A ház, a hazai pálya a következőképpen néz ki:
Az ágytól a klozettig terjedő táv nagyjából kilenc méter. Be is futható, csalás nélkül, tisztán. Befutó vagyok, nap mint nap, többször is. Hármas akár. Lehet rám tenni, hölgyek, urak. Tesznek is.
Azon a bizonyos napon történt. Azon a napon. Ez. Történik.
Felkelek, rajthoz állok. A startpisztoly eldördül, nem ugrom ki, benne vagyok az időben, szügyig. Hajtani sem kell magam, az izmok tudják, mennyi erő kell ezen a szakaszon. Igaza volt annak idején Kóréh Barna Pál tanár úrnak – Kalapálnak neveztük, teljesen alaptalanul, a jó hangzás kedvéért –, amikor odakint, a másik pályán megpróbálta elmagyarázni nekünk a futás lényegét. Az alap, fiaim, a lustaság. Hogy épp csak annyit adjatok bele egy adott pályaszakaszon, amennyi kell. A többit hevertessétek. Értve vagyok? Nem értettük, persze, futottunk, mint a rongybabák, jobban, ha tolt a hátszél. Ami aztán engem hamarosan és végképp kilódított arról a pályáról. Később, sokkal később, de sose későn értettem meg Kalapál tanár úr aranyigazságát. Befordulok az első sarokkanyarba, leemelem a könyvet a polcról. Szezám tárul, jön a második kanyar. Most kell visszavenni az iramból, most kell spórolni a farbával, hagyni, hogy a lábak, a tüdő hanyagolja a resztlit, lazsáljon kedvére. Libasorban futok, saját nyomaimba lépve. És akkor, a kanyarból épp kiérve, a célegyenesben, amikor a hajrá előtt megfeszített íjjá válik a test, megtorpanok. Valaki megállítja a filmet. Felfut az inzert a falon, mint a pók:
Ez meg mi?
Hova lett a hazai pálya? Hol a grund, ahova bementhetném szenvedelmes befutóimat?
Állok. A kanyar sem az már. Sarok, fényben ázó éllel. Jobb oldalt tátong a tér, partra vetett bálna, bal oldalt a gőzoszlopként menekülni kész utca, középen, ahol állok, a sarok, függőben feszülő kötél. Az állhatás napsütötte sávja.
Előttem, a járdán ugróiskola. Labda pattog, a kockákon végig. Három rövid, három hosszú, három rövid. És megint. És megint. Aztán landol a kézben. Pörögni kezd az enyhén bütykös mutatóujjon. Pont az arc előtt. De látom, hogy lát, a labdán át.
Tudsz focizni?
Megrázom a fejem. Vívóállásba helyezkedem a sarok kötelén. De nincs ellenfelem. Csak a levegőben libegő fecnik.
Gyere egyérintőzni a Hajó utcába.
Mi van, öreg, mégsem te találtad fel a spanyolviaszt?
Ugyan sorold már fel a KAC csatársorát.
Láttad tegnap Pearl Buckot kilépni a stúdióból? Vagy akár belépni oda? Na?
Legalább azt mondd meg, hogy juthatok el a Szív utcából az Ér utcába.
Na ja. Minél kisebb a szemétdomb, annál nagyobb rajta a kakas.
Hullni kezd a hó. A fecnik, amik vannak. A nagy szövetséges. Az áruló nyomok egy köpenycsavarintással engem árulnak el. Becsusszannak az aszfalt repedéseibe, újságosbódék alá, csatornába, felszívódnak a metsző levegőben, lecsorognak, mint a hólé. Hát persze. Tudtam, hogy ez lesz. Hogy kitribliz, átrúgja a labdát a lábam közt, csak éppen, elegáns külső rüsztös pöccintéssel.
Tengernagy!!!!
A betűk, megannyi szánkó, szanaszét csusszannak a téren, be az utcákba. Most akkor merre? Ellépek a saroktól. A fecni-térkép zizeg a lábam alatt. Mert térkép, az mindig van. Az utcák helyet cserélnek, egymás farkába marnak. Az Ó utcába térek be, az Imre utcából bukkanok elő. Megállítok egy járókelőt. Hunyorogva néz rám a napsütésben. Tavasz van.
Bocsánat. Nem találkozott egy... tengernaggyal?
Az öregember meglepetten néz.
Hogy hívják?
Mandigaard.
Azt nem ismerem. Hogy néz ki?
Hát... olyan, sapkás, sálas, nagykabátos.
Tavasszal?
Továbbmegyek. A szél kilódítja alólam a térképet. A pályát. Mint azt a másikat is. Olyan ismerős ez. Talán minden pályával ez van. Csak én képzelem, hogy enyém. A döntés. A pálya. Ami marad: egymásra dobált utcák, bérházak, hidak, pincék, betonudvarok, átjárók, padlások halmaza.
Hova szaladsz, öreg?
Leülök a kád szélére. Megint túlfutottam egy távot.
Én is úgy látom.
Lihegek. Pedig majdnem sikerült.
Mit majdnem? Öreg, utolértél. El is hagytál. Érted már?
Ülünk. Ő a trónon, én a kádszélen. Nézzük egymást. Mint két plakát.
