A zajok hullámokként verődtek neki a fülnek; a szem magatehetetlenül sodródott a hangokkal, néha nekicsapódott más szemeknek, majd szétvált tőlük; a száj tajtékzott, feszült, majd elernyedt – pont mint a mellkasok, melyek ütemesen szuszogtak föl, föl a mennyezet legfelsőbb pontjáig.
Senki sem tudja, mit akar pontosan ennyi emberrel – írja Hontalan félig öntudatlanul egy cetlire – sem azt, hogy mi a célja a torkok egyre éhesebb hadával. A teremben most már száznál is több száj nyílt és csukódott parancsra és énekelt, egyre énekelt.
Ilyenkor az emberek aprócska torzulásai, disszonanciái teljes egészében fölolvadnak és belefúlnak a harmóniába. Az ének folyékonyan hömpölyög, ellepi a termet, és nincs ellene védekezés, nincs ellene gyógyszer.
Pilátus, a karnagy mindig rendszertelen időközönként porciózta ki alattvalóinak létszükségletüket, a dallamot – és ezáltal tette őket függővé. Szabadulás nem volt, ellenszer nem létezett, az elvonókúrát meg nem találták ki. Maga Pilátus voltaképpen azt állította, hogy megtanítja alattvalóit az önálló gondolkodásra, a rendre, a becsületre, a fegyelemre. A valóságban kihasználta őket és belőlük élt, velük táplálkozott. Módszere annyira hatásos volt, hogy a volt vatikáni alkalmazottak is gyakran visszajártak hangversenyeire.
Hontalan Iván, a költő ki nem állhatta ezt a porhintést és szemfényvesztést. Főképp az bőszítette fel, hogy az emberek szolgai módon, minden ellenállás nélkül vetik alá magukat a zsarnok akaratának, és „bizonyságot tesznek” gyalázatos módszerének helyességéről. Pilátus ördögi módszere abban állt, hogy egyesítette magában az újdonságra törést és a körkörösséget. Iván hiába unta már a karnagy rituális hisztizéseit, folyamatos időpocsékolását, a többiek gyáva meghunyászkodását – ha eljött az idő, őt is berántotta a hanghullámok örvénye és egyéniségének védelme szinte minden alkalommal teljes csődöt mondott. Valami őrült boldogság hajtotta őt a karvezető utasításainak a betartására és teljesen lehengerelte őt az éneklés öröme.
A sodrás mindig megtévesztő módon jelentkezett, állóvíz, posvány alakját vette föl, amelybe aztán mindenki beleringathatta magát (egyik olvasott, másik telefonozott, harmadik levelezett) ám ez a lagymatagság futóhomokként omlott öszsze alattuk – tátogtak kegyetlenül, izgága ajkaik önműködve nyelték a vizet és lefetyelték a torkukon legyűrt, ledugaszolt végtelent (rájukerőszakolt semmit?).
Hontalan, aki ez alkalommal elhatározta, hogy egy hangot, annyit nem présel ki magából, lehorgasztotta a fejét a szék támlájára és elhitette magával, hogy süket. Nem volt más menekvés. A mellette ülő Werther is – úgy tűnt – kizárta magát a hangorkánból, hisz öszszes jelenlevő energiáját üzenetek írásával kötötte le. Hontalan függetlenséget akart. Szabadságot. Hogy mindenki maga dönthesse el, kíván-e részesülni a „jó és gonosz tudásából”. Ezért harcolt, küzdött elszántan Ponczius Pilátus ellen, aki önkényúri módon porciózta ki a mindenséget az emberek poharába – hogy a mindenség, legfőbb tulajdonságát, a mérhetetlenséget elveszítve, saját maga torz karikatúrája lehessen. Mert ezt akarta a prokurátor, mindig ezt. Hogy
A gondolatmenet közepén azonban Pilátus beintette az egek ostorait és meghasította a firmámentomot ijesztő dörgedelmével, hogy már valósággal beleveszett – Hontalan érzékei tiltakoztak a zene ellen, mely már valósággal szerterugdosta disszonáns idegpályáit, és amazok beletorkollottanak a karnaggyal együtt egy ijesztő, hangtalan harmóniába – és sötétség lőn hat órától kezdve kilenc óráig és a bénult csend lehetetlenné tette már a gondolkodást is Hontalannak, és már ejsze ő is csak csókolta parancsra a végtelent, mint mindenki más vele együtt, a teremben, mert már mindenki szerette a porczióztatást, és már mindenki szerette a talán nem is létező, félelmekből, kényszerűségből és hangokból megképződő vatikáni prokurátort.