Ezek a versek ismerősek. Azt gondolom, hogy senki, aki Ármos Lóránd második kötetét végigolvasta, nem tekintené túlzásnak a kijelentést, legfennebb a miérteken töprengene el egy ideig. Annyi azonban megjósolható, hogy olvasóinak jelentős része valamely kötődésről számolna be, és olvasmányélményéről mint élettapasztalatról nyilatkozna.
Mert úgy kapcsolódik ez a költészet minden ízével az élethez, hogy közben nem félti (és nem is veszíti el) sajátos identitását. Az élet alatt pedig nem a múlthoz való kényszeres kötődés értendő, nem is valamiféle illuzórikus jövőkép – hanem az adódó, alakuló események tudatos megélése és megszövegezése. Ritka és szinte vakmerő kísérlete ez jelenkori líránknak: érthetően hitelesnek lenni, önmagának lenni, és örömmel élni meg a világgal folytatott játékait. Ármos költészete ilyenformán éppen természetességével válik provokatívvá, viszont ezen jellege csakis külső szempontok alapján definiálható.
Az olvasás alapélménye talán még ennél is nehezebben határozható meg. Egy világ leírásának kellene lennie bármiféle beszédmódnak, amely ezt próbálná körüljárni. Maradnak tehát a kapaszkodók: alkotóelemekről írni, és reménykedni abban, hogy átszüremkedik majd ezeken valami a könyv hangulatából.
A 2005-ben megjelent Rózsahús versei valamelyest segítenek az útkeresésben, így ezúttal érdemes a megjelenés sorrendjében kézbe venni a köteteket. Természetesen a két könyv olvasata nem feltételezi egymást, viszont a kíváncsiság rutinján túl is hasznos most alaposabban beleolvasni az előző (első) kiadványba. Ismerős lesz így majd a Hold (vagy legalábbis többrétűen értelmezhető), a fanyarul sztoikus versbeszéd, a nagyváros pillanatképei a maguk elmozdulásaival. A második kötetben találunk meg egy elkezdett, de végül jelzetten másképp befejezett verset, ugyanazzal a címmel (Reggel a te). Megható pillanata ez az összeolvasásnak: a költői műhelymunkába nyert váratlan bepillantás. Átöröklődik még a pénz-motívum is, a részletek kedvelése – viszont jó hír, hogy a „koffeintúladagolás” az első könyv sajátossága marad. Úgy tűnik, Ármos a második kötetben minden fölösleges ismétléstől ódzkodik, elmélyültebben elemez, ugyanakkor jóval kimértebb is, koncentráltabb figyelmű.
Az Apám a Holdig két ciklusának harminckilenc versdarabja történeteket, „mostokat”, állapot- és helyrajzokat mutat be. Megismertet velük, majd ránk bízza a kapcsolat folytatásának esélyét és mikéntjét.
Szereplőit tekintve két pólusú ez a világ: egyfelől az én (receptor és résztvevő), másfelől a te vagy ő (gyakran tetszőlegesen felcserélhető minőségekben). A te legtöbbször egy lány, aki: „drága, vidám, szőke”, „hordja jelem”, „felszínes... és nagyon vidám”, kell mindenhez, „mint a nincs, a van”, „eleven”, „tejszín” mellekkel. Többnyire az első, szerelmes versciklus darabjaiban találhatni fel. Az ő a második versfüzér (Élek és nézek) főszereplője. Neki nem a tulajdonságai változóak, hanem mindig más és más alakot ölt. Általános alany, Jenő, Mariana, Nemo, a Mester, más, idegen anyanyelvű barát vagy éppen a kötetcímben is szereplő Apám. Végül az sem kirívó, amikor a te az énnel keveredik, s dimenzióik közös alapokat találnak. (Csak te én: „Tartom a há-tad, tarts ki még. /Ma csak te én. Ma csak te vagy.”– 9. o.)
E versvilág egységessége miatt nehéz hiányosságokat, hiteltelenségeket felfedezni a kötetben. Letisztultsága miatt sejthető, hogy a jelenlegi gyűjtemény válogatás: nagyon megfontolt szempontok szerinti szelekció. És éppen ezért feltételezhető, hogy további értékes darabok maradtak ki a talán túlságosan is szigorúan meghúzott minőségi keretből.
A sztoicizmus iróniával társul (azaz tulajdonképpen értelmezéssel gazdagodik) a Megülni azt című versben például. Eminescu Glosszájával lép(tethető) dialógusba: az ott látszólagosan belenyugvó prezentáció itt az általánostól a konkrétig rugaszkodik: „A legvégső tartás végül is ennyi: / ami jön, azzal boldognak lenni. // Nem keresni mindig új s újabb lovat: / megülni azt, amelyik alattunk rohad” (18. o.). Filozófiája így jóval kevésbé didaktikus, ám fogyasztható, kérdések mentén létező.
Ehhez hasonló, szentenciaszerű mondatok többször is előfordulnak, ám egyetlen alkalommal sem bántó vagy erőszakos módon: „Mondd el, mert a hűség rossz mesélő, / És fényes jövőnktől semmit sem látok” (31. o.), „A pénztől kényes leszel, vágyódó, / és hálót bont a fejedre magtalan, / lányos gondolatokból” (39. o.), „anyám szült, minden más viszonylagos” (53. o.). A vers egésze áll minden esetben e szavak hitelességének garanciájaként; ráadásul nem is különülnek el e sűrítő jellegű mondatok az alapgondolattól.
Ármos átgondolt, kreatív címadó. Versei fölé nem feltétlenül összegző értelmű vagy hangzatos címeket ír, hanem olyan szavakat, félmondatokat, amelyek párbeszédbe lépnek a szöveggel. Számos alkalommal a címmel való egybeolvasás más értelmezési lehetőséget (is) kínál. Máskor behatárolja, pontosítja a szöveg által képviselt mondandót (Fehér, benn, Milyenek máshol?, Magyarszájú). Gyakran megtörténik, hogy az első sor vagy annak egy része ismétli meg a címet; mégsem tűnik a gesztus erőltetettnek. Ezek az újramondások kivétel nélkül hangsúlyoznak valamit: kiemelő jelleggel vagy éppen cinikus felhanggal. Dialógusban van tehát cím és vers, első és második kötet, szöveg és világ. Kérdezz-felelek és kérdezz-kérdezek játék ez, jelen időben.
A világtól való el nem szakadottság – gondolható e belátások után –, ami miatt első látásra ismerősnek tűntek Ármos művei. Utólag már tudni fogja az olvasó: a saját szövegvilág hitelessége így mond el valamit a világ „közepéről”. Kiemelt részlete a kötetnek a hátoldalon is megjelenő négy sor: „Akarom, mert egyetlen keserves / szívemnek egyetlen keserves esélye: / életet kezdeni a világ szélén, / és mire elhalad, bejutni középre.” Ezt az utat érdemes ennek a költészetnek a tanulságaival, szépségeivel megtenni.
Ármos Lóránd: Apám a Holdig. Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár – Ráció Kiadó, Budapest, 2009.