"Hittétek volna, nyomot hagyunk majd"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 2. (544.) SZÁM — JANUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A módszerről
Dávid Gyula
A cenzúráról – nagyobb összefüggésben
Szántai János
A Klozettolvasó naplójából 9.
Lászlóffy Csaba
A már (még) együtt töltött félévszázad Kovács András Ferenccel
Sebestyén Mihály
Doberdói emlék
Ady András
Szituk
Muszka Sándor
Versei
LUCIAN DAN TEODOROVICI
Négy elbeszélés, amelyek egyetlen szöveget alkotnak, kicsit banálisat, igaz, de példásat
KOZMA ÁGNES
Átváltozás
KOZMA ÁGNES
Számvetés
Szőcs István
Kolozsvár születése
Tóth Mária
A Zsolnay zsírosbödön
Simonfy József
Versei
Farkas Wellmann Éva
A világtól való el nem szakadottság
KALLÓS ORSOLYA ENIKŐ
Petőfi: a valóság igazsága
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Paranormális jelenség a zene?
Februári évfordulók
 
Lászlóffy Csaba
A már (még) együtt töltött félévszázad Kovács András Ferenccel
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 2. (544.) SZÁM — JANUÁR 25.

1. Az út, akár egy hosszú mondat, amelyet nem mondanak végig

Mi az, hogy Európa-centrikus?... Közösködés a szentekkel és a tönk szélére taszító trösztök szentenciáival. Hullámzó lét, reklámok villámcsapásai a bizonytalanságban s képzeletet kikezdő borongásban. Ami lezúdul, míg lélegzetet veszek.

Ti melyik álmomból ismertek vajon? Törékeny énünk egyszer csak megszökik, vagy – szinte felfoghatatlan –: a változások áldozata lesz. A lassú áttűnések fokozzák a magányt… Miért s mióta aggaszt a kisemberek ijedtsége, azoké, akik csak a vigasztalan vakarózást érzik hosszú éjszakákon át?

Stendhal milánói csatangolásaira gondolok, aki egy piknikre siet épp, hol kétszáz talléros hátaslovakon parádéznak a fajankók, s a kitóduló népség megbámulja őket, akárcsak a nemes hölgyek fogatait. Az ifjú francia a hintóban feszengő matrónák ostobaságain derül: a Simplon-hágó útját szidják (melyet quel maladett Bonaparte csinált; lám, amiatt áll be azóta olyan korán a hideg Lombardiában). Képzeletükben az Alpoknak a Corsóról kivehető láncolata védelmező fal volt az északi szelek – no meg a forradalom „félelmetes szörnyetege” – ellen, aki a hágó útjával gyógyíthatatlan rést ütött… Két évszázad távlatából így veszek részt magam is az előkelő társaság közszemléjén, és már-már kedvem kerekedik korzózni és fagylaltozni egy kétszáz valahány éves lombard szépséggel.

Kis, koszos állomásban vesztegelünk. A sínek között híg mocsok folydogál. A lúgos lég; az új „rendezőelv” alaposságával mindent – csontvázadat, gyűrt hitedet is – kikezdő hiány. Ilyenkor derülni kéne valamin; talán azon, hogy a szerelem (érdekes módon: időnként a szüleim kitartó összetartozását és sebhelyeit is magammal hurcolom) annyi évtized múltán is képes – kijózanodva, mint amikor a leejtett szemüveget fölveszed és belenézel – egy virgonc vadnyúl nyomában megiramodni. Szabadulni a sokkhatás alól. A legrosszabbon már túl vagyunk, midőn még minden elhatározás elernyedt. Már nem félsz a késéssel fenyegető, vacogtató utazástól, s én nem szégyenkezem.

2. Az elkallódott memoárból


A megkerült halott barátok ártatlanul lebegő árnyai: mindegy, hogy szerelembe alámerülő eszelősöké vagy fanatikus karrierre vágyóké; az álom vizéből föl-fölbukkanó, találkára váró kedves arcok; a megkerült kamaszkori kalandok s az égdarab a haragos zivatar villámlásaival sújtott Házsongárd felett, és egy másik temetődomb szétágazó, ázott füvű ösvényein megkerült, bosszantó egykedvűséggel mászó, nyálasan araszoló csórécsigák; a sötétedő tordai sikátorban megkerült rongylabda, s egyáltalán: az a megkerült fülledt nyári délután; Kiss néni Szamosba ölt csipás kismacskáinak kétségbeesett karmolásai és megkerült nyivákolása, amiképpen nagyapám vonalas irkájának lapjairól az antiklerikális reakciónak hadat üzenő NEP-korszakból előkerült, panteista hangulatú bibliamagyarázatok. Megkerült régi rögeszméim, lángoló fűszálak; egy elhamarkodott, fagyos hangvételű búcsú megkerült visszhangja (nem a tihanyié), vízkórságban szenvedő apám sírbatétele előtt; életem áttekinthetetlen, zilált napjainak megkerült forgatókönyve; a megújuló jégvirágok a kitört konyhaablakon, és a hallássérülés ellenére megkerült hangok (fülemben az obsitos idők sóvárgást legyőző dübörgése); mint ahogy a pozdorjává tört korondi bokály cserépdarabjai, lám, megkerültek, s miután a bűvös anyai kéz egymáshoz illesztve összeragasztotta őket, a nagyszobában futballozó fiunk megúszta a büntetést. A megkerült lyukas zoknik s verstöredékek; az elmulasztott ölelések és letiltott Szent István-napok, az átvirrasztott éjszakák megkerült csillagábrái Illyefalván, akárha a vérhasból, flekktífuszból felépült és hazavánszorgó hadifoglyok útját világítanák meg azóta is, s a végre megkerült hazát.

3. Kényszerünnepek emlékezete

Esti séták suttogásos nyelvtana, közben a rézrozsda s az ónos eső látszólag mindent elöntene, elborítana. Iszonyúra méretezett tömegek robajló szétesése a kiagyalt tömbből, s a fogyatékos agyakra jellemző gyarló kísérlet – vagy inkább megkísértés –: koholt domborművekkel való leplezése a szüntelen fogyatkozásnak. Egy szelíd vigyorú, hibbant eszű hajadon bedagadt gégével is buzgón kiáltaná világgá a kihűlt közhelyeket; lila ujjaival a tribün deszkakorlátjába kapaszkodva valósággal élvezi, ahogyan a szél a kiürült tribün fakult-piros vászonbevonatát, valamint az ő hasonszínű ruhájának rojtjait cibálja.
Elázott, nyúzott zászlók, semmi sem serkent lebegésre, a madarak súlyos szárnyakkal köröznek, a sebességét vesztett képzelet tehetetlenül úszó hártyája megsebesítve, hiszen egy ilyen ünnepnapon minden, ami eszményi, veszélybe került.
Félreértett tiltások, uszítások? De hát, ami félre nem érthető: a hajlongva bukdácsoló öntudat. A visszahozhatatlan hit, a bemocskolt önérzet és hagyománytisztelet, a megaszalódott évek hitele, s az örök búcsú az egyenhacukában öregesen ücsörgő ifjúságtól. (Mert nem elég a kalciumot helyesen adagolni s az ásványi sókat, a meg nem nevezhető elemek – önemésztés, kockázat, veszélytudat és szabad akarat – mind-mind elengedhetetlenek a végtelent megcélzó, nem egyszer önveszejtő suhanáshoz.) Ki dönti el, hogy mi a tartós élet tartozéka?... Járjátok be a temető ösvényeit, és kérdezzétek meg a csonka karú sírásót, akinek ilyen Istenkísértő komisz időben is vétek félrehallani vakondtúrással vetekedő mozdulatait.

4. A nyolcvanas évek vége

Akit egy félbehagyott versből ismerhetnél meg: kontya lágyan omlik alá, miközben a halványlila árnyékú dombra kapaszkodunk. Mezőköbölkút! – alkata, combja, léptei éppoly veretesek, mint ez a falunév, amint kiejted. Csaholnak ránk az éhes ebek; horkolnak a helybeliek. „Sovány a termés, a hazugsággal csak fölöslegesen hergeljük magunkat”, veti oda nekünk, csámpás karimájú kalapja alól, szontyolian a kisöreg. „Inkább kell ide a patkószeg, mintsem az újságlapot szomorító betűk.” Hirtelen összeroppan, nem attól, amit fennhangon ki mert mondani; nagyobb félelem csírázott ki benne régóta már, kioltva tekintetéből minden vágyakozást. (A szem szivárványhártyájába nézve, még tintakék tengerekre látni.) Hadonászó, perelő donquijote-figura (egymásra pillantunk F.-fel, gyűjteni jött ide, tán még a szitkokat is): kit szapuljon, mikor már csak a menye él. Hogy kivel? – romokban az ősi nyelv!... Vegyes házasságban. Ha tőle vár egy jó falatot, az úgyis „cigányútra” téved… (Arra gondolok, hogy minden ütésnél van egy nagyobb – amit a család mér rád.)* Az istennek se könnyítene magán, puritán lelkének jobb így, mindentől megfosztva. Holott ember volt ő valamikor: barmok között a „legtiszteletreméltóbb állat”. A csontra-bőrre vetkőzöttnek, igaz, mind fuvolázhat a sárgarigó. Mintha eltitkoltam volna valamit, pedig csak arról van szó, hogy évtizedekig nem volt időm leheletfinom emlékeimen tengődni. Csak, ha mint szilánkok fúródtak belém. Az az élénk- és keserűzöld dombokon át vezető út mára olyannak tűnik, mint valami révület. Vagy álomfoszlány: ébredés után a kiüresedett reggeli világosságban hova kaphatnál utána?... Valami selymes, valami szürke, s bár lassú, mégis a megnyíló, kétkedést elnyelő magasságot ostromló, mint a jóság. Az ilyen lények, leomló kontyuk ellenére: megfoghatatlanok.
     A tér váratlanul kitágult. Mire a sötét valóságburkot átszakítva túljuthattam volna vele s az esendőségünket dédelgető őszeleji nappal, messzibbre láthattunk már a komor fellegbarikádoknál. Ő közben észrevétlenül /f/elszállt, mint a pára; eltűnt, mint a tűz eledele. Vagy csak önző módon kirekesztette az összezsugorodott idő.

2009. június-július

* Németh László-aforizma




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében