A magyarság, az emberiség, a könyv jövője gyakori motívuma irodalmunknak, éppen ezért nem lenne hiábavaló újragondolni, hogy manapság mit hozhat számunkra az irodalmi jövendő, e kegyetlen, zord időkben, amikor egyesek már a könyv, a kézzel fogható, fellapozható tárgy végét jövendölik, a virtuális könyvek végső győzelme után. Pedig helyzetünk nem ad különösebb okot az aggodalomra. Mert az alexandriai könyvtár tényleg leégett, az is igaz, hogy a pergamen, a kutyabőr is divatjamúlttá vált, a másoló barátok helyét elfoglalták a fénymásolók, no de az elme „felfénylő derűje” mégiscsak fennmaradt.
Ha a könyv esetleg megmarad, akkor is fennáll a veszély, hogy a magyar nyelv, és véle a nemzet is eltűnik. Legújabb számítgatások szerint, bő ötszáz esztendő múlva, senki sem olvassa majd a magyar nyelven íródott remekműveket, és anyanyelvünk elvész a jövőbeli információs süllyesztőben.
Szerencsére az emlékezet nem olyan törékeny holmi, mint egy mai napság használatos hordozható számítógép vagy könnyedén szétzúzható maroktelefon. Megbűnhődések előtt, után, közben, mindig akadnak olyan képek, melyeket könnyedén előhívhatunk. Fellapozhatjuk saját belső, személyre szabott irodalmi képeskönyvünket, mert ha a történelmi események sora nem is fordítható vissza, az irodalom fittyet hány nem csupán a tér, de az idő jelenleg éppen elfogadott követelményeinek, szabályrendszerének is. Hiszen bármikor írhatunk Csokonainak, arról már nem beszélve, hogy a nem is olyan régiek, például Kosztolányi, még mind a mai napig ír. Bizonyítja ezt, hogy nemrég saját blogot, amolyan világhálós naplót hozott létre az interneten.
Ha valaki még ezután is féltené irodalmunkat a prózai pokloktól, lírai lángözönöktől, egy egészen egyszerű módszerrel kivédheti a ránk leselkedő veszedelmek csapásait. Mást se kell tenni, mint kérdéseket intézni a 31. század költőihez, és máris megnyugodhatunk úgy ezer évig, hiszen a 26. századhoz szóló kérdéseket egy erdélyi költő, Szőcs Géza megírta már...