Amikor több mint két évszázada Kazinczy Ferenc, az intézményesülő magyar nyelvű irodalom kezdeteinek nagy machinátora oly alapos műgonddal hozta létre az egész országot behálózó „levélbirodalmát” (legértékesebb írói teljesítményét, Szerb Antal szerint), a kapcsolattartásnak ez a módja az irodalmi nyilvánosság talán legfontosabb színterének számított – az épp csak formálódó kulturális intézményrendszer afféle nyilvánosságpótlékának. Az irodalmi levelezés szerepe a későbbiekben, a valódi nyilvánosság fórumainak – folyóiratok, irodalmi társaságok – létrejöttével, a kommunikációs technikákban bekövetkezett változásokkal csökkent ugyan, de a magántermészetű közlések, tényszerű híradások mellett megmaradt a baráti-szakmai eszmecsere terepének. A közhelyesség határát súrolja mondjuk Petőfi és Arany levelezésére hivatkozni, ha a levélforma irodalomtörténeti jelentőségéről akarunk szót ejteni, de az ő példájuk (is) világosan mutatja, hogy a levelezés nem választható le az életmű egészéről, valamiképp annak szerves része, esztétikai és szemléleti értelemben. Adott esetben árnyalja az illető szerző(k)ről általánosan elterjedt képet; netán titkokat tár fel és rejtvényeket teremt, ellenőrizetlenül keringő információkat erősít vagy cáfol meg; segít betekinteni egy korszak kulturális és társadalmi viszonyrendszerének kulisszáiba, (irodalom)történeti és magánéleti folyamatok „ívét” rajzolhatja meg. Az is előfordul, hogy eredetileg magánhasználatra szánt feljegyzéseket az utólagos recepció minősít szépirodalmi műnek, mint Franz Kafka apjához írt terjedelmes levelét.
Mi lesz viszont az elektronikus postaládák tartalmával? Ha van olyan, az írói életművek vonzáskörébe tartozó (kvázi-irodalmi) műfaj, amelynek létmódját a tömegkommunikáció ugrásszerű fejlődése, az internet megjelenése és elterjedése alapjaiban változtatja meg, az éppen a levél. Természetesen, mobiltelefonos üzenetváltások is kötetbe foglalhatóak – több példát is láttunk már erre –, ehhez azonban előzetes szerzői szándék és alkotói tudatosság szükséges. (Ebből a szempontból a legújabb nemzedékek művészei minden eddiginél változatosabb önkifejezési lehetőségek közül választhatnak.) Vagyis, hogy ez a közlésforma elmozduljon a nyilvánosságnak arról a „senkiföldjéről”, köztes teréből, ahol az alapvetően magánjellegű, de valamilyen módon azért mégis csak közérdeklődésre számot tartó nagy irodalmi barátságok jelölték ki a helyét. Főhet a fejük a jövendő filológusainak, akik korunk íróinak korrespondenciáját szeretnék előbányászni – digitális archívumokból, időközben megsemmisült virtuális tárhelyekről. A szó elszáll, az írás nemkülönben; nem kell tűzvészre várni, elég megnyomni a törlés gombot. Úgy nézzünk hát kortárs irodalmunkra, hogy a látható mögött, a kibertér feltételezett végtelenjében mondatok, szavak, írásjelek lehetséges tömege rejtőzik, híradások jelentős életművek láthatatlan holdudvarából. Megannyi elveszett levél.
