(Amikor Istent összetépték, hallani lehetett, amint elég a menny, az angyalszárnyak ráperzselődnek a pokolkapukra, és a rézglóriák egytől-egyig lehullanak a vízbe.
A süketség palotájára várni, hogy leomoljon, hasztalan. a sokat megélt kövek teleszívják magukat zenével, dallal, élettel. a csend befogadja a dallamot, az pedig örökké rezgeni fog.
Az örökkévalóság rezgése hallhatatlan. az ember kőbe vési a rezgést, az állandósult rezgés: csend
a húrok: kőbezárt angyalok.
A magára maradott ember gőgjében eszméket formált magának – angyaltetemekből.)
Szabadság az, amikor zárt és éles négyszögeket körökké puhíthat az ember. E tételből kiindulva járta körbe Hontalan és Woland a Nyaloda épületét, minden áldott nap egy meghatározott időpontban, hogy tiltakozzon. Azt, hogy eredetileg mi ellen akartak tiltakozni, vagy miért választották az ellenkezésnek e szokatlan formáját, mély homály fedi.
Lényeg az, hogy szokatlan tevékenységgel akartak kitörni a pilátusi rémuralom egyhangúságából, ami kezdetben sikerült is. Azóta használják a vatikániak a „kötözött bolond” helyett a „körözött bolond” kifejezést.
Ez a két pernahajder minden alkalmat felhasznált arra, hogy egymással vitázzon. Kezdve a képzeletgazdag és kevésbé képzeletgazdag fáktól egészen a fal zöldességének mibenlétéig folyt a tanulságos eszmecsere (amelyet néha még Margarita is ókori filozófusoknak kijáró hódolattal hallgatott nemegyszer).
Ám minden út perzsára vezet – csakhamar szóba jött Ponczius Pilátus, a szabadság, a vatikániak elnyomottsága, és ártatlan körözés ide vagy oda, Wolandék kemény, rituális ellenállásra rendezkedtek be. Állandó vitatémájuk Pilátus muzikális személyének kérdése, működésének rendeltetésszerűsége volt. (Magyarul arról folyt a cirkusz, hogy jó-e a hégemón, vagy rossz.)
Hontalan a fő kérdést Pilátus eredendő jóságának dogmájával magyarázta, folyamatosan ötleteket, javaslatokat és tervezeteket terjesztett elő a Prokurátornak. Woland pedig az Előretervezési Paradigmáját vetette be Iván ellen, és azt bizonygatta, hogy rögtönözni kell; minden terv az azonnalon, a hégemón pillanatnyi kedvén áll vagy bukik, legyen bármilyen jó az Iván érvelése – de ha Ponczius Pilátus történetesen álmatlanságban szenved –, el fog söpörtetni.
Ahogy teltek az évek, és ők köröztek rendületlenül, a kezdeti buzgóságból csak valami eszelős jerikójárás maradt, várakozás arra, hogy egyszercsak ledőljenek a falak. A különcködésből rutin lett, és a két harcostárs saját tudatán kívül illeszkedett bele a pilátusi rendszerbe, amelynek mindig is szerves részét képezték a bűnbakok, a visszaesők, a gyanús elemek. Minden megvénült, kifakult, kiégett.
Egyszer azonban Hontalan megkérdezte, hogyan lehet itt, a Vatikánban élni úgy, hogy örömmel, boldogsággal teljen a lét.
„Ki mondta, hogy itt élned kell, csácsi kölök? Nem. Nem. Nem. Itt vegetálnod kell.” – válaszolt Woland.
Istenünket mégis összetéphetjük – vonta le a végkövetkeztetést csöndben Hontalan.
