BOLDOG ÚJ ÉVET kívánok minden kedves olvasómnak 2010-re is! Ugyan hagyjuk, legyintenek a szkeptikusok, tavaly is mindenki mindenkinek ugyanezt kívánta, és lám, mi lett belőle. Hiszem és tapasztalom, hogy az őszinte jókívánság megfogan, a kérés meghallgatásra talál valahol a végtelen univerzumban. Csakhogy mi mindig valami NAGY BOLDOGSÁGRA várunk, megrázkódtató, hihetetlen, csodaként berobbanó boldogságra. A kis boldogságok mellett észrevétlenül elmegyünk, hiszen ezek maguktól értetődő jelenségek, nem is igazán boldogságok. Az, például, hogy mély alvással átaludtunk egy nyugodalmas éjszakát, csak akkor számít boldogságnak, ha sokáig hiányzott. Bizonyos életkorban szinte sajnáljuk magunktól a pihentető alvás óráit, elveszett időnek tartjuk, és némi pátosszal emlegetjük, hogy a tudomány szerint 25 évet alszunk életünk során, vagyis ennyit vesztünk el életünkből. Ugyanígy sajnáljuk magunktól a többi kis örömteli boldogságot: egy jó könyv olvasására szánt órákat, egy pihentető zenemű meghallgatását és a többieket, mint afféle „haszontalanságokat”, amelyek az igazi múmiánktól veszik el az időt. És még van egy dolog: a boldogságot mindig kívülről várjuk, majdhogynem adományként. Pedig a boldogság bennünk van, bensőnkből fakad. A rohanó technika világában ki figyelne a belső hangra? Amikor minden sürgölődik-forgolódik odakünt, szinte szégyen, hogy magunkba forduljunk, magunkban keressük meg a kis boldogságok forrását. Mit is kívánhatnék jobbat, szebbet, örömtelibbet mindnyájunknak, mint azt, hogy forduljunk egy kicsit magunk felé, hagyjuk a külvilág dolgait és keressük meg magunkban a saját boldogságunkat. Hiszem, hogy mindenki megtalálja a maga ezernyi kis boldogságát. Így legyen!
Új sorozatommal én is elindulok a magam kis boldogságainak felfedezésére. Zenéket, élményeket, emlékeket kutatok fel az eltelt hosszú évek sokféle eseményéből. Rövidesen betöltöm a 75-ik életévemet, itt az ideje a VISSZAPILLANTÁSNAK.
Azon kapom magamat, hogy nem szeretem azt, amit eddig szerettem. Kicsit Adysan szól, de nagyon igaz! Furcsa érzés, hogy ifjúkorom ideáljait a zenében (is) kiüresedve élem meg újra. Hol vannak már a nagy rajongások, a csodával határos felfedezések, „az életemet adnám érte” meggyőződések? Elmosta őket az idő. És ami még rosszabb, egyszerre azon tűnődöm, hogy miért is voltak, mi volt bennük az, ami akkor, hajdanán fogva tartotta a lelkemet? Igen, a LELKEMET! Azt a csodálatos, megfoghatatlan valamit, amit léleknek nevezünk, és amit a 20. század egy kicsit szégyellt is, ellenzett is, és igyekezett mindenképpen elnyomni. Az ÉSZ! mindenek fölött!, kiáltották jó hangosan, és (ahogyan valaki szépen megfogalmazta): „A humánumot feláldozták a matematikai egyenlet abszolút logikai tökéletességének.” A másik oldalon, Erik Satie-vel az élen a musique d'ameublement, a bútorzene (közismert nevén: a tapétazene) eszményként hirdették meg. Milhaud írja: „A jövő Satie-nak adott igazat, manapság gyerekek, háziasszonyok olyan zenével töltik meg a lakást, amelyre nem figyelnek, amikor a rádió hangjára dolgoznak vagy olvasgatnak. És nyilvános helyen, nagy üzletekben és éttermekben a vendégeket szünet nélkül zenével árasztják el. Amerikában minden kávézóban gépek vannak, melyek lehetővé teszik, hogy a vendég öt centért a saját unalmát zenével »bútorozza be« vagy a zene háttérül szolgáljon társával folytatott beszélgetéséhez. Vajon nem musique d’ameublement ez, melyet hallanak, de nem hallgatnak!” Tegyük hozzá Honegger szavait”: A művészetünk elhagy bennünket, megszűnik. Tartok tőle, hogy a zene az elsők között. Minél meszszebbre haladok, annál jobban felismerem, hogyan válik el eredeti rendeltetésétől: a varázstól, a csodától, attól az ünnepélyességtől, mely a művészi kinyilatkoztatást körül kell hogy vegye. Nem a muzsikus, hanem az alapjaiban megváltozott zenei élet a bűnös ebben. Régebben a hangverseny az ünnep egy fajtája volt, olyan gyülekezet, amelyben ez a csoda az emberek előtt megnyilatkozott, azok előtt, akik mint vallásos szertartásra gyűltek össze.” Nem véletlenül használja Honegger a „vallásos szertartás” kifejezést: a ZENE LELKI JELENSÉG, ha ezt a tulajdonságát elveszti vagy elvesszük tőle, valóban tapéta válik belőle. Ezt a hatalmas veszteséget fájlalom, és keresem hozzá a visszautat zenében, szavakkal egyaránt.
