"Megpróbáljuk elhinni azt, ami történik velünk."
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 1. (543.) SZÁM — JANUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szilágyi István
Húsz év HELIKON
Mózes Attila
Korszakhosszú éjszakánk másnapjain
Egyed Emese
Relatív
Király László
VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR - AZ UTOLSÓ
Molnos Lajos
Karácsony. 1989
Szabó Gyula
Töredék
K. Jakab Antal
Tiszta nevek
Terényi Ede
Én, parányi ember
Szőcs István
Képes képtelenség
POTOZKY LÁSZLÓ
Záróra
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: A szibériai füzetekből
GYIMÓTHY GÁBOR
Nyelvlecke
Király Farkas
Két vers az Aranyhalfilé nemzetközi költészeti verseny pályaművei közül
Barabás Blanka
Banán, üdítő, kompót
Útjaim
Csabai László
Őszi vázlat
Váradi Nagy Pál
A betonút vége
Vissza a forráshoz
Pomogáts Béla
Az emlékezet stratégiái - Erdélyi emlékiratok a huszadik század második felében
Gál Andrea
Angyalos könyv
FARKAS GÁBOR
„Moldovának szép tájaind” - Lakatos Demeter költészete
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK ZENE (és) LÉLEK
Hírek
 
Gál Andrea
Angyalos könyv
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 1. (543.) SZÁM — JANUÁR 10.

Jász Attila és Kun Fruzsina könyve bájos teremtés. Jól el lehet vele babrálni egy téleleji délutánon. A kék-zöld borítón három lény: egy csíkos bogár, egy szálon lógó pók és egy szárnyas kutya. Mindannyian igen szelídek, úgy téblábolnak a borítón, olyan kedvesen, nehogy valakit megbántsanak. Teszik a dolgukat: a bogár mind a hat lábát megmutatja egyszerre, a kutya száll, libeg, a pók pedig – nos, a pók éppen ereszkedik be a zöld felületbe, látszik rajta, hogy rá fog telepedni a hátlapra írt szöveg első szavára, az angyalokat-ra.
A verseskötet címe Angyalfogó, és gyerekkönyvként definiálják mind a rajzok, mind a tördelés, mind a szövegek – egyébként kísérletező – beszédmódja. A hátlapszöveg a gyerek-felnőtt oppozícióra alapoz az angyalság körülírásakor, pontosabban arra a meglátásra, hogy mennyivel jobb gyereknek lenni, mint felnőni. Az angyalok olyan felnőttek, akik valahogy mégis gyerekek maradtak; az angyalok óvják a gyerekeket, hogy minél később váljanak felnőttekké; helyek, ahol még gyerekek lehetünk néhány percre – a hátlapszöveg ilyen típusú megnyilatkozásai adnak irányt az olvasásnak, nézelődésnek. Olyan könyvet ígérnek, amely a gyerekbeszédből, „gyereklogosból” kerekedik ki, s így fel tud oldódni abban a vágyban, hogy gyerekek legyünk mindannyian, annak fantáziájában, gondtalanságában, rácsodálkozásában, satöbbijében libegjünk. Felnőttként ilyen könyvet írni, rajzolni kockázatos vállalkozás.
A kötet szövegét és a rajzokat egyenlő figyelemmel kellene tárgyalni, mivel mindkettő, együtt alkotja a könyvet. Nem mondom, hogy egyenlő mértékben, mert az olvasgatás/nézegetés során ezt az olvasó/néző beállítódása határozza meg, engem például a szövegek fognak meg jobban. Kun Fruzsina és Jász Attila munkája vitathatatlanul ráerősít egymásra, meg gazdagítja is egymást, mindkettővel külön-külön meg együtt is jól el lehet játszadozni.
Visszatérve a kötet vállalkozására, vagyis arra, hogy nemcsak gyerekeknek szóló, hanem a gyerekbeszédet imitáló könyv jöjjön létre: ez a kísérlet a szövegek első, Szelídállatságok című ciklusában mutatkozik meg leginkább. Barbie-csizmás égszínkékcinkék, vonatra szálló bogár, denevér Elemér, magányűző, de száműzött pókok, a makacsiga, Vadló Atkó, bolhás Bolha kutya meg egy kádi bálna mind nagyon kedves állatok, akik a fantázia kesze-kuszaságaiból, látszólag véletlenszerű találkozásaiból születtek. A beszédmód pedig ehhez igazodik: néha szimmetrikus ritmusban gördül a vers, máskor csupán a rím tartja össze a szöveget, gyakran az is sutára van fogva, mintha csak úgy sikeredne.  
Egy példa. A kötetindító Égszínkékcin-kék első szakasza egy klasszikus gyerekvers modorában kezdi:     
„Égszínkék kékcinkét
láttam az ág végén.
A hó súlya ringatta,
éhségtől ingatta
két kicsi lábacska.”
Felező hármas ütem, szabályos rím, természetleíró, hangulatfestő regiszter. A következő szakaszban ezt a szokásos gyerekvers-diskurzust megakasztja a „szotyival kezemben” kifejezés, majd a verssor is kitoldódik egy szótaggal, éppen amikor a (gyerek)beszélő meglátja, hogy már nem adhat enni a cinkéknek:
       „de nem volt már senki ott
       csak az ág vége mozogott.”
A „mozogott” már az a bizonyos suta-típusú rím, amely a halandzsa-mondikálásra hajaz.
A gyerekvers = ’gyerekekről, egyszerűen és dallamosan, hibátlan ritmusban, csengő rímekkel írt szöveg’ képlet így átalakul a gyerekvers = ’gyerekek által mondott vagy azt imitáló szöveg’ modellé. Ezután már bátran jöhet a szabadvers, amelybe a változó ritmus, a halandzsabeszéd, a suta rím mind belefér, és különösen élvezetessé teszi az olvasást. Az én olvasatomban/nézelődésemben a szövegnek ezt a vonatkozását erősítik fel a rajzok, amelyek nem szokványos perspektívából, néha felülről, néha a testet kiterítve, máskor csak a lapba bekandikáló vagy éppen távozó, nem feltétlenül beazonosíthatóan figuratív alakokat láttatnak.     
A második ciklus címe Felnőttségek, amely emberi alakokat konstruál meg, legalább annyira sajátos figurákat, mint a Szelídállatságok. Csakhogy ebben az esetben a versek középpontjául szolgáló szereplők különlegességét sokkal inkább a beszélő perspektívája adja. Tulajdonképpen arról van szó, hogy míg a fantáziaállatokat az olvasók előzőleg nem ismerik, addig a navajó indiánokról, a súlyemelőről, az öreg vadászról, a királyfiakról, a rossz pálinka körüli alakokról, János bácsiról, a tengerészről, az úszómesterről van valamilyen tudásunk. Ezért a beszélő sajátos megközelítése sokkal inkább kitűnik ebben a ciklusban. Ezek a megszólalások némileg hasonlítanak Fodor Sándor Fülöpke kalandjai című (1984), egy kiskamasz hangján előadott beszámolóihoz, amennyiben az a céljuk, hogy közvetítsék: a világnak a felnőttek számára kézenfekvő értelmezése milyen típusú interpretációs fázisokon megy át egy gyerek gondolkodásában, míg maga is banálissá nem válik. Az autenticitás kérdése itt is, mint az előző ciklus esetében, természetesen felvetődik. Ha a könyvet egy felnőtt írja, akkor milyen jogon állíthatja a szöveg magáról, hogy egy kisgyerek, illetve kamasz  hangján szól? Ez a kérdés azonban zsákutcába vezet, inkább ne bajlódjunk vele.         
Az Álomfogóknak keresztelt ciklus már nem akadhat bele az autenticitás  problémájába: láthatóan megképződik benne egy felnőtt hang, amely itt már nem imitálja a gyerekperspektívát, hanem vágyakozik utána, és hozzá (a gyerekhez) szól. A nosztalgia az utolsó három versben kulminál, amely az addig is elő-előbukkanó angyalokra fókuszál. Az Angyalfa karácsony első napjának hajnalára hoz három angyalt a havas kerti fára, és a nagy személyes szomorúságokat is beleszövi az angyallétbe:
„Nagyapád, nagyanyád, Sanyi kutyánk. Az év legh/rosszabb karácsonyán.”   
A Jóccakát címűt szabályos formája és lendülete karácsonyesti mondókává teszi, anélkül, hogy feladná a kötet addig megszokott hangnemének közvetlenségét („Jóccakát, sziasztok, /Jönnek már a zangyalok!”). A kötetzáró vers, az Álomvigyázó pedig Kányádi Sándor „Valaki jár a fák hegyén” sorát idézi: „Valaki ül az ág hegyén”, és egy beavatott nézőpontjából fedi fel az angyalok tulajdonképpeni szerepét: „fényesít holdat, csillagot”, „vigyáz rád, míg alszol ott”, „Párnát puhít, ha túl kemény, / és fényesíti a csillagod”. Az Álomvigyázó melletti rajz szintén felfedő jellegű: a préselt falemezre festett kép egy darabkáján az alapfelületet szabadon hagyta a szerző, az angyal pedig úgy tevékenykedik, mintha éppen a festéket törölné le. A kötet így megkreált befejezésében a transzcendencia személyességgel keveredik, s a gyerekbeszéd-imitációkból és gyerekekhez szólásból felépített kötetet harmonikusan és értelmesen zárja, egy mély probléma megragadásával, nyugtalanító kérdésre érkező (lehetséges) válasszal.  


Jász Attila: Angyalfogó. Kun Fruzsina rajzaival. Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2008.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében