelmeit. Az igény mértéke és a felhalmozott életanyag gazdagsága mindenképpen Kassák Lajos önéletrajzát, az Egy ember életét idézi. Úgy tetszik, ennek a klasszikus munkásemlékiratnak Nagy István munkája lehetett volna az egyetlen méltó örököse. Baloldali irodalmunk nem ismer e két hatalmas és gazdag memoárhoz hasonló súlyú vállalkozást. Nagy István négy kötetét akár úgy is tekinthetjük, mint Kassák önéletrajzi művének folytatását, amely a magyar proletariátus sorsát és küzdelmét a változó időknek megfelelően nem a régi Magyarország körülményei, hanem Kelet-Közép-Európa keretei között mutatja be. Vagyis egyszerre ábrázolja a kétkezi munkások és az utódállamokban (nevezetesen Romániában) élő magyarság életét. Természetesen nemcsak az ábrázolt anyag természete változott, hanem az ábrázolást vezérlő világkép és ideológia is. Nagy István az elkötelezett kommunista harcos nézőpontjából tekintette át az első világháború kitörése és a második befejeződése közé eső romániai és kelet-közép-európai eseményeket. Ahogy általában az ötvenes és hatvanas években tapasztalható volt ez a nézőpont nem egyszerűen meghatározta, hanem egyszersmind át is alakította az események bemutatását és értékelését. Nagy István is arra törekedett, hogy minél előnyösebben szemléltesse az illegális román kommunista párt mozgalomszervező (például sztrájk- és tüntetésszervező) szerepét, holott a kommunista pártnak tulajdonított befolyás akkoriban korántsem volt olyan meghatározó, mint azt a későbbi hivatalos történetírás állította. A két világháború közötti időszakban a romániai kommunista mozgalmat törvényen kívül helyezte a kormányzat, és üldözte az illegális szervezkedéseket, amelyek így nem is lehettek jelentékenyek, ráadásul, ellentétben a későbbi hivatalos történetírás által bemutatott képpel, amely a diktatórikus rendszer kialakításáért felelős pártvezetők (korábban Gheorghe Gheorghiu-Dej, később Nicolae Ceauşescu) vezető szerepét szerette volna bemutatni, a romániai kommunista mozgalomnak elsősorban kisebbségi vezetői (Erdélyben magyarok és magyar nyelvű zsidók, Besszarábiában ukránok) voltak. Különben is a munkásmozgalom nagyrészt nem a kommunisták, hanem a legálisan működő szociáldemokrácia vezetése alatt tevékenykedett.
Nagy István emlékiratai ilyen módon, ha nem mondhatjuk is azt, hogy átírták volna a történelmet, de legalábbis más hangsúlyt adtak az események mozgatóinak, a valóságot részben figyelmen kívül hagyva rajzolták meg az események hátterét. Egészen más eljárással igyekezett a valóságot, mi több, a személyes tapasztalatokat átalakítani Méliusz József emlékiratainak az 1982-ben megjelent Tranzit kávéház című kötete. Az író kávéházas könyvei (1971-ben Az illúziók kávéháza, 1977-ben a Kávéház nélkül, 1982-ben a Tranzit kávéház, 1986-ban a Napnyugati kávéház és 1988-ban A barátság kávéháza – tegnap című kötetek) megfigyelések, esszészerű fejtegetések, arcképvázlatok, személyes vallomások és memoárok révén építettek fel igen jellegzetes epikai konstrukciót. A gazdag epikai anyag és az igen érdekes kommentárok széles körben mutatják be az író tapasztalatait, olvasmányélményeit, a magyar és a román irodalmi életben szerzett ismereteit és belső vívódásait. Az igen változatos epikai anyag valójában két nagyobb élménykörben rendeződik el: az irodalom és a közélet világában szerzett személyes élmények körében. Kétségtelen, hogy (a mai olvasó számára) leginkább tanulságos az, amit Méliusz a kommunista diktatúrában átélt borzalmakról tár elénk. Ennek az emberi kálváriának az ábrázolása, igaz, „álruhás” módon a Tranzit kávéház börtönkrónikájában található.
Méliusz emlékezéseit olvasva még a láger- és börtönirodalom huszadik századi infernóinak ismeretében is meg kell döbbennünk azon, amit olvasunk. Nem is annyira a kihallgatás és a fogva tartás szörnyűségein, nem csupán a szadista találékonysággal végzett tortúrákon, a romániai börtönkazamaták pokoli körülményein, a „vizespince” gyilkos borzalmain, hanem főként a kiszolgáltatottságnak, a végső reménytelenségnek azon a totális rendszerén, amely teljesen felőrli, szinte megsemmisíti az emberi személyiséget. A fasiszta háborús bűnösök és a konstruált perekben elítélt kommunisták, valamint demokraták szándékos összezárása, amelynek következtében az ártatlanul fogva tartott baloldaliaknak az őrszemélyzet kegyetlenkedése mellett még régi politikai ellenségeik bosszúját is el kell viselniük, éppúgy a személyiség súlyos sérülésével járt, mint a börtönöket átszövő besúgóhálózat állandó zaklatása vagy éppen a teljes bizonytalanság az elkövetkezendő események miatt. De a személyiség sérülését okozhatja az a sajátos politikai skizofrénia is, amelyre számos elhurcolt kommunista, közöttük maga Méliusz is kényszerült. Az író maga beszél arról az „önpusztító tévtudatról”, amely a pincebörtönökben rajta is elhatalmasodott, midőn lassanként elfogadta a hamis vádakat, és maga is bűnösnek tartotta önmagát. Bizonyára ez a mélyen pusztító hamis tudat ártott a legtöbbet. Nemcsak az emberi személyiség alapjait támadta meg, a törvénytelenségek felszámolását is megnehezítette, minthogy a gyilkosok akaratlan cinkosává tette a vétlen áldozatokat.
Méliusz József lelki épségét végül is a szembeszegülés védte meg. Minél jobban függetleníteni tudta magát az öldöklő mechanizmustól, annál inkább meg tudta őrizni emberi integritását, s ennek következtében olyan kritikai álláspontot tudott kialakítani, amelyről radikálisan el tudta utasítani az ártatlanokat gyilkoló hatalmi gépezetet, ugyanakkor fenn tudta tartani ifjúságának közösségi eszményeit. Ennek a kritikai álláspontnak előbb-utóbb közvetlenül is érvényesülnie kellett. Az író jól látta, hogy csakis a nyilvános vallomás, a nyilvános állásfoglalás űzheti el a személyes és társadalmi tudat mélyén kísértő szörnyű emlékeket. A Tranzit kávéház ezért minden szerecsenmosdatás nélkül mutatja be egy eltorzult hatalmi gépezet iszonyú működését, illetve az író személyes kálváriájának állomásait. Kíméletlen nyíltságát tekintve valóban azokhoz a művekhez csatlakozik, amelyek a törvénytelenségek nyilvánosságra jutása után leplezték le az úgynevezett „személyi kultusz”, azaz az embertelen zsarnokság erőszakos intézkedéseit, koncentrációs táborait és gyilkosságait. A hatvanas évek irodalmának néhány művére, mindenekelőtt Szolzsenyicin regényeire, Lengyel József, Arthur London, Paul Goma és Danilo Kiš írásaira gondolok. Ezt a kíméletlen nyíltságot bizonyos mértékig korlátok közé szorítja az az írói stilizáció, amelyet Méliusz József, talán nem is egészen önszántából, inkább a kimondhatóság tekervényes útját keresve, alkalmazott: a börtöntörténet ugyanis nem a valóságos romániai börtönökben játszódik, első megfogalmazása idején a spanyol inkvizíció kínzókamráiban (Kihallgatás Burgosban), a második feldolgozás szerint pedig bizonyos „svéd” pincebörtönökben – mintha ez a stilizálás még inkább rá kívánta volna terelni a figyelmet a romániai tapasztalatokra: a „svéd” helyszín ugyanis eleve a képtelenségek világába tartozik.
Nagy István és Méliusz József: kettejük munkássága a társadalmi és történelmi valóság irodalmi megközelítésének egy-egy kényszerű változatát mutatja. Nagy Istváné azt, hogy a kényszerű politikai fikciót miként tünteti fel az író valóságként, Méliusz Józsefé azt, hogy a valóságot miként kényszerül az író fikcióként ábrázolni. Mindkét változat a hatékony manipulációs rendszer következménye: azt mutatja, hogy az írói munkának milyen kényszerűségeket kellett elviselnie, ha meg akarta tartani a nyilvánosság lehetőségét. Egyszersmind jelzi a jelenkori olvasó előtt álló értelmezési feladatokat és ezek nehézségeit.
Cselekvés és tanúság sugárzik az erdélyi magyar emlékiratok lapjairól, annak ellenére is, hogy, miként láttuk, ezeknek az emlékiratoknak egy részét  (talán a leginkább tanulságokat kínáló részét) deformálta a diktatórikus rendszer. Az emlékező írók a történelem tevékeny résztvevői voltak, egy nemzeti kisebbség közéletének és művelődésének szolgálatában vállaltak szerepet. Tanúvallomásuknak ezért közösségi értelme és jelentősége van; egy sajátos kelet-közép-európai emberi kollektivitás: a nemzetiség öntudatra ébredését ábrázolják, tapasztalatait és igényeit foglalják össze. Ha majd egyszer sor kerül az erdélyi magyar nemzetiség történetének megírására, bizonyára nélkülözhetetlenek lesznek ezek az emlékiratok.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében