"Hittétek volna, nyomot hagyunk majd"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 2. (544.) SZÁM — JANUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A módszerről
Dávid Gyula
A cenzúráról – nagyobb összefüggésben
Szántai János
A Klozettolvasó naplójából 9.
Lászlóffy Csaba
A már (még) együtt töltött félévszázad Kovács András Ferenccel
Sebestyén Mihály
Doberdói emlék
Ady András
Szituk
Muszka Sándor
Versei
LUCIAN DAN TEODOROVICI
Négy elbeszélés, amelyek egyetlen szöveget alkotnak, kicsit banálisat, igaz, de példásat
KOZMA ÁGNES
Átváltozás
KOZMA ÁGNES
Számvetés
Szőcs István
Kolozsvár születése
Tóth Mária
A Zsolnay zsírosbödön
Simonfy József
Versei
Farkas Wellmann Éva
A világtól való el nem szakadottság
KALLÓS ORSOLYA ENIKŐ
Petőfi: a valóság igazsága
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Paranormális jelenség a zene?
Februári évfordulók
 
Szőcs István
Kolozsvár születése
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 2. (544.) SZÁM — JANUÁR 25.

Gáll Erwin és Gergely Balázs fenti című könyvét,1 az olvasó Kolozsvár születési anyakönyvi kivonatának, keresztlevelének vélhetné, amelyről megismerhetné végre a szülők és keresztszülők nevét; azonban hamar kiderül: e kötet leletmentés! A X–XIII. századi Kolozsvár „magyar vonatkozású” régészeti anyagának nyilvántartásba vétele, rendszerezése, áttekintése; illetve mindannak a számbavétele, ami ebből az anyagból megmaradt, nem kallódott el, illetve nem lappang még most is valahol dobozokban, papírzacskókban vagy „magángyűjtőknél”. Másrészt annak a ténynek a nagyon határozott megerősítése, hogy ez a leletanyag a legközelebbi kapcsolatba hozható mindazokkal a leletekkel, amelyeknek megjelölésében szerepelnek a „honfoglaláskori” vagy „államalapítás korabeli” kifejezések. Vagyis szélsőségesen óvatos megfogalmazásuk szerint: A „honfoglalásként” megjelölt migrációs szociológiai jelenség érintette az erdélyi medencét is. Másik ilyen óvatos megfogalmazás, hogy az említett jelenség résztvevői, „őseink vagy akiket őseinknek hiszünk”, Kelet felől érkeztek; és ezen kívül úgyszólván semmi sem állapítható meg pontosan, ami az események méretét, kiterjedését stb. illeti.
Ez az óvatosság 120%-ban indokolt és érthető. Először azért, mert a szerzők nagyon őszintén, nyíltan és bátran elhárítják azoknak a bizonyos román történészi-régészeti irányzatoknak a nézeteit, amelyek a magyar vonatkozásokkal szemben elutasítóan vagy éppenséggel ellenségesen nyilvánultak meg, soviniszta módon; nagyon kell hát vigyázniuk arra, hogy megvádolhatóak ne legyenek holmi viszont-nacionalizmussal, és szerencsére tudnak is vigyázni.2
Ugyanakkor indokolt az óvatos szóhasználat amiatt is, mert a XIX. század magyar honfoglalás-látomását (lásd Feszty-körkép) ma már a magyar történetírás is több vonatkozásban megkérdőjelezi, akárcsak az orosz is. Én magam például már 1972-ben hivatkoztam olyan közlésekre, amelyek szerint a (szovjet)orosz régészet nem igazolta a magyar honfoglalóknak tömeges jelenlétét a Kárpátoktól keletre eső területeken az adott időpontokban. Ezzel kapcsolatban már Magyarországon is érezhető a hivatalos tudomány manőverezése, lásd a nemrégiben általam ezeken az oldalakon érintett Petrik (Erdélyi) István-féle célzásokat a Baskiria és a Kárpátok közötti („honfoglalók” vonatkozású) régészeti vákuumról. Cholnoky Jenő már 1913-ban megemlíti, hogy Árpád honfoglalása tulajdonképpen hazatérés volt… Fáy Elek 1908-ban adja ki A magyarok őshonát, amely szerint az nem észak-keleten, de délkeleten keresendő, a Kaukázustól, Káspi-tengertől délre (ahogy Desericius már jó százegynéhány évvel azelőtt állította), Móricz Zsigmond 1929-ben a Nyugatban közreadja Marjalaki Kiss Lajos tanulmányát arról, hogy a Kárpát-medence folyóneveinek egy része már a honfoglalás előtt magyar, és hogy az Anonymus által emlegetett népességek valóban megfelelnek a később ehelyeken kimutatható nemzetiségeknek, ám ahol az etnikumot nem jelöli, csak a „falubeliek” (rustici) kifejezést használja, ott ennek megfelelően magyar volt a lakosság akkor is, most is.
Harmadsorban pedig óvatosnak kell lennünk amiatt, hogy a honfoglaláskori magyarokról szóló források ma nem egy helyen új értelmezésekre nyitnak lehetőséget.
Szerzőink tudományos irányítójuknak, példaképüknek Bóna Istvánt választották, aki, noha több esetben mást mond, mint Györffy György és Kristó Gyula, a leglényegesebb vonatkozásokban velük ért egyet, és ez éppen Anonymushoz kapcsolódik. Két vonatkozásban is: hogy Gelou és blacchusai költött alakok, és hogy „a helynevek értéke relatív”.
Ami az első kérdést illeti, Gáll és Gergely ugyan hivatkoznak Makkay Jánosra, aki „ugyan elismeri az Anonymus által leírtakat, azonban a Blak népnévvel nem azonosítja a Vlach népnevet”.
Jóhiszeműségükre vall, hogy Makkay jól megírt tanulmányát megemlítik, azonban régész-elfogultságukra, hogy azt már nem látszanak tudni, ez a felismerés nem Makkay János régésztől ered! A gondolatot már jó száz évvel ezelőtt pedzi Réthy László nyelvész, azonban csak vagy ötven éve tisztázza Bodor György néprajzos-történész, végül Rásonyi László, a kiváló turkológus dolgozza ki a Makkay által is felhasznált formában.3
Egy egészen egyszerű, figyelmes oklevél-böngészés is rávezet: ha XIII. század előtti szövegekben ez a népnév többes genitívusban blaccorum, kemény k-val, akkor egy bolgár-török törzset jelöl, a bulákokat. Ha lágy ch-val: blachorum (sive walachorum), akkor románokat. Márpedig Anonymusnál az előbbi alak fordul elő. E törzsről hívták pl. egy időben Fogaras földjét Terra Blaccorumnak, s az ő emlékezetüket őrzi Brassó egyik külső negyede, Bolgárszeg is! A Gelu név pedig a Gyalu-Gyula név egyik írott változata! És így megoldódik az annyi zihálással folytatott Anonymus-vita, de egyes főtörténészek, ha fene fenét eszik, sem hajlandók kézbe venni Rásonyi művét; mivel turkológus, hát nem szakmabeli! (Egyébként jellemző, hogy a mongolokhoz küldött pápai követnek azt a közismert közlését, hogy a hunokkal és magyarokkal együtt jöttek ki a blaccusok is Baskiria felől, a történészek mindég csuklás nélkül lenyelték.)4
A Bóna István iskolája iránti túlzott tisztelet okozza, hogy átveszik azt a nézetet: a földrajzi nevek értéke „relatív”. Pedig döntő is lehet. Például Bóna említi, hogy amint a magyarok nagy sebtében átgyúródtak a Kárpátok résein, hogy mit lehetne minél gyorsabban „átvenni”, azonnal átveszik a már az ókorból ismert Szamos nevet, mégpedig Somis, csicsergő alakban, nem gondolva azzal, hogy a hangtörténet és a helyesírástörténet nem fedi egymást. Kitől veszik át, kik „a környék lakói”? A világ nyelvei (Akadémiai Kiadó, 1999) ezt írja: „Dák eredetű lehet több erdélyi folyónév: Temes, Maros, Körös, Szamos”. Csakhogy ne válogassunk, ne csipegessünk az adatok közül! Vegyük összességükben őket. Vagyis ugyanezen az övezeten végigseperve a térképet, de most északról délnek, az Avas hegységtől a Kazán-szoros melletti Almás hegységig, a következő -os, -es, -ös-sel képzett folyóneveket találni: Szamos, Lápos, Almás, Sebes, Nádas, Aranyos, Körös, Maros, Temes, Karas! És egy keletre kiágazó sorozat: Tölgyes, Gyímes, Tatros, Kormos, Vargyas, Tömös; és még egy sorozat Sebes! Az említett Avas és Almás hegységek között még néhány havas: Hagymás, Csukás, Fogaras! Volt tehát miből válogatniuk a dákoknak! Megjegyezendő, hogy a Maros nemcsak folyónév: Kárpátmedence-szerte több helység nevében is előfordul, lásd a Duna-kanyarban Nagymaros, Kismaros stb. A Dés közeli Magyardécse falu mellett van egy Marosája nevű határrész, viszont Marosújvár mellett egy dombvonulatnak Szamosoldal a neve (románul is Coasta Someşului). A folyónév töve értelmezhető a magyar nyelvből úgy, hogy a szam-tő a szamóca, vagy zamatos szavakban lelhető fel, vagy a som szónak egy változata. A Körös folyónevet sokan a görög krüzosz: „aranyos” népetimológiás következményének tartják, de a hasonló helynevek miatt a magyarból is értelmezhető. A Temes szót sem feltétlen szükséges a Temzével összekapcsolni (Thames); aki e folyó vízrajzi sajátságait ismeri, tudja, hogy mily gyakran eltömte, betemette saját medrét, s emiatt változtatta is (Temesvár sincs a Temes mellett!).
Bátor és termékeny a szerzőknek az az álláspontja, hogy a kora Árpád-kori sírokban nemcsak a harcosok s az esetleges „előkelőek” temetkezéseiben kell magyar elemet keresni, hanem a köznépiekben is. Joggal utasítják el azt az álláspontot, ami máskülönben kiváló régészeknél is érvényesült (Hampel József, Fehér Géza), hogy a köznépi sírokban csak szlávokat lehetne találni. Egy „vegyes értelmezés” megmenthette volna őket is ettől. Hiszen a korabeli latin nyelvű oklevelekben, valahányszor megjelenik a vulgo – közönségesen, vagyis „a nép nyelvén” értelmű – magyarázat, utána mindig magyar szó vagy név következik. Ez a jelenség, érdekes, először a népi íróknak tűnt fel, azzal együtt, hogy a szolgáló (és „kis[iparos”]) személyek neve e legrégebbi adatokban szintén magyar. S abban is igazuk van szerzőinknek, hogy a „harcos” minősítésű temetkezésben levő leletek sem feltétlenül magyarok! Hiszen számos forrás említi, többek közt Anonymus is, hogy a magyar uralkodók idegen, főleg mohamedán íjászokat alkalmaztak. Ilyenek voltak a kalízok is, akik azonosak vagy összetéveszthetők a csatlakozott kabarokkal.
A nem keresztény „aulikus” harcosok alkalmazásának a pápaság csak IV. Béla trónralépésével tudott véget vetni (aminek sajnálatos következménye lett, hogy néhány év múlva a király a mongolok ellen nem tudott adekvát fegyvernemet szembeállítani!).
A kabar kérdéssel érkezünk el az óvatosságra intő mozzanatok harmadik csoportjához. Mint közismert, Horezmben két nyelvet beszéltek, egy iráni és egy türk (kipcsaki) nyelvet. Noha a horezmi törökség történelmileg-kulturálisan csak később bontakozik ki, valószínű, hogy a IX–X. században a kazár kaganátusba s onnét tovább nyugatra és északnyugatra távozott kabarok között már akkor voltak nagy számmal török nyelvűek. Tekintettel arra, hogy annak idején a kabar Bulcsú ügyesen beudvarolta magát a bizánci császári palotába, az ő információi után alakul ki az a kép, amit bizánciak terjesztettek a turkokról, és ezt a képet későbbi szerzők rávetítették a magyarokra! Így azt az annyit emlegetett tényt, hogy a magyarok (vagyis a turkok!) két nyelven beszélnek. És lévén, hogy a kabar turkok kipcsaki nyelven beszéltek, Anonymus megint „jól tévedett”, amikor a kijevi Oroszország területén felvett „kun” csoportokról beszélt!
Tárgyunknál maradva: hogy Kolozsvár környékén vannak-e „törökös”, azaz pl. kun földrajzi nevek? A Dezmér falunéven kívül ide sorolható esetleg Kolozskara, valamint Kendilóna és Szarvaskend neveknek a kend eleme. (Lásd: kék kendek.) Mindenesetre a sokat emlegetett szláv elem eléggé elenyésző, legalább annyira, mint amennyire a Tótfalu felől folyó Plecska vagy Gorbó csermelyek jelentéktelenek a Szamos, Kapus és a Nádas folyókhoz képest.
Nem szabad lemondani a „vegyes érvelésről”. Mert például azt a tévhitet, hogy Kolozsvár eredetileg német város volt, és csak a XV. században kezdett magyarosodni, könnyen eloszlatják az okleveles adatok, a város német neve először majd csak négyszáz évvel a település létrejötte után bukkan fel! (Clusenburg 1348, Clausenburg 1401, amikor a Clusvar más hasonló alakokkal együtt 1235-től van adatolva, Kolozs[akna] nevében 1192 óta, és ki tudja, hány irat pusztult el a tatárjárás idején!)
Mindenesetre remélhető, hogy e kitűnő szerzők folytatják munkájukat, és akkor majd az irodalom-jegyzékükbe olyan művek is fognak Bóna és Kniezsa, Kristó mellé kerülni, akik a Kárpát-medence magyar vonatkozásairól a X. század előttről is tudnak mondani valamit; az elején említetteken kívül Melichtől Móra Ferencig.

Jegyzetek

1Gáll Erwin – Gergely Balázs: Kolozsvár születése. Régészeti adatok a város 10–13. századi történetéhez. Kolozsvár, 2009, Erdélyi Múzeum-Egyesület. Természetesen, mint laikus, nem vállalkozhatom a kötet érdembeli bírálatára vagy méltatására, ám miután a szerzők meggyőzően sugallják azt a nézetet, hogy a nyelvi, az etnikai, a kulturális kontinuitás különböző jelenségek, ez általános érdeklődésre is számot tarthat, azért érdemesnek látom a szerzők és az EME kiadványai iránt egy kis érdeklődést kavarni.
2Remélhetőleg nem okoz félreértést Vasile Pîrvan nevének futólagos említése a régi román kultúrpolitikusok között. Ő, bár annak idején a dákoromán elmélet egyik főexponense, roppant tájékozott, nagyműveltségű, korrekt tudós volt, aki ellenfelei nézeteit nemcsak elutasította, hanem tárgyilagosan ismertette is. Geticája páratlanul gazdag az odavágó magyar bibliográfia ismerteté-sében; tőle tudom például, hogy Melich János nyelvészünk szerint 1910-ben (!) Zalatna római kori nevét, az Ampoliont a mellette csörgedező Ompoly folyótól nyerte, az pedig magyar szó, a hömpölyöggel is kapcsolatos. A korabeli tudomány merev nézetei közt Pîrvan természetesen azzal utasíthatja el ezt a véleményt, hogy a magyarok akkor még közelében sem jártak a Kárpát-medencének.
3Amikor annak idején nekem is kezdett feltűnni e probléma, tanácsért levélben Györffy Györgyhöz fordultam; ő, bár nem értett velük egyet, figyelmembe ajánlotta Bodor György és Rásonyi László állításait; szép példája a tárgyilagosságnak.
4A kötet bibliográfiájában, bár tisztelettel kezelik László Gyula munkásságát, nem említik a kettős honfoglalással kapcsolatos munkáit.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében