– Marosvásárhelyen született, de politikai okok miatt már 16 éves korában Budapestre költözött édesapjával. Hogyan befolyásolta a kényszerű lakhelyváltás az otthonával, saját identitásával való kapcsolatát?
– Bármennyire is paradoxonnak tűnik, a szakítás nagyon meg tudja erősíteni a kötéseket. Valószínűleg sokkal erőteljesebb kötődést eredményezett, hogy én ’84-ben kikerültem Budapestre, és nem jöhettem vissza egészen ’90-ig, mint ha szabadon hazajárhattam volna. De azt hiszem, ez pszichológiailag teljesen érthető. És egyúttal azt is jelenti, hogy nagyon megnehezítette egy másik vagy egy második identitás kialakulását. Olyan lassan, nehezen alakult a Budapesthez való kötődésem, mint amilyen erős volt az Erdély, a Vásárhely iránti honvágyam.
– Édesapja, Bartis Ferenc ismert író, költő, újságíró volt a 70-es, 80-as évek Erdélyében. Családjában rajta kívül más írók és művészek is voltak. Mennyiben határozta meg ez az örökség az írói pálya felé fordulását?
– Egészen biztos, hogy nagymértékben kihatott rá, de az is biztos, hogy ez önmagában kevés ahhoz, hogy valakiből író legyen. Természetesen nem mindegy, hogy milyen világba születik bele az ember, milyen impulzusok érik: hogy iskolában tanul-e meg írni-olvasni, vagy egy Consul írógépen pötyögteti le az első szavakat, és hogy könyvek veszik-e körül vagy sem. Ezek nagyon-nagyon fontos dolgok, de önmagában ebből még nem következik az íróvá válás. Valószínűnek tartom, hogy ehhez nagyon sok más minden is kell.
– Első kisregénye, A séta 1995-ben jelent meg. A könyv olvasása során inkább egy érett, kiforrott elbeszélői stílussal találkozhatunk, mintsem egy kezdő író bizonytalan próbálkozásával. Feltételezem, hogy jóval korábban kezdett írni. Mikorra tehető az első írói próbálkozások időszaka?
– Nagyon régen, kisgyerek koromtól írok. Óvodás koromban írtam talán az első versem, gimnazistaként is többnyire verseket írtam. Nagyon hosszú út vezetett A sétáig, nagyon hosszú út volt a megírása is. Megvolt az alapanyag, és hat évbe telt, amíg ez kikristályosodott, tehát ’86-tól a kilencvenes évek elejéig, ’92-ig, azt hiszem. Ha az íróvá válásnak létezik pillanata, akkor ez a hat év jelentette azt a pillanatot.
– A sétában és A kéklő párában egyes szám első személyű elbeszélőt találunk, mégsem jellemzi a személyesség ezeket az írásokat, s bár megszólítják az olvasót, nem vonják be a mű világába. Mivel indokolta az egyes szám első személyű elbeszélő használatát?
– Ravasz kérdés, hogy mi indokolta. Valószínűnek tartom, hogy nagyon hamar eldőlt. A nyolcvanas évek közepén kisprózákat írtam, valamint verseket. Nem túl jó verseket, de mégiscsak versek voltak. És amikor elkezdtem írni A sétát, ’86-ban, akkor abbahagytam a versírást. Érdekes módon A séta sokkal inkább az addigi költői tevékenységemből nőtt ki, mintsem a prózaíróiból. Addig kizárólag egyes szám harmadik személyben írtam prózát, és valamiért nem működött, valamiért nagyon spekulatívnak, személytelennek, és ezáltal hiteltelennek tűnt egyrészt, másrészt pedig A séta is, meg a későbbi prózák is nagyon sok esetben úgy íródtak, mint ahogy verset ír az ember – még akkor is, ha néha a látszat csal. Valószínűnek tartom, hogy innen származik az egyes szám első személyű elbeszélő.
– Az említett kötetek és A nyugalom között egy jól működő motívumhálót épített ki, amelynek vannak valós elemei is. Hogyan viszonyulnak egymáshoz az elbeszélt világ(ok)on belül a fiktív és az életrajzi/visszatekintő elemek?
– Az átjárás pontosan a személyességből adódik, gyakorlatilag csak annyiról van szó, hogy mindeniket én írom, mindenik belőlem fakad, ugyanabból az anyagból készül, ugyanabból táplálkozik. Nagyon óvakodom attól, hogy ezek a hidak kitaláltak, megkonstruáltak vagy akár spekulatívak legyenek. A nyugalom szerkezetéről például nagyon sokan azt képzelik, hogy átgondolt, megkonstruált, kicentizett szerkezet, de én soha nem foglalkoztam szerkezettel. A nyugalom úgy íródott, hogy 2000. január másodikán leültem, és húsvét vasárnapján felálltam az asztaltól. 3–4 hónap alatt készült a regény első változata, ráadásul úgy, hogy az előző napi adagból mindig az utolsó két-három mondatot olvastam vissza. Nem más tehát, mint egy asszociációs lánc, és attól tűnik ennyire koherensnek a szerkezete, mert a megszokott emberi gondolkodásmódot, az evidenciát követi. Ennyi. Soha nem készítettem szerkezeti vázlatot se kisprózához, se regényhez. A kéklő pára, a novelláskötet volt az egyetlen, ahol sakkoztam, hogy ez most idekerüljön, az meg odakerüljön stb. Az az egyetlen olyan könyv, ahol nagyon különböző időben született szövegek kerültek egymás mellé, és ott megpróbáltam valamit kitalálni, érdekes módon messzemenően nem annyira koherens, mint A Lázár apokrifek.
– Gyakran hangsúlyozza, hogy írásaiban nincsen semmilyen szerkesztettség, megkonstruáltság. Mégis az ellentétére kérdeznék rá: vajon nem lehet, hogy épp az ilyen típusú kijelentések révén akar egy bizonyos fajta írói imázst közvetíteni az olvasók felé?
– Lehetek őszinte? Nem érdekel az írói imázs. Azért hangsúlyozom gyakran, mert gyakran kérdik. Minden további nélkül lehet hosszú pszichológiai vitát folytatni arról, hogy ez írói imázs-e vagy sem. Természetesen majdnem minden egy imázs része attól a pillanattól kezdve, hogy reggel megébredtem, fölkeltem, és fölvettem a ruhámat, ha tetszik, ha nem, ugyanúgy az én esetemben is, mint az Ön esetében. Van egy viselkedési minta, amit magunkénak érzünk, hitelesnek érzünk, és annak függvényében viselkedünk, kommunikálunk, teszünk mindent az életben, ilyen értelemben természetesen az imázs része. De ha imázs alatt egy bizonyos cél, mondjuk szakmai cél érdekében játszott, én-idegen, tehát hamis szerepet értünk, akkor ilyennel nem rendelkezem. Számomra az a természetes, amilyen vagyok, még akkor is, ha ez a milyenség néha nekem se nagy öröm.
– A közönségsikert az Ön számára A nyugalom hozta. Nemcsak magyar nyelvterületen, hanem Németországban is nagy érdeklődéssel fordultak a regény felé, azóta számos nyelvre lefordították. Vannak olyan esetek is azonban, amikor egy írót valamely neves külföldi díj, elismerés után „kapnak fel” hazájában. Hogyan értékelte volna, ha először nem itthon, hanem külföldön lett volna sikeres? Egyáltalán hogyan gondolkozik a sikerről, mit jelent Ön számára?
– Ha egy alkotó azt mondja, hogy őt a siker semmilyen formája nem érdekli, akkor erős kétkedés fog el. A legtermészetesebb dolog, hogy a visszajelzés fontos az embernek, sőt néha kifejezetten szüksége van rá. Az pedig, hogy a sikert vagy akár a kudarcot miként éljük meg, az idők során sokat változik. Amikor megjelent A sétáról az első kritika, fél napon át készülődtem, amíg eljutottam odáig, hogy egyáltalán ki merjem nyitni a folyóiratot. Aztán elolvastam egyszer, kétszer, háromszor, és nagyon fontos volt. Azt gondolom, ez természetes, miként az is természetes, hogy ma már egyáltalán nem úgy olvasom el a kritikákat, mint tizenöt éve. Az, hogy valaki először külföldön lesz sikeres, és ez csak utána gyűrűzik haza... hát, ha úgy vesszük, ez az én esetemben is fennáll. Ha az otthon alatt most nem Budapestet értem, hanem Marosvásárhelyt, akkor gyakorlatilag ez történik. Még Kolozsváron vagy Bukarestben is tízszer-húszszor annyian vannak egy felolvasáson, mint amenynyien Marosvásárhelyen voltak A séta román kiadásának bemutatóján.
– Miért éppen író A nyugalom elbeszélője?
– Azért, mert nagyon személyes a történet. Ez nem azt jelenti, hogy önéletrajzi, hiszen szinte semmilyen szinten nem az, ha a leírt eseményeket nézzük. De az önéletrajziságnak nem ez az érdekes aspektusa, hanem az érzelmi. Azokból az önéletrajzi morzsákból, amelyek tudatosan vagy öntudatlanul is bekerülnek egy szövegbe, még semmiképpen nem épül egy hiteles és koherens önéletrajzi regény. A narrátor érzelmi beállítódásának viszont tagadhatatlan az önéletrajzisága… Azért író az elbeszélő, mert én írtam, és én író vagyok. Ez ilyen egyszerű.
– Állandó Isten-keresés, -tagadás és szembenállás jellemzi A nyugalom elbeszélőjét. Önhöz ez az ambivalens istenkép mennyire áll közel?
– Az az istenkép, amiről írok, az én istenképem. Jobb szeretnék egy másik, egy kevésbé ambivalens és állandó istenképet a magaménak tudni – de idáig még nem jutottam el.
– Wéer Andor olyan író, aki irtózik a felolvasásoktól, az újságíróktól előre elkéri a kérdéseket, sutának érzi rögtönzött válaszait, s ezeket szívesebben helyettesíti jól beváltakkal. Bartis Attila hogyan viszonyul az ilyen rendezvényekhez? Volt szándékosság abban, hogy a kolozsvári felolvasóestjén is éppen ezt a részletet olvasta fel a regényből?
– Szándékosság egyáltalán nem volt. Ezt az a puszta tény magyarázza, hogy ha A nyugalomból olvasok föl, akkor mindig a regény legelejét olvasom, és ez a részlet is ott van. A felolvasásokhoz való viszonyom meg szintén meglehetősen ambivalens. Van, amikor kifejezetten jó. Az viszont nagyon rossz, amikor rutinszerű, amikor egy kötelező penzumot teljesít az ember, és csak fizikailag van jelen. Ilyenkor belevegyül a dologba egy olyan fajta hamisság, amivel nem nagyon szeretnék együtt lenni, de természetesen ez is előfordul. Ez függ a közönségtől, függ a helytől, az éppen aktuális állapottól, hogy honnan jövök, miben vagyok, mi történik bennem és körülöttem.
– Érdekesnek tartom, hogy míg A nyugalomból készült, Alföldi Róbert rendezte film forgatókönyvét Garaczi László írta, és Ön egyáltalán nem nyúlt hozzá a szöveghez, addig a drámaváltozatot, az Anyám, Kleopátrát Ön dolgozta át, ezenkívül több drámát is írt, Kemény Istvánnal közösen A félszentet vagy a 2009-es Romlást. Mi érdekli Önt a drámában?
– Nem tudom megmondani. Én két drámát írtam, pontosabban kettő és felet. Az első volt a fél, cím szerint A félszent, amit Kemény Istvánnal együtt írtunk, egy négykezes, ami felkérésre született. A második darabot, A nyugalom színpadi adaptációját a Nemzeti Színház felkérésére írtam, és utána eldöntöttem, hogy nagyon hosszú ideig nem fogok drámát írni. De aztán felkért a szolnoki színház, és kiderült a következetlenségem. Ekkor született a Romlás. Tehát mindhárom külső impulzusra jött létre, ami nem azt jelenti, hogy külső impulzus nélkül soha az életben nem írnék drámát, de ezt egyelőre nincs honnan tudnom. Egyelőre még nem történt meg.
– Dosztojevszkij, Kafka, Kundera, Hrabal és mások alkotásainak hatását fedezték fel/olvasták bele írásaiba. Valójában milyen írókat tudna megnevezni, akikről úgy érzi, befolyásolták írásművészetét?
– Egészen biztosan nagyon sokan hatottak rám, a felsoroltak közül Kunderát leszámítva valószínűleg mindegyik, és még legalább ennyien. Sok minden hat az emberre, az olvasmányélményei épp úgy, mint a nem-olvasmányélményei, és ezek a hatások valamilyen módon be is épülnek a szövegbe. De nem tudok olyan írót mondani, akit úgy tartanék számon, mint meghatározó példát.
– Könyvei borítóin saját készítésű portrékat is láthatunk, több fotósorozatát is kiállította már. Összekapcsolódik-e az Ön életében az írás és a fotográfia?
– Összekapcsolódik, csakúgy, ahogy az írások is összekapcsolódnak egymással. De a közöttük lévő kapcsolat nem valamiféle koncepció része, egyszerűen abból fakad, hogy én hozom létre ezeket a munkákat. Az, hogy melyik kötethez milyen portrét választottam, a pillanat függvénye volt. Először egyáltalán nem akartam képet a könyvek fülére, de ebbe a kiadó érthető okok miatt nem ment bele, ragaszkodott hozzá, hogy legyen kép. Körülnéztem, és akkor, abban a pillanatban az a kép volt, amit el tudtam képzelni A nyugalom borítóján. Ez a portré a Photo Pygmalion sorozat egy darabja, s a Photo Pygmalion egy nagyon személyes történethez kötődik, a regénynek is ez az egyik magja. Teljesen érthető, hogy akkor abból a sorozatból választottam egy képet – bár kívülről ez nem látszik, és nem is kell föltétlenül látszania, de ezek a dolgok mind összeérnek, hiszen bennem történnek meg.
– A 2005-ös A Lázár apokrifekben megjelent 12 írást tárcának nevezi. Mennyire érvényes ez a megnevezés rájuk? Köztes műfajról van szó, vagy a kötetbe rendezés eleve a szépirodalom felé tolja el az írásokat?
– A kritikusok meg az Élet és Irodalom nevezte ezeket tárcáknak, alapvetően, mert a tárcarovatban jelentek meg. Arra kértek föl, hogy egy éven keresztül, havonta írjak egy tárcát az ÉS-nek. Én nem tartom tárcáknak őket, elég változóak, van, amelyik novellisztikus, van, amelyik sokkal közelebb áll az esszéhez.
– Min dolgozik mostanában? Mikor olvashatunk legközelebb Bartis Attila-prózát?
– Mindenekelőtt az új regényt írom, amelynek elvileg év végéig el kellene készülnie. Ősszel pedig a Kemény Istvánnal közösen készített beszélgetőkönyvnek kellene megjelennie. Valamint tervezek egy kiállítást a Kiscelli Múzeum templomterében. Tizenkét éve egy valakit fényképezek, gyakorlatilag éjjel-nappal, ami több tízezer képet jelent ebben a pillanatban, és valamilyen módon ez mind ki lesz állítva. De ugyanerről a munkáról szól a Romlás is. Itt is találkozik az írás meg a fotográfia.
Bartis Attila
1968-ban született Marosvásárhelyen, 1984 óta Budapesten él. Író, fotóművész. 2005-ben József Attila-díjat kapott, 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét nyerte el. Művei: A félszent (Kemény Istvánnal közösen, 1995, dráma), A séta (kisregény, 1995), A kéklő pára (novellák, 1998), A nyugalom (regény, 2001), Anyám, Kleopátra (tragédia, 2003), A Lázár apokrifek (2005), Romlás (dráma, 2009).
