Nyolc évesen láttam először meztelen férfit. Anyám rám szegezte szigorú tekintetét, és szinte parancsolta, hogy segítsek vetkőztetni. Látszott, hogy sírhatnékja van, mert olyankor mindig nagyon apró a szeme, olyan kis fényes szürkeség, és olyan erősen szorítja össze az ajkait, hogy csak egy gyűrött lilás-vörös vonal lesz a szája helyén. Ettől nekem is gyorsan sírhatnékom támadt, csak én nem tudtam úgy szorítani. A gatya levétele után, azt mondta, maradjak ott, várjak szépen, amíg vizet hoz.
Anyám térült-fordult, a repedt tükör a falon nyomban letakarva, fazék, gyolcsdarabok, és neki csutakolni. Sosem volt olyan nehéz az apám keze, mint akkor.
Ha falun végérvényesen egyedül marad egy gyerek, felnő a rokonok maradékain. Ahogy a tiszteletes is hangoztatja időnként: az Úr csodásan működik, és a kegyelem – na az, a kegyelem... Meg a mosás, a varrás, a kender kiáztatása, meg az istálló kitakarítása – pedig az nem is asszonymunka, pláné nem egy kilencéves kislányé.
– Máriskó, fésüld meg Erzsit, és köss szalagot a hajába! Vasárnap van. Hogy engeded az unokatestvéredet szalag nélkül az utcára?
A lányomat Sárának fogom hívni. Szép ruhái lesznek és hosszú hajú babái. És azt mondom neki, hogy az anyák és az apák sosem halnak meg. A gyerekeket úgyis könnyű becsapni.
– Főzd meg a levest, mire kijövünk a templomból! És a csizmákat is pucold ki – hogy egy ekkora leánynak mindent mondani kelljen...
Férjem neve: János – lesz –, mint a szeretett a tanítványé. Sok könyv lesz a házunkban. Vasárnaponként olvasunk. A képes kalendáriumot pedig akkor lapozgatja majd Sára, amikor csak akarja.
A szüleim halála után János volt az egyetlen ember, aki szeretett, anyósom viszont sosem tudta ezt elfogadni. Mit is szeretett volna a falu cselédjén, a kegyelem(!)kenyéren élő mihasznán, amikor Erzsivel hat hektár hozományt kapott volna Piri ángyomtól?
– Te ölted meg Jancsimat a mocskos tüdőbeteg fajtáddal! És még tartsunk is el!? Ha nem lenne benned a kölyköd, máris indulhatnál!
Indulnék én. Most azonnal. A „kölyköm” viszont az unokája. És nem él majd valahol kegyelemből. Hosszú hajú babái lesznek és szép ruhái.
Egyszer régen bábaasszony akartam lenni, hogy majd segítsek az embereknek megszületni. Ehhez képest folyton ravatalozok. Eltemettem sorra mindenkit, akit szeretek. Sárát is a hosszú hajú babáival szép ruhában. (A gyermekek kisebbek és könnyebbek lesznek utána.) Különben a férfiak és a gyermekek halnak meg a legkönnyebben. (A szeretett férfiak és a szeretett gyermekek.)
– Adja az Isten, hogy végignézze, ahogy a családját koporsóban kihordják a kapun! – búcsúztam anyósomtól Sára temetéséről hazaérve, egy váltás ruhával és néhány könyvvel a táskámban. Először voltam gonosz akkor. A kapu csikorgása magamhoz térített, vissza is vontam volna, de a kimondott szó kimondott szó, az átok átok. Ha jogtalanul mondják, visszaszáll – nyugodtam meg, hiszen már nem volt, akit eltemetnem.
Özvegy voltam, gyermektelen anya és valahol, valamiért folyt a háború. Vitték a fiúkat, férfiakat – a hadsereg nem tudhatta, hogy azok könnyen halnak. Szántani, vetni, aratni kellett – vasárnaponként gyógynövényt szedtem és a férjem könyveit lapoztam. Időnként növényeimmel meggyógyítottam a mások gyermekeit, és imádkoztam a férjeik hazatéréséért. Mert Máriskó imája többet ér – mondogatták a faluban.
– Máriskó! Máriskó! Hazajött Bálint! – azt mondja, vége! Aki él, hazajön! – szaladtak hozzám. Aztán hosszú ideig mindenki várt. Hátha az övé is jön. Általában nem jött.
– Mária! – kopogott valaki az ablakon. Anyám halála óta senki sem hívott Máriának.
– János?
János Piri ángyomék szomszédja volt. Én még gyermek voltam, amikor a szülei házasságba kényszerítették. János elvette Boriskát, másnap pedig összecsomagolt – „maguknak kellett a menyecske földestől, ott van” –, s azzal elment Moldovába. Elvált, és azóta nem jött haza.
– Egyszer rólad álmodtam a fronton. Hazajöttem. Légy a feleségem!
– Kislánykoromban mindig azt képzeltem, hogy Jánosnak fogják hívni az uramat, és lesz egy Sára nevű lányunk. Mindketten halottak.
Szokatlanul hosszúak az éjszakák, amikor a fiúk születnek. Hosszú kötényes asszonyok sürögnek a házban, forr a víz, a gőzzel teli szobában nehéz a lélegzés. Egy-egy ajtónyitáskor csontig fáj a tél. János a tornácon tördeli a kezét, várja a gyermeksírás hangját. A fiúk nem sírnak. A bábaasszony vastag kendőbe bugyolálva kis csomaggal távozik a havas pirkadatban. A halvaszületettek nem kapnak nevet, sem áldást. Nem temetik, égetik őket. Mint egy levetett kabát – vérzem az ágyon, és tudom, hogy a fiaim ártatlanok és névtelenek, mint az Isten.
1940. Mérleg:
Háború – második;
Férj – második – János;
Gyermekek: fiú – kettő – halott;
lány – kettő, élő – egyikük Sára. Mert a saját történetéhez ragaszkodik az ember.
Talán nem szerencsés 1900-ban születni – meg árván maradni sem az. De mit tudhat bárki a szerencséről? Mert szerencse az is, hogy az ember el tudja temetni a szüleit: nem lepődik meg, hogy a törékeny anyja milyen nehéz, ismeri a ravatalozás körüli szertartásokat, és az anyjától látott mozdulattal teszi fel a leszorított szemekre a szomszédból kölcsönkért érméket.
Ravatalozni pedig tudni kell. Pláné, ha 1900-ban születik az ember.
