"és elhittünk mindent, fizettük az árat"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 3. (545.) SZÁM — FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
„Ez egy levél...”
Xantus Boróka
A személyesség átjárói - Beszélgetés Bartis Attila íróval
Benkő Levente
Csetri Elek emlékére
Szőcs István
Folyamatos múlt – mettől meddig?
Kinde Annamária
A nemtalálkozás
December dal
Bonczidai Éva
Mária
Marosán Tamás
Karnális bánat
Székely Örs
Bálna futása
Kotta nélkül
A négyszög körösítése
Borbély András
Versei
Jancsó Miklós
A Mester - Riportkönyv-paródia
Balázs Imre József
Otthontalan otthonosság - Géczi A. János történetei
Boda Edit
Profán triptichon
Szántai János
Nyíltlevél-féle Guy Ritchie-nek
Gáll Attila
Vállalt képzavarok (?)
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Amikor a (zene)mű kivirágzik
Hírek
 
Székely Örs
Kotta nélkül
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 3. (545.) SZÁM — FEBRUÁR 10.

A zajok hullámokként verődtek neki a fülnek; a szem magatehetetlenül sodródott a hangokkal, néha nekicsapódott más szemeknek, majd szétvált tőlük; a száj tajtékzott, feszült, majd elernyedt – pont mint a mellkasok, melyek ütemesen szuszogtak föl, föl a mennyezet legfelsőbb pontjáig.
Senki sem tudja, mit akar pontosan ennyi emberrel – írja Hontalan félig öntudatlanul egy cetlire – sem azt, hogy mi a célja a torkok egyre éhesebb hadával. A teremben most már száznál is több száj nyílt és csukódott parancsra és énekelt, egyre énekelt.
Ilyenkor az emberek aprócska torzulásai, disszonanciái teljes egészében fölolvadnak és belefúlnak a harmóniába. Az ének folyékonyan hömpölyög, ellepi a termet, és nincs ellene védekezés, nincs ellene gyógyszer.

Pilátus, a karnagy mindig rendszertelen időközönként porciózta ki alattvalóinak létszükségletüket, a dallamot – és ezáltal tette őket függővé. Szabadulás nem volt, ellenszer nem létezett, az elvonókúrát meg nem találták ki. Maga Pilátus voltaképpen azt állította, hogy megtanítja alattvalóit az önálló gondolkodásra, a rendre, a becsületre, a fegyelemre. A valóságban kihasználta őket és belőlük élt, velük táplálkozott. Módszere annyira hatásos volt, hogy a volt vatikáni alkalmazottak is gyakran visszajártak hangversenyeire.

Hontalan Iván, a költő ki nem állhatta ezt a porhintést és szemfényvesztést. Főképp az bőszítette fel, hogy az emberek szolgai módon, minden ellenállás nélkül vetik alá magukat a zsarnok akaratának, és „bizonyságot tesznek” gyalázatos módszerének helyességéről. Pilátus ördögi módszere abban állt, hogy egyesítette magában az újdonságra törést és a körkörösséget. Iván hiába unta már a karnagy rituális hisztizéseit, folyamatos időpocsékolását, a többiek gyáva meghunyászkodását – ha eljött az idő, őt is berántotta a hanghullámok örvénye és egyéniségének védelme szinte minden alkalommal teljes csődöt mondott. Valami őrült boldogság hajtotta őt a karvezető utasításainak a betartására és teljesen lehengerelte őt az éneklés öröme.
A sodrás mindig megtévesztő módon jelentkezett, állóvíz, posvány alakját vette föl, amelybe aztán mindenki beleringathatta magát (egyik olvasott, másik telefonozott, harmadik levelezett) ám ez a lagymatagság futóhomokként omlott öszsze alattuk – tátogtak kegyetlenül, izgága ajkaik önműködve nyelték a vizet és lefetyelték a torkukon legyűrt, ledugaszolt végtelent (rájukerőszakolt semmit?).
Hontalan, aki ez alkalommal elhatározta, hogy egy hangot, annyit nem présel ki magából, lehorgasztotta a fejét a szék támlájára és elhitette magával, hogy süket. Nem volt más menekvés. A mellette ülő Werther is – úgy tűnt – kizárta magát a hangorkánból, hisz öszszes jelenlevő energiáját üzenetek írásával kötötte le. Hontalan függetlenséget akart. Szabadságot. Hogy mindenki maga dönthesse el, kíván-e részesülni a „jó és gonosz tudásából”. Ezért harcolt, küzdött elszántan Ponczius Pilátus ellen, aki önkényúri módon porciózta ki a mindenséget az emberek poharába – hogy a mindenség, legfőbb tulajdonságát, a mérhetetlenséget elveszítve, saját maga torz karikatúrája lehessen. Mert ezt akarta a prokurátor, mindig ezt. Hogy
A gondolatmenet közepén azonban Pilátus beintette az egek ostorait és meghasította a firmámentomot ijesztő dörgedelmével, hogy már valósággal beleveszett – Hontalan érzékei tiltakoztak a zene ellen, mely már valósággal szerterugdosta disszonáns idegpályáit, és amazok beletorkollottanak a karnaggyal együtt egy ijesztő, hangtalan harmóniába – és sötétség lőn hat órától kezdve kilenc óráig és a bénult csend lehetetlenné tette már a gondolkodást is Hontalannak, és már ejsze ő is csak csókolta parancsra a végtelent, mint mindenki más vele együtt, a teremben, mert már mindenki szerette a porczióztatást, és már mindenki szerette a talán nem is létező, félelmekből, kényszerűségből és hangokból megképződő vatikáni prokurátort.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében