A Komp-Press Kiadó gondozásában az elmúlt év végén figyelemre méltó könyv jelent meg: Győrffy Gábor Cenzúra és propaganda a kommunista Romániában című kötete.
Nem ez az első kötet ebben a gondolatkörben: ugyanitt, ugyanebben az „álsorozatban” még 2007-ben napvilágot látott egy – Balázs Imre József szerkesztette – tanulmánykötet, A sztálinizmus irodalma Romániában címmel. Két dolog is összekapcsolja őket. Az egyik az, hogy mindkettőben a most felzárkózó fiatal kutatónemzedék hallatja hangját (a kötet szerzői a szerkesztő mellett Gyulai Levente, Sütő-Egeressy Zsuzsa, Vallasek Júlia és Vári Csaba), a másik, hogy a szerzők – bár részleteiben más-más tárgykörben – mindkettőben szellemi életünk letűnt, de problémáival sok tekintetben ma is jelen lévő időszakával foglalkoznak. Számukra a választott korszak és témakör nem közvetlen élmény tárgya, amely esetleges érintettségüknél fogva ilyen-amolyan irányban elfogulttá tehetné őket, hanem kutatási téma, amelynek eredményei révén az 1944-gyel kezdődő korszak szellemi életéhez mi – egykoriak – is sine ira et studio kerülhetünk közelebb.
Ezen túl persze Győrffy Gábor könyve egyedi a maga nemében.
Arról az intézményről van benne szó, amely bizonyos formákban tulajdonképpen Gutenberg óta jelen volt, csakhogy a totalitárius rendszerben minden korábbinál erőteljesebben és átfogóbban éreztette jelenlétét. Maga az intézmény azonban – amint Győrffy Gábor elemzéseiből is kiderül – végeredményben csak egy kerekecske volt abban a gépezetben, amelynek feladata volt egyneműsíteni gondolkodásunkat, beszorítani egy rendszer (és persze egy ideológia) „egyedül üdvözítő” kalodájába. Győrffy Gábor könyvében az egész rendszert bemutatja, s ebből a szempontból jóval több, mind amit címével jelez (vagy amire akár az alcíme alapján – A romániai magyar nyilvánosság korlátozása a kommunista diktatúra időszakában – felkészülhet az olvasó).
Győrffy hatalmas bibliográfiai megalapozással (könyvek, tanulmányok, törvénytárak, és természetesen a korabeli sajtó mellett levéltári anyagot is vizsgálva) tárja fel közel fél évszázad romániai magyar szellemi életének említett vetületét, nem korlátozódva magára a címben jelzett intézményre, hanem arra az egész mechanizmusra figyelve, amelynek az része volt. Persze ez a dokumentáció a téma kutatásának mai körülményei között nem lehet teljes, hiszen a legfontosabb anyagot rejtő levéltárak ma is szemérmesen őrzik titkaikat, de ami számára már nyilvánossá lett, a Kolozs és a Maros megyei Állami Levéltáraknak a könyvben hasznosított, ide vonatkozó anyaga, az is elegendő arra, hogy a lényeget megragadja és elénk tárja.
A kommunista párt kezdettől fogva – sőt már a tényleges hatalom megszerzése előtt – azt a célt tűzte maga elé, hogy átformálja, s ilyenformán akarata, céljai alá rendelje az adott társadalom minden rétegének gondolkodását. Ez a cél vezette a kommunista sajtót már az illegalitás évtizedeiben, ezen munkálkodott az 1944-et követő rövid pluralista időszakban, s ennek a célnak rendelte alá az egész szellemi életet 1948-tól, amikor befolyása kizárólagossá válhatott a sajtó, az irodalom, a művelődés, a tudomány összes területein. Persze tartalmilag és módszereit tekintve igencsak változóan – amint ez a könyvből és az alábbiakban is kiderül.
Győrffy Gábor három nagy időszakot különböztet meg témájának tárgyalása során: a „sztálini korszakot” (1944-1953), egy bizonyos „ideológiai válság” időszakát (1953-1965) és harmadikul a „Ceauşescu-korszakot” (1965-1989). Ez a korszakolás persze nem magának a cenzúrának a belső történetéből adódik, hanem sokkal inkább annak az ideológiának a változásaiból, amelyeknek a szolgálatában állott. Ez az ideológia volt más – részleteiben – a sztálini korszakban, Sztálin halála után és a Gheorghiu-Dejt követő Ceauşescu uralma alatt, s ez befolyásolta magának a cenzúrának a jellegét is.
Magát a mechanizmust a román kommunista párt már készen kapta: kipróbáltan működött a Szovjetunióban évtizedeken át, a román párt- és államvezetésnek tehát nem kellett mást tennie, mint átvennie és saját tartalommal töltenie meg a kipróbált kereteket. Mert a lényeg ugyanaz volt: elszigetelni a célközönséget minden másfajta hatástól, s az így kiüresített agyakba táplálni bele a saját ideológiát, a saját jelszavakat és az általuk elérni kívánt cselekvést. Aki pedig ezen az átfogó struktúrán kívül állt vagy a feléje sugárzott ideológiával bárminő mértékben nem azonosult, az csupán arra törekedhetett, hogy ennek a – nyilván egyre totálisabb – ráhatásnak a résein át próbálja megvédelmezni és közvetíteni azokat az értékeket, amelyek az adott totalitárius ideológián túl voltak.
Ebben az általános képletben a részleteket tekintve persze minden elemnek időszakonként más és más volt a helyzete. Változott az ideológia és a propaganda tartalma, változtak az eszközei, változott a célközösség, amelyre elsődlegesen hatni kívánt s változott az ellenállás tartalma és formája is.
Ezeket a „másságokat” időben a könyvben átfogott 45 év folyamatában végiggondolva, máris vitába kell szállnom Győrffy Gábor korszakolásával – pontosabban árnyalni szeretném azt. Mert mind a kommunista propaganda célközössége, mint a Szellem említett önvédelme-önkifejezése szempontjából nézve, szerintem tagoltabb a 45 év története, mint amit az említett három fejezet kínál.
Már magát a „sztálini korszakot” is két (esetleg három) részre bontanám.
Az első 1944 őszétől mindössze 1947-ig tartott. Még alighogy átment Erdélyen a front és máris mutatkoztak a szellemi élet bontakozásának jelei. Az első éveket azonban még egyfajta „többszólamúság” jellemezte, nem ugyan a korábbi teljes skálán, hiszen sem az Erdélyi Helikon, sem a Pásztortűz nem indulhatott újra. De az Utunk munkatársai között ott voltak a helikonisták (Bánffy Miklós, Jékely Zoltán, Kós Károly, Molter Károly), az EMIR-esek (Berde Mária, Tabéry Géza), a Termés köréhez tartozók (igaz: a politikai harc kiélesedésével egyesek mindössze az első esztendőben). Az intézmények közül folytatta munkáját az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az EMKE és néhány vidéki irodalmi tömörülés is megpróbálkozott az újrakezdéssel, sőt egyik-másikuk működött is (úgy-ahogy), egészen 1948-ig. A kommunista ideológia nyilván már akkor jelen volt a szellemi élet területén (mind hangsúlyosabb jellenlétét egy darabig a még folyó háború és a szovjet katonai jelenlét, valamint a közélet irányításában vezető szerephez jutott baloldali értelmiség biztosította), de korántsem kizárólagosan. Célközössége első sorban az a fiatal nemzedék volt, amely Adyn, Móricz Zsigmondon, a népi írókon felnőve, már korábban találkozhatott a régi magyar társadalom megannyi ellentmondásával, s az ő hatásuk alatt kialakult fokozottabb szociális érzékenységéhez adódtak hozzá a háborús évek tapasztalatai (a pusztulás, a deportálások sem, a fájdalmasan feltörő nemzeti konfliktusok sebei). Ez a nemzedék – épp egyéb irányú tapasztalat híjján – fogékony volt a kommunista ideológia által kivetített jövőkép iránt. A cenzúra akkor is kitapinthatóan működött – Győrffy Gábor bőven idéz példákat a Kolozs megyei Állami Levéltárban talált iratokból –, de még a beavatkozásai elleni tiltakozásnak is van tere. S az ideológiai ráhatás sem kizárólagos: a Móricz Kollégiumban például még nyílt ideológiai viták folyhatnak, s a Szucságon, 1946-ban megtartott Főiskolás IKE konferencián Szász Pál, Venczel József, László Gyula, Buza László tarthat előadást a háború utáni kibontakozás útjairól és lehetőségeiről. A jövőt illetően tehát több alternatíva előtt volt nyitva az út.
A romániai magyarság számára az „elvtelen magyar egység” ellen 1946-ban (Erdély sorsának eldőltével szinte egy időben) meghirdetett harc jelezte azt a változást, amely az ideológiai ráhatás szempontjából a királyság 1947 decemberi megdöntésével lett döntő fordulattá. Valójában ekkortól válik kizárólagossá a kommunista ideológia a szellemi élet minden területén, s ettől fogva teljesedik ki a kommunista cenzúra szerepe is. A cél ebben a szakaszban már nem annyira a ráhatás, mint inkább a bármiféle másság elnémítása. Semmi olyan hatásnak nem szabad érnie a célközösséget (amelyik már nem csak a bal-irányban szimpatizáló értelmiség, hanem az egész társadalom), ami a központilag és minden eszközzel sugárzott világképet megzavarhatná.
A hangadó romániai magyar értelmiség ebben az időszakban a „hit” állapotában van: hiszi (elhiteti magával), hogy a közösség sorsának megannyi problémájára a kommunista eszme felől sugárzó ígéretek megvalósulása jelenti a megoldást, s ha a valóság ezt nem igazolja, akkor a hiba a valóságban van, amelyet – minden eszközzel – az eszméhez kell igazítani. Ezért vállalja a „kollektív propagandista és agitátor” szerepét, ezért kész arra, hogy a sokszor kegyetlen valósággal szemben a reménylett jövőt rajzolja meg valóságként. Elfogadja az irányítást, sőt részt vesz az irányításban.
Ennek az állapotnak a kifutási ideje azonban meglehetősen rövid: mindöszsze öt esztendő, s a korszakhatár valóban Sztálin halála, 1953. Ez után ugyanis egyrészt világossá válik, hogy micsoda ellentmondások feszülnek a hirdetett eszme és a valóság között, másrészt ennek a beismerése bizonyos értelemben pártprogrammá is válik, hiszen a szovjet párt élén megindult hatalmi harcban – átmenetileg – győzedelmeskedő erők épp az említett feszültség feltárásával – pontosabban feloldásának ígéretével – tudnak a maguk hatalmi érdekei mögé tömegeket állítani. Az ideológiában ebben az értelemben valóban „válság” mutatkozik, ami azonban inkább az ortodox és a reformkommunista ideológia közötti hatalmi harc. Ha azonban az előző évek kommunista propagandájának célközössége felől nézzük az eseményeket, ez a nemzedék ekkor indul el „a hittől az eszméletig” (hogy Szász János – e folyamatba bevilágító – egyik könyvének a címét kölcsönözzem).
A „két táborra szakadt”, hidegháborús világban, a szovjet hatalmi övezet kebelében, amikor – az ’56-os magyar forradalom sorsa nemsokára bizonyítani fogja – még a Nyugat sem volt érdekelt ennek a hatalmi rendszernek a megbontásában, a forradalomig hátra lévő két-három év alatt nem igazán lehetett messzire jutni. Azok az irodalmi viták azonban, amelyek 1956 tavaszán-nyarán a romániai magyar sajtóban (s még inkább a második nyilvánosságban) zajlanak, majd az író-értelmiségnek a kommunista pártvezetéssel való, 1956 szeptember végi konfrontációja, amint azt a pártvezetésnek a kolozsvári és marosvásárhelyi írókkal megszervezett találkozóját feldolgozó Benkő Levente könyve (Az őszinteség két napja. 1956. szeptember 29-30. Erdélyi magyar értelmiségiek 1956 őszén. Polis, Kolozsvár, 2007.) bizonyítja, azt jelzik, hogy a menetirány jó volt, s az ideológiát számukra is egyre nyilvánvalóbban felülírta a valóság.
Egyfajta ideológiai válságba kerül maga a cenzúra is, hiszen Malenkov szovjet pártfőtitkár már 1953-ban szabad utat enged a bírálatnak, sőt kijelenti: „a szatíra fegyverével kell kiégetni mindent, ami a szocialista építést eltorzítja”. S a párt más ideológusai frontot nyitnak „a valóság lakkozása” ellen. Azt pedig, hogy hol a határ, senki sem mondja meg pontosan.
Az említett „ideológiai válság” időszaka azonban szerintem mindössze négy évig tart: Sztálin halálától 1956 késő őszéig.
A magyar forradalom leverése és az azt követő (Romániában épp a magyarság vonatkozásában mértéken felüli) megtorlás derékba töri a korábban leírt folyamatot. A legfelső pártvezetés felülkerekedik a „válságon”, s néhány – az írókat közvetlenül is érintő – politikai koncepciós per, az érintett magyar intézményekben végrehajtott „tisztogatás”, majd a Bolyai Tudományegyetem körül egyre nyilvánvalóbban szoruló hurok egyértelmű figyelmeztetés azoknak, akik nem fogják fel, hogy miről is van szó. A hazai magyar irodalmi nyilvánosságban felülkerekedik – és újból vállalkozik a hatalom gátlás nélküli kiszolgálására – az ortodox marxista irányzat, hangadókká válnak annak rövid időre háttérbe szorított képviselői. S miközben a párt teljesít néhányat az 1956 őszi igéretekből, behavazódnak azok az utak, amelyek ’56 ígéretes tavaszán járhatóknak látszottak.
Aki az 1957-1960-as évek hazai magyar irodalmi sajtóját (az újraindult Korunkat például) fellapozza, számtalan nyomát találja ennek a visszarendeződésnek. Csak néhány kiragadott példára utalnék: arra a kíméletlen megtorlásra, amely válasz Tordai Zádornak a Korunkban megejelent Madách-tanulmányára, a Szabó Gyula Gondos atyafiságát ért „kritikákra” vagy a két háború közötti erdélyi magyar irodalmi örökséghez való viszonyulás megváltozására az Utunkban. Mert míg sokkal korábban Méliusz József még egész hosszú névsorát sorakoztatta fel azoknak, akiknek művét az előző szakaszban méltatlanul elhallgatták, az 1957-ben indult Nézzünk hát szembe rovatban Dsida Jenő, majd Reményik Sándor költészetéről zajló vita már súlyos ideológiai elmarasztalásukkal – sőt Reményik esetében költészetének „végleges” letiltásával – zárul, míg Bánffy Miklóst egy róla írott cikk szerzője az író származásával és egykori külügyminiszterségével érvelve utasítja ki ismét az irodalomból. A cenzúra pedig teszi a dolgát – a pártutasításoknak megfelelően –, újraélesztve az 1953 előtti szellemet és gyakorlatot. De van egy aprócska különbség, az, hogy még az első nyilvánosságban megszólalók sem mind érzik jól már magukat a „kollektív propagandista és kollektív agitátor” szerepében.
A Szellemet pedig valójában nem lehet maradéktalanul visszagyömöszölni a palackba: ezek az évek a nemsokára csoportosan jelentkező, első Forrás-nemzedék előkészületének évei, s „csak” egy újabb hatalmi harcnak kell elkövetkeznie ahhoz, hogy az „eszmélet” felé vezető úton való haladás újból lehetővé váljon. Ami el is érkezik a legfelső pártvezetésben Gheorghiu-Dej halálával bekövetekezett változással összefüggésben.
1965 – ebben igaza van Győrffy Gábornak – újabb korszakhatár. A hatalomra került Ceauşescu tulajdonképpen ugyanazt csinálja, amit Hruscsov: megnyergeli a rendszerrel szembeni elégedetlenséget, s mindent elkövet annak érdekében, hogy megnyerje az elégedetleneket, hogy elhitesse velük: mostantól valami más kezdődik. Kegyelemben részesül több tízezer – nagyrészt koncepciós perekben elítélt – politikai fogoly, megróvásban a „szocialista törvényességet megszegő” belügyi hatalom. Szabadabbá válik az út a „nemzeti szellem” megnyilvánulásai, a méltatlanul elhallgattatott román írókortársak előtt, megnyílnak a határok (a szó konkrét értemében is) a Nyugat felé, alkalom kínáltatik a nyugati kultúrával való kapcsolatok újrateremtésére. A Hatalom részéről látványos gesztusok történnek Nyugat (és a csehszlovákiai események idején „fenyegető” gesztusok Kelet) irányába. S az egyszerre megenyhült cenzúra szűrőjén át egy olyan világ áramlik be a köztudatba, amelyről addig csak titkos (tiltott) hírforrásokból lehetett tudomást szerezni.
A romániai magyar szellemi életben mintha az 1956-os szeptember vége folytatódna. 1968-ban újabb találkozóra kerül sor, ezúttal az új pártfőtitkár és a magyar értelmiség képviselői között, s az ott elhangzott felvetések nyomán megszületik a román televízió magyar adása, a többnyelvű nemzetiségi kiadó, a Kriterion, megindul A Hét. Az irodalomban pedig elkövetkeznek „azok a lázas hetvenes évek”, amelyeket – a cenzúra időnként drasztikus beavatkozásai ellenére (mert „tabuk”, főképp a magyar irodalom terén azért bőven vannak) – csupán jelzésszerűen, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Páskándi Géza költészete (és ez utóbbi prózája, drámái), az Anyám könnyű álmot ígér és az azt követő Sütő-drámák, Szilágyi István regénye, a Kő hull apadó kútba érzékeltetnek.
Győrffy Gábornak e korszak cenzúrájáról szólva meglehetősen nehéz a dolga. Nem csak azért, mert magának a cenzúrának mindegyre hozzá kell igazodnia a politikai érdek szolgálatába állított ideológiához, hanem azért is, mert működésének mechanizmusa is „titkosnak” minősül. Jól látható viszont, hogy már „megszüntetésének” látványos bejelentése, 1977 előtt a pártvezetés egy újfajta feladatra készíti fel: az intézmények „belső” irányítására, a párt által kijelölt feladatok – idővel – egyre kíméletlenebb végrehajttatására.
Az író-értelmiség oldaláról nézve az eseményeket, az 1948-at követő helyzettel szemben az a feltűnő különbség, hogy ez az értelmiség már nemhogy nem vállalja a „kollektív propagandista” szerepét, hanem szembe megy azzal. Még vannak pillanatok, amikor „szolgálatot” kell tennie a Hatalomnak (például a Magyar Írószövetség nagy port kavart felvetése kapcsán, a „kettős kötődés” elvének viszszautasításával), valójában azonban nyilvánvaló az a törekvés, hogy a hivatalosan meghirdetett irány ideológiai ellentmondásai által kínált réseken át, azokat a maximumig kihasználva, hozzájáruljon a kisebbségi magyarság nemzettudatának felélesztéséhez, történelmi megalapozásához, megerősítéséhez. A Ceauşescu-féle pártprogramban ugyanis többek között döntő szerep van szánva a román nemzeti öntudat megerősítésének, ez pedig hivatkozási alapul szolgál az erdélyi magyar múlt, a népi és magaskultúra értékeinek felszínre hozatalára.
Ha – nem alaptalanul – úgy érezzük, hogy az 1968-as értelmiségi találkozó az 1956 szeptemberinek a folytatása, akkor nem alaptalan, ha úgy látjuk, hogy a rákövetkező hetvenes évek ennek az író-értelmiségnek a számára az 1956-ban, majd 1968-ban felvállalt nemzetiségi elkötelezettség gyakorlatba ültetése. A nagyvilág felé „kirakatként” létrehozott intézmények nagyobb része a deklarált cél irányában kezd működni, s a palackból így kibocsátott szellemet majd csak a 80-as években tudja a párthatalom – nem kis nehézséggel és drasztikus eszközökkel – megfékezni.
Győrffy Gábor ennek az időszaknak a cenzúráját is vizsgálja – az előbbiekban felvázolt általános tendencia összefüggésében. Igaz, itt kevesebb az akkor már „nem létező” cenzúráról szóló történet, de ez érthető: a pártirányítás sokkal átfogóbb és rafináltabb módon működik, a további a részletek feltárásához pedig már olyan belső források (az egyes magyar intézményekre vonatkozó megfigyelési dossziék és a Művelődési és Szocialista Nevelési Tanács belső irányítási anyaga) megnyílása szükséges, amelyek egyelőre nem hozzáférhetőek.
Van tehát mivel folytatnia Győrffy Gábornak az általa megkezdett munkát. De amire építeni lehet – a most megjelent könyv –, személyileg és kutatási irányát tekintve egyaránt, ígéret a továbbiakra nézve.
