"Hittétek volna, nyomot hagyunk majd"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 2. (544.) SZÁM — JANUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A módszerről
Dávid Gyula
A cenzúráról – nagyobb összefüggésben
Szántai János
A Klozettolvasó naplójából 9.
Lászlóffy Csaba
A már (még) együtt töltött félévszázad Kovács András Ferenccel
Sebestyén Mihály
Doberdói emlék
Ady András
Szituk
Muszka Sándor
Versei
LUCIAN DAN TEODOROVICI
Négy elbeszélés, amelyek egyetlen szöveget alkotnak, kicsit banálisat, igaz, de példásat
KOZMA ÁGNES
Átváltozás
KOZMA ÁGNES
Számvetés
Szőcs István
Kolozsvár születése
Tóth Mária
A Zsolnay zsírosbödön
Simonfy József
Versei
Farkas Wellmann Éva
A világtól való el nem szakadottság
KALLÓS ORSOLYA ENIKŐ
Petőfi: a valóság igazsága
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Paranormális jelenség a zene?
Februári évfordulók
 
Sebestyén Mihály
Doberdói emlék
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 2. (544.) SZÁM — JANUÁR 25.

 Ezenfelül: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig anynyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. A gondolkodás szenvedélye és praktikuma. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi. Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derül ki belőlük például ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek. És mégis: valami lelki haszon csak adódik belőlük, abban reménykedem. Példáúl az, hogy miképp szemléled és ítéled meg ezentúl e világ forgatagát. Feltéve, hogy jól odafigyelsz.
                                                                                                                            Füst Milán

 

 

Természtesen bennünket az érdekel, hogyan kell szalonnát enni délutánonként és ezek után miképpen lehet megszólítani a minisztert. A mi általunk ismert minisztert, akinek ugyanazon a parton van a háza, mint a miénk, akinek a felesége ugyanannál a balparti (Rive gauche) mészárosnál vásárolja a húsos szalonnát, minden második szerdán a tokaszalonnát, évközi színtelen csütörtökön az abált szalonnát, noha a miniszter csak szombaton délután érkezik haza a minisztériumból és vasárnap reggel a mise előtt nem ehet szalonnát, viszont a mise a mi városunkban, a bal parton egész csomó ideig eltart; a hívek és a betévedtek, akik csak véletlenül néztek be, kíváncsiak voltak, miként folyik a Teremtő tisztelete egy ilyen korabarokk templomban, de az érdekfeszítésből kifolyólag ottragadtak, le lettek láncolva, a délelőtti mise hívei mindenféle fölösleges kérdésekkel ostromolják a plébánost, szegény jó Mézes papot, és amikor a miniszter (és én) hazatérünk, végre beállítunk otthonunkba kissé kapatosan az elhangzott kérdésektől, ugyancsak többé-kevésbé megilletődve a kapott válaszok különleges aromájától, a bennük rejlő bölcsesség kamatától, hiába, az utolérhetetlen Mézes atya (!), akkor már késő van, ilyenkor nem falatozik az ember szalonnát. Akkor bizony előtte párolog és gőzölög, kelleti magát, még rotyog a leveske az öblös, kagylót formázó lilavirágos porcelántálban, amely minden családban a nagymama hozománya, mintha anyuka szegény lett volna, semmit sem hozott a házhoz, a miniszter anyukája bizonyosan földönfutó volt, ebben még bajnokságot is nyert, de nálunk nem így volt, nálunk minden családtag becipelt valamit a közös vagyonba, ki büszkén, ki sóhajtozva, loppal, ki merő szánalomtól vezettetve, ki kötelességből, amelyet családunk soha nem mulasztott el felróni az illetőnek és leszármazottainak, vagyis a ma élőknek; összegezve tehát: szépen gyarapodtunk, a polgári lét díszletei és a hozzá kapcsolódó hiedelmek soha nem hiányoztak körülöttünk, csakis a jólétben éreztük jól magunkat, senkinek sem volt lelkiismeretfurdalása mindazért, amit felhalmozott, megszerzett, elraktározott, olykor kedvtelve elővett, nézegetett; nálunk mindenki gyűjtött valamit, nagyapám családi képeket, nagyanyám damasztabroszokat, a bátyám bélyeget és sarokházakat (persze csak az államosításig); mi kifejezetten örültünk minden levesestálnak, mély tányérnak, eleveneket szülő ezüstnyelű monogramos villának, szalonnázóköpenynek, ebből következően tényleg ettek elődeim és az ősök minden napszaknak megfelelő szalonnát, például dédnagyapám leszelt egy hatalmas szelet olasz (akkor még osztrák-magyar) kenyeret a doberdói lövészárokban és gondolkozni kezdett. Hozzágondolt a helyzethez egy kevés szalonnát, szaftos virslit, hamburgert és frankfurtert, (pillanatnyilag több hentesváros nem jutott az eszébe, és különben is akkor már Ferenc József, majd Károly királyunk – e néven a IV. a budapesti trónon – veszettül vesztésre állt, ha szabad ezt mondanom); gondolatban belemélyedt a Frankfurter Allgemeine Zeitung aznap esti kiadásába, amit nem olvashatott, mert folyó évben aprítania kellett a digókat és a császár ellenségeinek fogyó-szaporodó fejét leszedni, továbbá gondolt a császárhúsra (Kaiserfleisch), ha azt tudati válság és lelki tusa nélkül, továbbá egyenes derékkal megehetik-e a köztársaságiak és az antiroyalisták (ezért volt újságolvasó ember az én dédnagyapám, vagyis Jorge Mercado alias Kalmár Gyuri); és hogy mivel lehetne a császár húsát még ízletesebbé tenni, azok előtt, akik ideológiai okokból (kizárólag ebből az okból, ami véleménye szerint a legnagyobb marhaság, hiszen ilymódon kizárjuk magunkat mindenből, élvezetből, ágyból, pártból, páholyból vagy kulcs nélkül csellengünk, amig hazajön szellemi atyánk és ajtót nyit az objektív tudományos gondolkodás felé), szóval azok felől töprenkedett, akik pusztán elméleti konstrukciók, illúziók, illékony ködképek és betűkből épült székesegyházakból kiáramló kísérőzenék hatására válnak …istákká, lesznek izmusok hősi hülyéi, ahelyett, hogy élveznék az életet, egy pohár sört a Néva vagy a Szajna partján, betöltenék civilizatorikus feladatukat, amivel megbízta őket az Isten, a haza és a géniusz loci, azaz midőn a legforróbb igét a hely szelleme a fülébe sugdosta a lélek uszadékfái közül, a legnagyobbat, amit valaha ember hallott.
A miniszter szalonnáját saját kezűleg csomagolta be, eltette másnapra, amikor vissza kell mennie a minisztériumba, ami már a jobb parton van, természetesen a jobb remény halvány csillaga kezdett el sziporkázni a homloka mögött, hogy holnap a dolgok egyenesbe jönnek, és ebben nem kis része lesz neki is, annak az egyszerű polgárfinak, akivel még a harmadik osztályban is csúfolódtak a dölyfösek, és akinek az anyja, a földönfutás záloga mindennap szalonnát pakolt, alig füstölt, rágós, öreg szalonnákat, amilyeneket csak nagyon szegény családok esznek, elviszi a minisztériumba és megköszöni Istennek, hogy ez is jut neki, íme, nem elégedetlen, mint dédnagyapám, aki ott Doberdóban, a lövészárokban, a sárban folyton arra gondolt, mi fog történni a világgal, ha mindkét fél kiirtotta egymást, de különösen ha a császár ellenségei halnak meg és akkor mi egyedül maradunk az egész világon, de legalábbis Európában győztesen, mi lesz az angolok gyarmataival, mi történik a franciák színesbőrű kavalkádjával és calvadosával (mint látható, ő már akkor demokrata és politikailag korrekt volt), milyen sorsot szán Isten, a gyáriparosok istene (annak is lennie kell, ha a Teremtő maga a teljesség) az olaszok gyárainak, üzemeinek, ki fogja gyártani a fűrészporral működtetett hideg füstű szalonnafüstölőket, ha már nem lesz rá igény. Dédnagyapámat annyira eltöltötte ez a nyugtalanság, hogy az első parancsszóra azonnal kiugrott a lövészárokból, ki abból a történelmi csapdahelyzetből, ahová őt beletaszította több tényező, számos ok összjátéka, akaratfolyamok egybehordaléka, például az, hogy 1887-ben született, hogy a sors balpartján látta meg a gyárkémények füstjét, a csillagokat és az első fecskét azon a szép tavaszon, még utána is kapott, és ekkor mondta ki az első szót, madár, de anyja (az én üköm), nemzeti szempontból fölöttébb elfogult volt, ami már nem bocsátható meg következmények nélkül, ugyanis addigra már a monarchia hallótölcsére megtelt a nemzetiségek jajszavával, és üköm úgy mesélte, mintha nagyanyám azt az értelmes szót mondta volna ki először, hogy magyar, ebből akkoriban még semmi bajunk sem származott, nem mint utóbb; az okok között, amelyek mind Doberdóba vezérelték akaratától megfosztva, a hazug valóságfényező újságok is szerepet játszottak, ui. zombiként a zombori huszonhármas gyalogos hadosztály közkatonájaként (ez sem utolsó érv), ő Jorge Mercado, alias Kalmár Gyuri az öreg király hű alattvalója és legfájintosabb bakája volt.
A tollunkra tévedt „kiugrás” azért enyhe túlzás, inkább kikapaszkodást kellett volna mondanunk, hiszen teljes menetfelszerelésben (30-35 kg), szuronyos puskáját föltéve az agyagos-sáros árok martjára, felkapaszkodott a sárkoloncos létrán, kinyomta magát két kézzel, megtörölte a nadrágjában a kezét, mit számít már, úgysem látja senki, gondolta el nem ítélhető civil-észjárással, felemelte puskáját, szuronyát előreszegezve, kissé lemaradva a többiektől, ajkán egy artikulálatlan üvöltéssel, amely azért az alaposabb szemlélőt (vagy erőteljesebb képzelőerővel rendelkezőt) még emlékeztethette a szalonna vagy haza, Ferenc József és az édes angyalom (ez utalás dédnagymamámra, aki otthon várta őt egy „hathetüs kis leánnyal” – neve Krisztina) szófoszlányokra, rohamra indult, szabályosan, ahogyan a kiképzésen a rohadt mimózalelkű őrmesterek továbbegzecíroztatták, ahogyan a festők szeretik ábrázolni, és a szobrászok kissé előredőlve megmintázni az utókor borzongására számítva a rohamra induló hon védelmezőjét, dédapám ment, egyre csak ment előre, hová máshová, hiszen a háta mögött mások is jöttek, többen is szaladtak valamerre, bizonyosan látták a célt, amit ő nem, utóbb semmire sem emlékezve, kiabálva, elveszítve egyéniségüket, civilizált polgári neveltetésük utolsó forgácsait is felégetve, midőn dédnagyapámat, Jorge Mercadót, alias Kalmár Gyurit pontosan szíven találta egy golyó. Olasz volt, mint Tizian és Leonardo, mint Dante vagy Jepetto bácsi.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében