1. Amelyben a szereplőm megjelenik a világon és (valamelyest) felnő
Egy napon, amikor ezt semmi nem jelezte előre, anyám elhatározta, hogy szül egy gyermeket. Lényegében, már hét hónappal azelőtt elhatározta és akkor meg is egyeztek erről apámmal. Apám fiatalsága viszont lehetővé tette, hogy jogosnak tartsa egy másik nő véleményét, akinek nem került sok erőfeszítésébe meggyőzni arról:
Hogyha egyszer szóban egyeztél bele ennek a gyermeknek a születésébe, szintén szóban jogod van megváltoztatni elhatározásodat.
Úgyhogy apám, éppen a születésem napján megjelent otthon anyámnál, katonásan köszöntötte – ugyanis nem sokkal korábban szolgálatot teljesítő katona lett –, és a kötelező bocsánatkérések után tudatta vele:
– Kisasszony, én nem ismerem el soha, hogy szexuális kapcsolatom volt önnel.
Aztán elment. Mivel abban az időben anyám még nem hallott az apasági tesztekről, egy rövid bőgés után, határozott nő lévén, elment sétálni és egy hídról levetette magát. Két óra múlva jelentem meg én. Ez azért, mert anyámnak nem sikerült elég időt ülni a híd alatt folyó víz alján. Egy jószívű arra járó nem szalasztotta el az alkalmat, hogy megmentse. Az arra járó, ahogy értettem, gesztusa miatt kapott egy kitüntetést: A II. osztályú szocialista munka hőse vagy valami ilyesmi. Ennek az anyám által újra és újra elmesélt esetnek a következtében az idők során két rejtély fogalmazódott meg bennem: elsősorban azt kérdezgettem magamban, hogy mivel járult hozzá a szocialista munka fejlődéséhez anyám fulladástól való megmentésével ez az ember? Aztán: tényleg nem ért az anyám élete (és ugyanakkor az enyém is a hasában), egy, az I. osztályú szocialista munka hőse kitüntetést. Válasz nélkül maradt kérdések. Akárhogy, nem hősökről és kitüntetésekről akartam én mesélni.
Tehát olyan konjunktúrában születtem, amelyről nehezen lehetett volna elmondani, hogy boldog volt. De ennek kevesebb a jelentősége. Jelentősége annak a ténynek van, hogy azon a születésnapomon, amikor megmentették a vízbefúlástól, anyám a jövőmre nézve két fő jelentőséggel bíró következtetésre jutott:
1. Hogyha nem haltam meg születésem előtt, minden további nélkül azt jelenti, hogy Isten kiválasztottja vagyok.
2. Anyámnak minden tőle telhetőt meg kell tennie, hogy normális megélhetést biztosítson nekem, nem mint az övé, viharvert falevél, a sors talajgyalujától letarolt gyengéd virág és így tovább.
Így a két bizonyosság pecsétje alatt telt el gyermekkorom: a szentségé és a kötelességé, hogy normális életet éljek. Amikor betöltöttem a 7 évet, a város legjobb iskolájába írattak be, mert ez volt normális, és szintén mert normális volt, negyedik osztályig csak tízeseket kaptam. Abban az időben anyám úgy vélte, az a természetes, hogy ő tartson el, habár a nagyszüleim felajánlottak más szálláskörülményeket nekem, és még egy napi meleg ételt is ígértek. Csábítónak tűnt nekem, de anyám leordibálta őket:
– Inkább margarinos kenyeret eszik, minthogy veletek éljen, abnormális, hitetlen emberek!
Én pedig továbbra is margarinos kenyeret ettem, mert anyám nem volt igazán jó kapcsolatban szüleivel. Ez azért, mert úgy vélte, hogy a szülei közbe kellett volna lépjenek amikor megismerte apámat, hogy az lett volna normális, ha megakadályozzák, hogy szeretkezzen vele. Mivel nagyszüleim nem gondolták, hogy bele kellene szóljanak lányuk szerelmi ügyeibe, anyám azt a következtetést vonta le, hogy érdektelen, szülői adottságoktól mentes, az ég által megátkozott emberek voltak, úgyhogy nem akart már tudni róluk.
Margarinnal és Istenbe vetett hittel nőttem fel, addig a korig, amíg felvettek a líceumba. Sajnos már az első líceumi évben bizonyítékát adtam tökfilkóságomnak, szerelmes lettem, anélkül, hogy megkérdeztem volna anyámtól: szabad-e. Neki nem tűnt természetellenesnek, hogy szerelmes lettem, legalábbis nem tett ezért szemrehányást. A fenekemre mért néhány fenyőággal azt a szemrehányást kaptam:
– Nem beszéltél nekem erről a dologról, más szavakkal megszegted az ötödiket azok közül a parancsok közül, amelyeket Mózes lehozott a Sinai hegyről.
Következésképpen megtiltotta, hogy újra találkozzak az akkori barátnőmmel, én pedig megtanultam egy erkölcsi és egy illemtanleckét.
2. Amelyben szereplőm, saját erejéből, kamasz lesz
Tizenkettedik osztályban, mikor úgy tűnt, hogy szerelmes leszek egy másik lányba, hosszasan elbeszélgettem erről anyámmal. Anyám csendben meghallgatott, megfülészett, másnap pedig eljött az iskolába, és matematika órán, tíz percen keresztül beszélt az egész osztály előtt osztálytársnőm szégyentelenségéről, aki – „úgy mellékesen, kurvaság miatt bűnös, és tudja, tanárnő, mit ír a kurvaságról a Biblia?” – meg merte tenni, hogy az anyám fia beleszeressen, hogy ne foglalkozzon a tanulással és elbukja az érettségit, ami alig nyolc hónap múlva lesz, ami megakadályozza abba a kísérletében, hogy felvegyék a Teológiai Intézethez, és ez nem éppen a legnormálisabb dolog, „nem igaz, tanár elvtársnő?”, főleg, hogy ő, az anyám, sok áldozatot hozott, hogy fia egy ilyen jó líceumban tanulhasson, és végül egy utolsó kérdés:
– Hogy engedhetnek meg ennyire abnormális viselkedést egy ennyire tekintélyes iskolában?
A matematika tanárnő megígérte, hogy szóvá teszi a problémát a tanári tanácsban, és eljárást indít, hogy levonják az illetlenül viselkedő diáklány magaviseleti jegyét. Az illetlenül viselkedő lány pedig két napon keresztül esküdözött, minden tanárnak külön és mindeniknek egyszerre, hogy van egy egyetemista barátja. És ami, következésképpen, nem befolyásolja tanulási folyamatát. Hogy amúgy sem tudott volna belém szeretni. Mert egy kicsit csúnya vagyok és egy kicsit sovány az ő igényeinek. Más szavakkal, hogy ő semmit sem tudott az én rejtett szerelmemről. Következésképpen ő nem hibás, hogy én, egy komplexusokkal tele, egy szégyenlős, egy hülye szereti.
A lány megúszta csak egy dorgálással, én pedig társaim megvetésével. De a fontos az, hogy anyám egy újabb csatát nyert az abnormalitással való háborújában, amely végzetesen be akart lépni az életembe.
Természetesen a tizenkettedik végi banketten nem lehettem jelen, mert éppen ünnepnapon volt. És nem normális, hogy ünnepnapon táncolj és szórakozz. Azonkívül te:
– Azt hiszed, hogy Jézus kacagott a sivatagban töltött negyven nap alatt? Azt hiszed, Ő szórakozott, amikor szögeket vertek a kezébe? Netán azt hiszed, hogy Krisztus táncolt a golgotai úton? Gondolod, hogy ő borillatot érzett, amikor ecetbe mártott rongyot dugtak az orra alá?
Nem hittem ilyesmit, tehát nem tehettem annyira abnormális dolgot, hogy ünnepnapon elmenjek egy buliba. Nem ihattam alkoholt és nem hallgathattam modern zenét – „hát persze, hogyha az Athosz-hegy szerzeteseinek kórusát hallgatnátok, nem lenne semmi ellenvetésem” – hiszen Jézus sem csinált ilyet soha. Tehát, azért, hogy természetes legyen a viselkedésem, elmentem aznap a templomba, a stóla alatt megszabadultam a mocskos gondolatoktól, megittam egy kortyot Krisztus véréből és meghallgattam egy hozsannát, majd szellemileg felszabadultan hazamentem.
Következett a felvételi a Teológiai Inté-zetben, és, anyám nagy csodálkozására, nem vettek fel. Mégis:
– Nem baj, mondta anyám, miután megvert valami fenyőágakkal, mert ő úgy olvasta a Szentírásban, hogy a gyermek korától függetlenül a verés mindig a mennyből kitépett. Nem baj, azt jelenti, hogy a Jóisten úgy gondolta ,az Egyházon kívül is tudod szolgálni.
Ahhoz, hogy egy irodából és ne az eszterga elől szolgáljam az Istent, anyám úgy döntött, hogy a Műegyetem a nekem megfelelő hely. Itt, gyanítom, hogy lényegében a születésem napján levont következtetések közül a második lépett közbe, éspedig, hogy neki mindent meg kell tennie, hogy én normális életet éljek. És mert az, amit én szerettem volna csinálni abban az időben – verseket írni és szőlőt szedni – nem szerepelt anyám normálisnak tartott elfoglaltságai között, a következő évben felvételiztem a Műegyetemre. Most az én meglepetésemre felvettek. Így kezdődött a binomok, trinomok és gyökök szakasza az életemben.
Két évre az egyetemre való felvételem után, egy isteni jel sugallatára vagy szorgosan betartva ötletét, hogy nekem normális megélhetést biztosítson, anyám (aki, időközben megöregedve, annyira összezavarta a világra megjelenésem napján levont két következtetését, hogy azok eggyé váltak, de már ő sem tudta, melyik-melyik) kijelentette, hogy ideje volna megnősülnöm.
Épp amikor lelkesen gondoltam, hogy a normalitás szabta tilalmak ideje lejárt és hogy ideje volna bulikba járnom, hogy megtaláljam választottamat, anyám mutatott először fenyegetően néhány fenyőágat, majd egy karikagyűrűt, amelyet:
– Ajánlom, mondta, hogy felhúzd a polgármester lányának a kezére, mert ő egy különleges, jó, érzékeny lány, pont ami neked kell.
Habár nehezemre esett beleszeretni anyám választottjába, teljes lelkemből igyekeztem, hiszen a polgármesternek a lánya volt, és végül is, ahogy anyám mondja:
– Ahelyett, hogy egy karcsú nőt vennél el feleségül, aki később százkilós lesz, jobb ha már az elején egy kilencvenöt kilóst veszel el feleségül. Így nem lesz mitől kiábrándulj később. Mondd meg te is, nem így normális?
3. Amelyben szereplőm, anyja kezdeményezésére, beleegyezik, hogy megnősüljön
Feleségem menyasszonyi ruhája épp akkor pattant szét, amikor a pap megengedte, hogy megcsókoljuk egymást. Mivel apósom, a polgármester, startból ellenezte az egyházi esküvő ötletét, és csak azért egyezett bele mert anyám azt mondta: „Így normális, legyen egyházi esküvő, ha nem, olyan, mintha nem is házasodtak volna össze”, az esküvő abban a pillanatban véget ért. A menyasszonynak már nem igazán volt kedve mulatni, ugyanis ruhája bal oldalán egy akkora hasadék keletkezett, amely lehetővé tette az azon a részen lévő, bőrrel takart öt kilónyi hájnak, hogy kifolyjon a napvilágra.
Házasságom a legkedvezőbb körülmények között kezdődött. Első héten, azt tanultam anyámtól, így normális, szentképeket tettem az egész házba: a nappaliba – az északi falra, a hálószobába – az ágy fölé, a folyóson – a fogas mellé és a konyhába – a hűtőszekrény fölé. A második héten, apja tanácsára, hogy így nem normális, feleségem leszedte a szentképeket, és helyükbe a párt főtitkárának nagyított fényképét tette: a nappaliba – az északi falra, a hálószobába – az ágy fölé, a folyóson – a fogas mellé és a konyhába – a hűtőszekrény fölé.
A harmadik héten feleségem már nem bírta a Miatyánkot, amelyet én normálisnak tartottam elmondani minden étkezés előtt. Úgyhogy attól a pillanattól fogva elkezdtük, ami neki volt normális, mindketten énekelni a Tricolort.
Egy hónap után kezdtem megszokni. És sok dolgot, ami addig abnormálisnak tűnt, idővel normálisnak kezdtem érezni. Így mivel az amerikai filmek, amelyekre kalózszalagokon tettem szert és amelyeket az apósom ajándékba adott videóján néztem meg, reakciósak voltak és nem kevésszer morális merényletként hatottak a szocialista értékek ellen, egyre elbűvöltebben kezdtem nézni a forradalomról szóló kubai filmeket, a munkásemberek bátorságáról szóló filmeket a mindent elsöprő árvizekkor, és észak-koreai filmeket a fáradozásról, amelyet a ferde szemű elvtársak fektettek a rizsszemek szedésébe és értékesítésébe. Az orosz filmeket figyelmesen ki kellett válogatni, mert az újabbakban gyakran érezhető volt a peresztrojka jelenléte, és a szovjet testvérek szégyenére néhány olyan filmművészeti alkotás is megjelent, amelyekben a szovhoz Ivan Pavlovicsot vagy a Fjodor és Aljosa oblovita szülőket gúnyolták ki.
Örömömre, rövid időn belül rájöttem, hogy családom körében normális volt az irodalom olvasása. De mivel Blaga egy el nem kötelezett, Ionescu egy nem patrióta, Panait Istrati egy áruló és Szolzsenycin egy disznó volt, azt mondták, az lenne természetes, hogy Beniuc-ot, Sadoveanut, Păunescut olvassam, az idegenek közül pedig Maxim Gorkijt. Beletörődtem. Így rövid idő alatt, felfedeztem a hazafias-forradalmi irodalom zamatát.
Sajnos minden két hétben egyszer meglátogatott anyám. Voltak pillanatok, amikor, fenyőágak fenyegetése alatt, egy másik normalitást fedeztem fel. Ettől volt, hogy egy időben, anyám távozása után, mintha a régi szokások feltámadtak volna, evés előtt elkezdtem a Tricolort énekelni a Miatyánk verssoraira, ájtatos kereszteket vetettem és térdre borultam a fénykép előtt, amelyről féloldalt a párt főtitkára mosolygott. A munkahelyemen pedig, mert időközben apósom munkahelyet szerzett nekem, amikor bementem a munkásbizottság háromhetente szervezett gyűlésére, megilletődve levettem a kalapomat és megcsókoltam a bizottság elnökének a kezét.
4. Amelyben szereplőm – végre! – elfilozofál a normalitás/abnormalitás kettősségén
És ma telt el egy év, mióta elhagytam a korházat, sárga lapos bolondként. Egy kicsivel több mint két évvel ezelőtt, részt véve, mint a munkás emberek képviselője, a szovjet katona szobrának a leleplezésén a város főterén, a normalitásom rávett, hogy publikusan elszavaljam:
Nem azért, mert felszabadítottad
a népeket,
Emeltek ily magas podiumra,
Hanem mert büdösek a lábaid
Anyába....orosz katona.
Ezután apósom, a polgármester, úgy vélte:
– Az én lányom semmiképp nem lehet összeházasodva a nép ellenségével.
Ezért:
– Mivel egy válás nem jönne jól, kívánatosabb, hogy olyan emberrel legyen összeházasodva, aki, ismeretlen okokból, idegileg feladta. Következésképpen beutaltatott az ideggyógyászatra. Ma egy éve, hogy kijöttem onnan. Most, hogy kijöttem, anélkül, hogy tévednék, elmondhatom: a normalitás a legstupidabb fogalom, amit az emberiség kitalált. Mert rákényszerít, hogy normálisan viselkedj, bár a te normálisod az másnak abnormális.
Évekig normálisan viselkedtem. Kö-zépiskolába jártam, amikor középiskolába kellett járni, bár én jobban szerettem volna a zöld réteken szaladgálni, teheneket gondozni, virágot szedni és verseket írni. Viszont ez a viselkedés abnormális lett volna egy kamasznál. Felvételiztem az egyetemre, bár abban az időben az volt az álmom, hogy szőlőszedő leszek és verseket írok méhzümmögésben. Egy felnőtt embernek tudnia kell azonban, hogy metaforákat gyártani méhzümmögésben nem a legtermészetesebb megnyilvánulás egy tizennyolc éves fiatalember számára. Úgyhogy felvételiztem az egyetemre, nem sikerült, felvételiztem még egyszer, felvettek, majd megházasodtam. Ma telt el egy év, mióta beléptem házam ajtaján, kilépve a normalitásból, sárga lappal. Ha normális lettem volna, zenével, balonokkal, barátokkal, tortával ünnepeltem volna. De nem vagyok az. Úgyhogy egyebet nem teszek, csak ülök az abnormális székben, várom, hogy feleségem hazatérjen a munkából, hallgatom anyám locsogását, aki, mióta abnormális lettem, odaköltözött hozzánk és mindennap benyomja a kanálka gyógyszert a számba – az abnormális gyógyszereket. – Nyeld le, te ökör, Isten bocsásson meg, mondja minden alkalommal, míg én hátradobom szemeimet és méltóságteljesen engedem, hogy egy csepp nyál lefolyjon az ajkamra. Nyeld le, te ökör, mondja anyám, mert tönkretetted az életemet a bolondságoddal. Anyám mindig mellettem volt, amikor szükségem volt rá. Anyám mindig a jó útra tudott téríteni. És én mindig arról álmodoztam, hogy elégtételt szerzek neki. – Nyeld le, mondja folyton anyám, mielőtt sírva fakadna, mert te egyébre születtél, nem hogy bolond légy. Az abnormális székből látott világ egy kissé másabb, mint a természetesség szabályainak kitett ember szemei által látott. Az emberek megváltoznak, nyers vonásaik lesznek, könnyen észre lehet venni megvetésüket. Fejük eltorzul, fintoraik megváltoztatják kifejezésüket, ideges gesztusaik furcsa mechanizmusokká változtatják, amelyek, leigázva az általam hordozott abnormalitás vírusától, egy megbénult logika nevében, uralhatatlanul működésbe lépnek. Az emberek, mint a pókok, amelyeknek hirtelen elszakítják a hálóját, próbálnak elrejtőzni előlem a sötét normalitásba.
Lényegében, egy abnormális szemében, az emberek arra emlékeztetnek, hogy végül is nem többek, mint egy emlősfaj tagjai, egy kicsit fejlettebbek, de még mindig az ösztöné a főszerep. A feleségem ... Az egyedüli, aki megtartotta a képét. Ez lehet azért is, mert végül is elsősorban neki ajánlottam bolondságomat. Neki ajánlva ezt a bolondságot, érthető, hogy már az abnormalitás ötlete eszembe ötlésének pillanatában előre láttam mostani viselkedését. Volt időm tehát megszokni ezt a látomást róla, látomást, ami most valósággá vált. Feleségem, a legnormálisabb ember, akit az eszem fel tudott fogni valaha, megtanulta – ahogy egyébként előreláttam – feláldozni életét egy beteg emberért. Úgyhogy elégtételem teljes volt. Ő minden este, fáradtan, ugyanabban az órában ér haza. Én, a sárga lapos bolond, minden nap, feleségem megjelenésekor, felugrok abnormális székemből, hebehurgyán köszöntöm, és tágra nyitott szájjal, kidugott nyelvvel, ordítva karjaiba vetem magam. Az elején, amikor még nem tudott kitérni előlem, nagy megelégedésemre, néhányszor sikerült leteperni őt az előszoba csempéjére és kényelmesen ráülni a száz kilómmal (időközben nyápicból elhízottá változtatott az élet). Egyszer – csak egyszer – hagytam, hogy bejöjjön és volt annyi ihletem, hogy épp az ebédlőasztal mellett vetettem rá magam. Elesett, beütötte fejét az asztal lábába és szidalmazni kezdett. Aztán könynyekben tört ki, sajnálva kirohanását. Többet nem sikerült megismételni a figurát, attól a naptól fogva kitért előlem, és a legtöbbször sajnos én voltam az, aki beverte a fejét. Ma egy éve, hogy minden reggel felébredek, elfogyasztom a reggelimet, majd beülök abnormális székembe. Egy év. És a magam módján megünnepeltem.
TIMÁR MÓNIKA fordítása
