Közel hét évtizede próbálom megérteni, hogy miért nem hallják az emberek azt, amit a zene mond. Pedig oly világosan, egyértelműen fogalmazza meg a zeneszerző leírt hangjainak üzenetét. Kitűnően halló, zenére érzékeny fülű és lelkű emberek sem képesek fogni a zenei jeleket.
Gyermekkorom furcsa emlékei közé tartozik az ismerős családok körében divatozó, vasárnap délutáni magyarnóta-hallgatás szokása. Összegyűltek a rokonok valamelyik alkalmas családi lakásban, és nagy kedvteléssel gyönyörködtek a rádióból szóló, szebbnél szebb nótákban. Nosztalgikus emlékeket idéztek fiatal korukból, már-már elfeledett korai szerelmek élménye kelt újra bennük, erőt merítettek a hallgatott szövegekből, dallamokból, egyszóval: nagyon jól érezték magukat. Csodálkoztam rajtuk, én inkább csak közhelyeket hallottam ki a zenéből. Ma sem vagyok másképpen vele. Akkoriban gyakran mondták nekem a felnőttek: ha majd felnőtt leszel és szerelmes, akkor majd megérted, hogy miért oly szép a magyar nóta. Őszintén mondták és én is őszintén hittem igazukban, és vártam…
A családomban a jazzmuzsika is napirenden volt. Nővérem kitűnően zongorázott és jazzt is nagyszerűen improvizált. Sokan rajongtak ezért a zenéért. Talán a ritmusáért, talán a benne megnyilatkozó szabadosságért, könynyedségért. Én magam inkább a zongorajáték technikájáért figyeltem rá, de semmi esetre sem a zene mondanivalójáért. Azóta magam is kirándultam a jazz területére néhány kompozíciómmal. Ráadásul még sikerem is volt ezekkel a zenékkel, mégsem váltam jazzrajongóvá. Sőt! Inkább távolodtam e zenei világtól, pedig szerettem volna szeretni a másokat oly boldogító hangzásokat.
A könnyűzene oly népszerű világában sem leltem gyönyörűségemet. Nem tudtam utat találni hozzá, nem is próbálkoztam meg ilyesmit komponálni. Sokan kérdezték, hogy miért nem hangolódok rá, hiszen jó pénzeket kereshetnék ilyen zenéimmel. Talán először merem kijelenteni, hogy ha a sors arra kényszerített volna, hogy ilyen zenékkel foglalkozzam, akkor azonnal abbahagytam volna a zenével való foglalkozást, és valami más szakmát választottam volna magamnak.
A komolyzene sok terméke is hidegen hagy. Éppúgy nem hallok bennük semmit, mint más zenei területek produktumaiban. De amikor végre feltűnik az igazi zenemű, a megmagyarázhatatlan, ezoterikus hatás magával ragad. Az ilyen élmény semmihez sem fogható, ez isteni adomány, messze túlmutat a realitáson, azon a bizonyos NORMALITÁSON. Ezért érdemes élni, zenével foglalkozni, megküzdeni a zenéért. A zenét nemcsak hallgatni kell, hanem valóban hallani is. Ritka adottság az emberek között, még a zenerajongók között is ez, annak viszont, aki birtokában van, földöntúli öröm.
A remekművek sem mind magas nívójúak. Egy ciklikus mű keretében is a tételek nagyon különbözhetnek egymástól, nem is szólva egymástól távol eső művek értékhullámzásáról. Beszédes példa: az egy remekművű szerzők létezése, az egyszeri kiemelkedés fantasztikus jelensége. Miért van, hogy ugyanaz a szerző nem mindig éri el saját művészi színvonalát? Úgyis fogalmazhatnék: saját paranormális kitárulkozását? És ez a kollektív alkotásokra is jellemző. A népdalok sem mindig a legmagasabb hőfokon születnek meg. A népdalciklusokat eleve úgy szerkesztik meg a szerzők, hogy az általuk legszebbnek ítélt dallamok kerüljenek zenei csokorba. És ennek ellenére egy-egy dallam kiugrik a sorból.
A nyolcvanas években ajándékba kaptam egy cigányfolklórt tartalmazó igényes, tudományos kötetet. Első olvasatra nem tett rám különösebb benyomást egyik dallam sem. Később egy sorozatnyi feldolgozást kértek tőlem. A számomra legértékesebb négy dallamot ciklusba rendeztem. Az első tételt szerettem a legjobban, és persze a benne foglalt dallamot. Évek múlva jelentkezett valaki, hogy egy egyetemi vizsgán elénekli a sorozatot. A harmadik tétel rendkívüli hatást tett a jelenlévőkre.
Akkor figyeltem fel én is e dallam és zenei foglalata rendkívüli hatására. A korábbi előadóknál ez a tétel elsikkadt. A zene üzenete az előadás függvénye. Egy „VÉLETLEN” előadás kellett ahhoz, hogy én magam is, az alkotó, meghalljam zeném üzenetét. Bartók-elemzéseiben idézi Lendvai Ernő a Véda Teremtés-himnusz kérdőjelét: „Ő, akitől van, Ő, aki csinálta, Ő tudja, tudja… vagy nem tudja Ő se?”
