"és elhittünk mindent, fizettük az árat"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 3. (545.) SZÁM — FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
„Ez egy levél...”
Xantus Boróka
A személyesség átjárói - Beszélgetés Bartis Attila íróval
Benkő Levente
Csetri Elek emlékére
Szőcs István
Folyamatos múlt – mettől meddig?
Kinde Annamária
A nemtalálkozás
December dal
Bonczidai Éva
Mária
Marosán Tamás
Karnális bánat
Székely Örs
Bálna futása
Kotta nélkül
A négyszög körösítése
Borbély András
Versei
Jancsó Miklós
A Mester - Riportkönyv-paródia
Balázs Imre József
Otthontalan otthonosság - Géczi A. János történetei
Boda Edit
Profán triptichon
Szántai János
Nyíltlevél-féle Guy Ritchie-nek
Gáll Attila
Vállalt képzavarok (?)
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Amikor a (zene)mű kivirágzik
Hírek
 
Szőcs István
Folyamatos múlt – mettől meddig?
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 3. (545.) SZÁM — FEBRUÁR 10.

„Egy sötét alagúthoz legjobban hasonlít egy másik sötét alagút”.
                             (Pierre Benoit)

Az ÖNINTERJÚ – a legtakarékosabb előadásmód. Ezért a saját kérdéseimre saját magam felelek, sokszor a mások gondolataival.
– Mentegetőzik ugyan, hogy múltkori cikkében egy régészeti munkáról ír; de azért mégis – nem fegyelmezetlenség ez, hogy mást ne mondjunk?
– Egy régészeti könyv is könyv, amit megvételre ajánlanak bárki számára… Nemcsak régészeti vonatkozásai vannak; többek közt állásfoglalás is történelmi, művészettörténeti, sőt nyelvi kérdésekben is, sőt a megfogalmazásmód stíluskérdéseket is felvet, a stílus pedig nemcsak esztétikai, de erkölcsi értékeket is hordozhat. Nem szóltam hozzá a régészet szakmai oldalához, csak ahhoz, amit a régész maga is mond, amikor hümmög, morfondíroz, sugall, amint kimászik a kutatóárokból és elkezd spekulálni, beállítani, értelmezni, összefüggésekre hivatkozni, idézeteivel másokat értékelni, idézés elmulasztásával másokat leértékelni…
– Került már máskor is kapcsolatba a régészettel, e recenzión kívül is?
– Sokszor! Már húszéves koromban szerepelt a kezem egy régészeti kiállításon, amint éppen obszidián pengét pattint. Legalább nyolc régészt ismertem jól, köztük egészen híreseket is, akik nem átallottak hosszasan magyarázni munkájukról. S ami különösen tanulságos: volt alkalmam hallgatni, hogyan vélekednek egymás munkájáról, nem a nyilvánosságnak szánva. De a leglényegesebb, jó negyven éve hozzám került egy titokzatos tárgy, egy szobrocska. A Kisküküllő iszapjából vájta ki valaki, Kibéd község területén. Történetét, az úgynevezett leletkörülményeket többször is megírtam, először egy napilapban; „a tárgy” fényképe 140 000 példányban jelent meg, de egyetlen olyan hozzászólás sem érkezett, amely érdemben mondott volna valamit róla. Utoljára 2000 novemberében egy igen szép kötet szerkesztői vették be egy tanulmányomat róla, négy fényképpel.2 Ebben megpróbáltam mindent elmondani, de tíz év során egy szónyi érdeklődés sem jutott el hozzám felőle. Bár ezen nem csodálkozom, hisz temérdek más, érdekesebb tanulmányt is tartalmazott az a kötet…
– És régész ismerősei, hogy ne mondjam, barátai?
– Egy hivatalosan is tekintélyesnek számító régész, múzeumigazgató, felsőbb tudományos körök bizalmasa forgatta a kezében, aztán így szólt: „Én megmondom magának, hogy mi ez… tudja, mi ez?... Az, hogy vigye el innen gyorsan – és ne sokat mutogassa senkinek!”
Egy tekintélyes nagy múzeum legalább két évtizedes gyakorlattal rendelkező preparátornője, mikor megpillantotta a kezemben, ingerülten elragadta tőlem, s hebegve-habogva kezdte ócsárolni, hogy mi ez, miféle misztifikáció, ez semmi, ez kitudjahogymi, mitől lenne érdekes egy ilyesmi, ki tudja, hogy ki csinálta?... Hetvenéves múltam már akkor, épp kórházból jöttem műtét után, s ez szembeszökően látszott rajtam, de le sem ültetett… Kicsavartam hát a kezéből és eljöttem, úgy véltem, perceken belül hisztérikus roham fog kitörni rajta. Eszembe jutott egy para-pszichológiai érdeklődésű kedves kolléganőm, aki kezébe vette a szobrocskát s így szólt: „Fantasztikus, milyen erős kisugárzása van, fantasztikus!”, és gyorsan letette.
– De olyanok, akiknek nevére is hivatkozhat, mondtak-e valami érdekeset?
– Csáth Pál nevű könyvkiadó, magánkutató, amikor csak fényképről látta, azt ígérte, ha neki adom, vesz cserébe nekem egy sportkocsit. Amikor elvittem hozzá, csalódottan babrálta: ilyen kicsi? Hát nem gondoltam, hogy ilyen kicsi! Majd rosszindulatúan mormogta: még jó, hogy nem írta bele Rasdi varázslóasszony nevét!.3 Egy sportújságot sem adott. Jankovics Marcell ugyancsak azért mutatkozott csalódottnak, hogy csak egy félarasznyi. „A fénykép után legalább tízszer ekkorának gondoltam.” Hagytam neki új fényképeket, ha majd eszébe jut valami… Ennek tíz éve, nem írt. László Gyula, amíg csak fényképről ismerte, azt üzente, hogy az indiai Garuda madárra emlékezteti. Amikor eljött megnézni, furcsán viselkedett: nem volt hajlandó kézbe venni, féloldalasan nézte, sokáig hallgatott, s csak annyit kérdett: „Az összetétele?”. Mondtam, 43 réz, 42 cink, némi arzén, antimon… Rázta a fejét és elfordult.
– ?
– Hát igen. Nicolaie Vlassa, világhírű régész ezt válaszolta: „Nézze, nem voltam jelen a megtalálásánál, s mint hallom, egyetlen régész sem igazolhatja a leletkörülményeket. Ezért régész nem mondhat véleményt róla, az dilettantizmus volna. Régészetileg tehát nem értékelhető, annál inkább művészettörténetileg! Ajánlom, böngéssze át Felvinczi Takács írásait a keleti művészetekről, és nézzen körül a lurisztáni bronzok között. Aztán meg etnológusoknál… de nem ajánlom a mostanság divatoskodó odaáti barátait. Franciákat kell megkérdezni, és főleg oroszokat.”
Mikes Ildikó művészet-történésznő szinte extázisba esett tőle, de aztán legyintgetni kezdett: „Egy nagy baj van! Ez a táltosnő félmagassarkú trottőr cipőt visel! A cipősarok sem a feltételezett korhoz, sem az egész jelenséghez nem talál!” Később azonban azt üzente: „Nincs baj! A perzsáknál már a hetedik században találtam csizmasarkat.” Megígérte, hogy cipészeti szakkönyvekből összekeres mindent. Sajnos, családi gondjai támadtak, betegeskedni kezdett és igen hamar meghalt… És így tovább; folytathatnám: más „szaktudósok” részéről ugyanannyi korlátolt, egyoldalú, naiv nézettel lehet találkozni, mint romantikus képzeletű műkedvelőknél vagy kapzsi, becsvágyó sarlatánoknál. A végeredmény szempontjából aztán nem nagy a különbség, szörnyű nivellálódás alakul ki. Nevettető, mondhatnám röhejes tanulság volt számomra, hogy amikor annyi a sámánkodó, táltosdit játszó, révézetes látnok, és az orruk elé kerül egy hiteles, mondhatnám az egyetlen hiteles hazai sámánábrázolás, egyáltalán nem tudnak hozzászólani, csak bámulják, mint borjú az új kaput. Mindössze Kabai Béla és felesége viszonyultak másként: azonnal felismerték a tárgynak az etnológiai tartalmasságát. Kabai Béla olyanokat mondott például, hogy a Halotti beszéd megtalálása óta a legfontosabb magyar művelődéstörténeti felfedezés, sajnos, hamar meghalt, tavalyelőtt megírtam, milyen körülmények között. A felesége, Lisette sok olvasmányos dolgot írt e témakörben, nagy tájékozottsága, azonban ugyanakkora makacssága is volt; lásd a Bikatáltosok című füzetét: mesét, mítoszt, tudományt szétválaszthatatlan módon kevert, és persze, mindig a mese metodológiája győzött: „egyszercsak ott termett, hip-hop, egy ugyanvalóst furcsa kis alak”… hogy honnan, mi által, mi végre, meddig? – az nem kívánt nála külön magyarázatot. Ilyen, és kész!
– Találni szakmabeli történettudósoknál is ilyen kurtán-furcsán letárgyalt tényeket, és műkedvelőkre jellemző központi vesszőparipákat?
– Sajnos, számtalan sokasággal lepik el a történetírás legelőit. Szúrjam közbe, nemcsak a magyar történelemtudományban, de erről talán máskor. Ilyen vesszőparipa, a legzabolátlanabb fajtából, hogy a magyarság Árpádék előtt nem volt jelen a Kárpát-medencében; esetleg, ha igen, akkor mint a hun vagy avar jelenlét mellékes törmeléke, epizodistája. A másik, mai napig virágzó, és politikailag legveszedelmesebb, hogy a kisszámú, kezdetleges honfoglaló, az itt talált, nagy létszámú és magasabb műveltségű őslakosságot erőszakkal elmagyarosította. Ezt többször elemeztem mások nyomán én is, kiirthatatlan agyrém… Ehhez kapcsolódik, hogy a magyar nyelv – „habarcs-nyelv”, konglomerátum, tipikus „átvevő”, megrögzött kölcsönző nyelv, és nincs mit keresnie Európa közepén. Erről csak annyit, hogy nincs Európában „keverékebb” nyelv az angolszásznál. Különböző germán nyelvi rétegekre rakodó kelta és vastag latin és francia rétegek, és mégis egekbe nyúló irodalmi sikereket és világbíró politikai történelmet alapozott meg ez az angol nyelv, és ki volna képes olyan hülyeségeket állítani, hogy „méltatlan habarcs” és hasonlók? Különben nem is igaz ebben a formában a magyar nyelvre nézve. Ehhez a gyalázkodó szándékú, mindenképpen hamis nyelveskedéshez csatlakozik a másik betondogma: hogy a magyarok a földmívelést a szlávoktól tanulták el, mert amikor ideérkeztek, épp csak az ősvadgyűjtögetés és vadászás állapotából kilépett kóbor lovasok voltak, akik a lovaikat is csak gizgazzal (ha nem a bántalmazott népek húsával!) és nacionalista frázisokkal tartották, hiába mondja az ember, hogy a szánt-vet-arat, a szüret, az árpa, búza, köles, az ásó, eke, szekér, sarló, az ökör, a ló nem szláv szavak; – de a hajdina, a pohánka, a galóca (ugyebár ezek a fejlett földmíves szavai), azok szlávok! A szedentáris életmód legfontosabb műszavai, a vár, a város, a falu, a határ, a telek, a birtok, a föld, az ország, nem szlávok; de, hehehe, feleselnek, a tanya az bizony szláv! Az alma, dió, körte, bor sem szláv – úgy ám, de a galagonya, a muslica, a giliszta, az mi? Az tán nem óegyházi szláv? És a penész? Így ám. Évekkel ezelőtt írtunk a feleségemmel, Márton Ráchellel egy hosszabb értekezést erről, Nyelvek háborúja címen. Senki sem szólt hozzá, csak élőszóban egy pestikörnyéki szlovák tanítónő támadott ki: „Micsoda reakciós kijelentések ezek?”, sziszegte, évekkel a szocialista szólamkincs lemerülése után…
– Más nyelvek esetében is előfordulnak ilyen fura vitatémák?
– Egyszer pl. Zolnay Lászlóék nyomán irkáltam valamit arról, hogy tárgyi maradványok és írásos adatok alapján bizonyítható, Mátyás király udvarában fogyasztottak pulykahúst (akkor még indiai tyúknak hívták), holott a pulyka amerikai; s Amerikát csak Mátyás halála után fedezték fel! Valaki felhívta a figyelmet arra, hogy a pulyka valóban amerikai, az Egyesült Államokban már majdnem hogy címerállat, a „design”-ja is jellegzetesen azték vagy maja, és mégis turkey-nek, azaz töröknek hívják! Sőt, ahogy magyar nyelvterületen is többfelé a kukoricát nemrég még törökbúzának hívták, ugyanúgy dél-olasz és spanyol nyelvjárásokban is nevezték így, holott a kukorica is amerikai! Tehát Amerikából kelet felől is vezetett járt út, ősibb időkben is, de egy ilyen állítás 70–80 évvel ezelőtt még az egyetemi katedrájába kerülhetett valakinek.
– A múltkor tárgyalt Kolozsvár születése című kötetben, amely ön szerint új szellemű, még előfordulnak ilyen beidegzett, besulykolt sztereotípiák?
– Kettőt is említhetek. Egyik az „Erdély, dádá!”, a másik a „Kolozsvár nevei” téma. A Gáll-Gergely könyv 16. oldalán ez olvasható: „Igazat kell adnunk Bóna Istvánnak, aki ezeket a sorokat vetette papírra 2001-ben: »A Magyarországhoz képest 60, vagy ha nagyon jóindulatúak akarunk lenni, 40 éves lemaradásért  az akkori erdélyi magyarok csak önmagukat okolhatták: amilyen élénk volt a fantáziájuk romantikus történelmi elbeszélések terén, annyira nem volt érzékük a földben rejtőző múlt iránt”«. Sajnos a helyzet az utolsóbbi száz évben sem sokat változott” stb.
Amilyen meghökkentő ez az elhatárolódás, hogy az erdélyi magyar tudomány lemaradását nem tekinti az egész magyar tudományosság lemaradásának, annyira visszatetsző benne a kárörvendő gúnyolódás. A Nyelvőr szerzői kezdettől (1870) fogva kötözködtek a befolyásukon kívüli kolozsváriakkal. Brassai Sámuelről és Jakab Elekről tiszteletlen, „froclizó” hangon írnak. A fenti gúnyolódás pedig nyilván nem Kővári László vékonydongájú történetírásának vagy Benedek Elek Mese- és mondavilágának van szánva! Az éle a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társaság, és mindenekelőtt Torma Zsófia ellen irányul, aki már a XIX. század végén „szumírkodott”, amenynyiben kimutatta a koraókori Erdély, Kisázsia és Mezopotámia néprajzi-etnológiai kapcsolatait.4 Azóta minden gutgessint „pesti körök”-höz tartozó történész, régész, néprajzos köteles legalább egy grimaszt vágni Erdély felé!
Ami Kolozsvár „eredeti” nevét illeti – Napoca – még mindig nem biztos, hogy Kolozsváré volt; az sem biztos, hogy milyen nyelvhez tartozik. Mindenesetre azt a római kori kőtáblát, amelyen a Napoca olvasható, Déstől 7 km-re, Kosály határában találták. Virchow német tudós, a XIX. század egyik legnagyobb antropológiai és régészeti tekintélye, amikor értesült a leletről, mivel a térségben egyedül Kolozsvárról tudott mint jelentősebb városról, vele azonosította. (Egyes vélemények szerint a név csak a magyar vagy az óelámi nyelvből fejthető meg, ennek megfelelően „Nap nyílása” vagy „Isten kapuja” lehetne a jelentése; Désre vagy Szamosújvárra is vonatkoztatták. Némely feltevés szerint, egy régi utcanév és a Peutinger-féle táblázat egy adata alapján a város római kori neve Zeugma lehetett?)
Virchowhoz érve, éppen Torma Zsófia mesélt róla egy érdekes anekdotát, ami érthetővé teszi a régészek iránt sokakban kujtorgó iróniát. Egy németországi régészeti konferenciára Torma Zsófia magával vitt a Tordoson talált cserépdarabok közül egyet, amelynek érdekes ábráját nem tudta értelmezni. Az értekezlet kezdete előtt a körülötte lévő német tudósoknak mutogatta és véleményüket kérte. Azok felélénkülve kaptak rajta és azonnal felismerték, hogy „a tipikus germán ló jellegzetes patái.” Akkor belépett a terembe Virchow, átvette a cserépdarabot, megfordította, és így szólt: Íme, „áldozati tűz”!
Előfordulnak még más, kisebb jelentőségű sztereotípiák, például a tatárjárásról a Rogerius siralmai által megrajzolt kép; de a pusztítás nem lehetett olyan mértékű, mint ahogy leírja. Ugyanakkor nem vesznek tudomást az 1136–1166 közötti bizánci támadásokról, amelyek a tatárjárásnál pusztítóbbak voltak, szinte teljesen kiirtják Dél-Erdély és a Délvidék magyar lakosságát. Ebből levonható akár olyan megállapítás is, hogy a történetírás kapkod: olykor „szenzációs ötletek” fújják fel a vitorláit – gondoljunk például Németországban a közelmúltban lezajlott Nagy Károly-botrányra, ami szerint a nyugat-európai történelmet új vágányokra fektető uralkodó nem valóságos személy lett volna, csak kitalált, mondai alak… Aztán ez is lefut, megint pangás következik és a régi tantételeken való kérődzés, mígnem egy-egy szenzációs régészeti feltárás nem nyit új távlatokat.
– Valóban, volt az utóbbi bő másfél században néhány olyan eleve célratörő, koncepciós feltárás, amelyek megváltoztatták a világtörténelem fogalmáról addig forgalomban lévő elképzeléseket… mindenekelőtt Nyugat-Ázsiában a Folyamközben, a Földközi-tenger keleti medencéjének a környékén… Mifelénk azonban úgy tűnik, a régészet csak a történetírás különböző iskoláinak akar illusztrációs anyagot vagy vitaalkalmakat szállítani. Elképzelhető például olyan változás, hogy nyilvántartásba vesznek minden domborzati formát, amelyeket halomsíroknak lehetne tekinteni, és módszeresen végigkutatják őket? Vagy azokat a határrészeket, dűlőket, amelyeken a néphagyomány várakat emleget? Például a Magyarfenes-közeli Leányvárat; és e helyeken módszeresen ásatnak? Jelenleg úgy tűnik, a régészeti események csak az építkezések vagy útépítések kísérő jelenségei; kevés olyan kivétel van, mint például Kolozsmonostor…?
– Már ma is sokkal több az eredmény, mint amennyi behatolt a köztudatba. Csak valahogy, amint Babits mondotta volt: átok van a szavakon; mintha mindig visszájára fordulna az értelmük. Semmiről sem kárálnak manapság oly sokat, mint az információáradásról, -robbanásról, minden intézménynek, hivatalnak, alapítványnak megvannak a saját sajtószóvivői, tájékoztatási igazgatói, információs üdvöskéi, mégis sohasem jutottak oly esetlegesen, hiányosan célba az információk azokhoz, akiket megcéloznak, mint ma. Ezelőtt kétszáz évvel, Kazinczy korában például szervesebb, élőbb volt a kapcsolat a szellemi alkotók között, mint manapság. Ma minden könyvkiadó, folyóirat-szerkesztőség, intézet, intézmény, egyesület, alapítvány külön kis gyülekezet vagy éppenséggel szekta…
Csak tárgyunknál maradva: a Gáll-Gergely kötethez véletlenül, ajándékképpen jutottam. Társításként felrémlett bennem, hogy már vagy nyolc-kilenc éve jelent meg egy Kolozsvár ezer éve című kötet, de soha egyetlen könyvesboltban sem akarták nekem eladni; és hatvanhat értelmiségi ismerősöm is mélyen fájlalja, hogy soha kezébe nem került!... És hány ilyen kötetet tudnék felsorolni, például dramaturgiai és színháztörténeti vonalon!
Magyarországon egy politikusnő, akinek a rovására gyakran igazságtalanul vagy tapintatlanul is élcelődnek, tett egy korszakalkotó kijelentést: „Nem elég becsületesnek lenni, annak is kell látszani!” Ezt oda tálalhatjuk az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek is: „Nem elég dolgozni! Reklámoztatni is kellene magunkat!” Az eredményeket célba kellene juttatni.

Jegyzetek

1Kolozsvár születése, Helikon 2010/2.
2”Kiálts Telyes Torokkal”. Képek és írások Pap Gábor művészettörténész 60. születésnapjára. Polar Alapítvány, Budapest, 2000.
3Az Első András korabeli pogánylázadás egyik elítéltje.
4Torma Zsófia számos írása ma is kiadatlanul hever a kolozsvári múzeumban. Megjelent munkái közül a legfontosabbról (Ethnographische Analogien, Jéna 1894) a hivatalos magyar tudományosság nem vett tudomást. Néhány éve Dél-Amerikában lefordították magyarra Szumír nyomok Erdélyben címmel. Ez, persze, nem segített a recepciójának. Sok magyar szerző azért idegenkedik tőle, mert a kulturális folyamatosság bizonyításával szerintük a dákoromán kontinuitáselméletét szolgálta. Viszont román szerzők azért fordultak el tőle, mivel bebizonyította, hogy a dákok nem voltak Erdély őslakói, csak rátelepedtek egy itt lakó „kikladikus” népre, részben átvették és továbbadták annak kultúráját. Minálunk utoljára Gyulai Pál, nemrég elhunyt régész írt kitűnő tanulmányt róla, lásd TORMA ZSÓFIA LEVELESLÁDÁJÁBÓL, Kriterion, 1972.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében