Már megint egy Petőfiről szóló könyv!” – kiálthat fel ekképpen az olvasó, megpillantva Kerényi Ferenc Petőfi Sándor élete és költészete című, legújabb életrajzi monográfiáját. Mi mást lehet még elmondani erről a rövid, de annál tartalmasabb életű költőről, amit még ne mondtak volna el?
A nemrég elhunyt Kerényi Ferenc legújabb könyvével azonban bebizonyította: igenis akad olyasmi, amit még nem árultak el Petőfivel kapcsolatban: a valóság igazsága. Olyan átfogó szakmunkát kínál ugyanis az olvasóknak, amely nemhogy megkérdőjelezi és kiegészíti a Petőfiről eddig tudottakat, de átértelmezi és összegzi is azokat. Ha a könyv rendezőelvére vetünk egy pillantást, láthatjuk, hogy egymástól jól elkülönült, átlátható részekre oszlik és négy nagy területre összpontosít: „(1) Adjuk tüzetes életrajzát, (2) költői pályájának alakulását, (3) költészetének egykorú fogadtatását, (4) kiadás- és befogadástörténetének főbb irányait”.
Szerkezetét tekintve igen következetesen jár el a szerző, ugyanezt elmondhatjuk témakezeléséről is. A szerző előszavában ekként összegzi szerkesztési eljárásainak lényegét: eltekint a „poétikai, esztétikai” elemzéstől, és a Petőfi halálát követő „félszáz nyelvre átültetett életmű világirodalmi befogadásának” ismertetésétől. Mint tudjuk, a Petőfi-életművel foglalkozó munkák (tanulmányok, monográfiák, szakirodalmi, életrajzi, kultusztörténeti stb. megközelítések) mennyisége már-már meghaladja az áttekinthetőség kereteit. Ezzel a jelenséggel Margócsy István is szembesül Petőfi Sándor. Kísérlet című, főleg a költő szövegeinek romantikus vonulatait, Petőfi szerepdilemmáit, a személye köré fonódott kultuszt és a kortárs irodalom kapitalista irány felé haladó, „termelés-jellegét” előtérbe állító „kísérlet”-ében. Mindkét könyvben kiemelkedő helyet foglal el (fejezetzáró, illetve közvetlenül a bibliográfiát követő szöveghelyen, megjegyzésként) a belátás, miszerint: „Figyelembe véve a Petőfi-irodalomnak mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben beláthatatlan, áttekinthetetlen és osztályozhatatlan jellegét, itt csupán egy rendkívül szűk válogatást nyújtok” – állapítja meg a rendelkezésünkre álló szakirodalommal kapcsolatos, felemás érzületet keltő tényt Margócsy István. „Tengernyi kiadás és számtalan, könyvtárnyira terjedő elemzés és értékelés – ez a Petőfi-utóélet elsődleges jellemzője” – írja Kerényi Ferenc a kiadásokat és értelmezéseket, biográfiákat szelektálva feldolgozó záró bibliográfiai esszéjében (kiemelések tőlem, K. O. E.).
Megoldásként a két szerző két különböző javaslatot tesz: Margócsy az idő perspektívájában láttatja a majdani kutató előtt álló feladatot („annyi új előmunkálatra lenne szükség, amennyit egy ember most akár egy teljes életpálya során sem tudna elvégezni”), Kerényi Ferenc pedig józan szelektálási, válogatási „kényszervállalásról” beszél. Ezért van az, hogy a teljesség vágyával és igényével fellépő kutatónak már a kezdetek kezdetén kijózanító önmérsékletet kell tanúsítania, hisz erre van „ítéltetve”. Esetünkben már a címválasztáskor, hisz Kerényi könyvének címe sokkal kevesebbet sugall, mint amennyit a kötet egésze nyújt: nemcsak Petőfi költői figuráját állítja előtérbe, a monográfia egészébe fokozatosan beágyazódik a (szép)prózai írások sorozata: regény (A hóhér kötele), útirajz, napló (Úti jegyzetek), levelezés, novella, s – a fordítások révén (Shakespeare, Coriolanus) – Petőfi drámai művei is.
Kerényi ezt a „szelektálásra való ítéletet” munkája javára fordítja, és a legkorszerűbb ismereteket közli, rengeteg, máig élő tévhitet oszlat el, számos tudományos hipotézist, elterjedt tévedést állít helyre a tudományosság igényével. Petőfi polifonikus életrajzi hagyományával és az interpretációkba ágyazott feltevések sorozatával, hipotézisekkel (a szülőhely-vita, Petőfi halálának körülményei és helyszíne, és persze a „feleségek feleségének”, a „hűtlenné” lett Szendrey Júliának második házassága körüli találgatások) kényszerült szembenéznie és megbirkóznia Kerényinek, egy olyan kritikai életrajz megvalósításának a kivitelezését tartva szem előtt, amely megszabadítja a Petőfi-recepciót a szoborszerűségtől, a rögzült toposzoktól. Mi módon sikerült ezt írónknak megvalósítania és mennyire sikerült a valóság és hihetőség határain belül maradnia úgy, hogy nem csorbítja meg a költő életútjának eseményeit valótlan történésekkel?
Először is Kerényi részmonográfiákat írt, a születésről, a halálról s az élet mozzanatairól. Petőfi költészetének alakulását, fejlődéstörténetét az egyes fejezetek központi gondolatmenetén belül úgy mutatja/teremti meg, hogy a verseket az életúthoz köti, ugyanakkor megteremti az önálló értelmezésük lehetőségét is. Kerényi Ferenc szakmai tudásától és hozzáértésétől merőben távol áll, hogy a kultikus, legendákkal teli Petőfi-kép igazolhatatlan, kétes részeit továbbörökítse, viszont a letisztult tudás elérésének vágya olykor mintha mégis meghiúsulna, s a mítosznak sikerül befurakodnia a kötet szigorú elrendezésébe. Ha figyelmesebben megvizsgálja az olvasó az életrajzot, rábukkanhat két olyan döntő momentumra, amelyeket a kötet is csak röviden, Közjáték fejezetcím alatt említ: Petőfinek a Pila Anikóval, a Teleki-kastélyban szolgáló és „szobájába bejáró” cigánylánnyal teremtett kapcsolata (hogy milyen természetű, ez máig találgatásokra ad okot); valamint Debrecenben való tartózkodása idején Prielle Kornélia színésznőnek tett házassági ajánlata.
Ez ékes bizonyságul szolgálhat arra nézve, hogy az életrajzíró sohasem rendelkezik az adatokat elbeszélő, „hiteles”, feddhetetlen, megcáfolhatatlan és kifogásolhatatlan, kérdéseket (tovább) nem ébresztő történettel, csak egymástól nagyon különböző, teret kereső és elvesztő hagyományozódásokkal, amelyeknek további sorsa, igazságértéke csak a szerző kezében dől el.
Margócsy könyvének Babitstól vett mottóját idézem: „Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?” Az idézett verssor nemcsak a bátorság (fel)vállalását jelentheti, a megismerés szempontjából. Ha a nagysággal való szembenézés lehetetlenségéről, nehézségéről beszél ez a mottó, akkor Kerényi könyvének ennek épp az ellentétét valósítja meg. A kultusztörténet által heroikus magasságokba emelt, felnövesztett alakot emberméretűvé teszi, hogy valóban szembe lehessen vele nézni.
Egy bizonyos: nem tudunk minden homályos foltot eltüntetni a költő élettörténetében, de határozott és tiszta rendet lehet teremteni. Az adatok és tévedések káoszából világosan kiemelendő az, ami bizonyíthatóan igaz vagy jogosan feltételezhető, s mellőzni kell minden kétes hitelű adatot, tárgyi tévedést, mert az megbéklyózza a gondolatot.
„Úgy a’ mint Platonnak gondolatjaként a’ Mindenható Lény sem formálhatott a’ gyarló Matériábol minden részben tökéletes világot” (Kölcsey Ferenc), épp úgy Kerényi Ferenc műve sem nem kultuszromboló, sem nem kultuszébresztő, csupán egy élvezetes kalauz Petőfihez, még egy útvonal, amelyen meg lehet közelíteni Petőfit – azonban vitathatatlan tény, hogy minden oldaláról közelebb hozza a kultusz által légüres térbe emelt költőt.
Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete. Osiris Kiadó, Budapest, 2008.
