Bronzkor
Réztál üres alján tompa
holdezüstnek foltja, álfény,
fekszem légburok szívében,
fekélyek, gyomok, lyukak közt.
Állok meglazult keretnek
rései közt, vak sugárban,
rángástól, vigyortól sebzett
mondatokból lóg ki lelkem.
Kövek, hálók közt, időben,
víz színén acélfény táncol,
tévelygek ütések közt, mint
értelem üres szavakban.
Bőrünk alatt test a sebben,
arcomat a szél lehántja,
testek héja, hámja foszlik,
repedt éjben hold szilánkja.
Ezüst
Mint kép alján éteri alak,
ülepszik rajtam a salak,
a bűn, mit időm odva rejt,
alvad, nyugszik a selejt.
Szétesik az üres keret,
szórom, mi rémképpé meredt,
izzás kora, nincs oltalom,
szórt fény, héjból szórt alom.
Tágul, ha mondom, a rés,
hasad szóban a repedés,
mint aranyló égbe szállt füst,
koromból bronz lesz és ezüst.
Pompei
Maradjunk így, állig kőbe metszve,
én az ágyon, te az ablaknál állj,
nincs már idő semmiféle tervre,
falaink között füst és félhomály,
esőcsepp a homlokodra szórva,
láthatatlan szemed, mint egykoron…
„Így ért véget Pompei-ben egy óra!
Szobrok vagyunk csak, kőzet és korom!”
S miként álmodó agyán a szavak,
rózsák úsznak át a tengeren,
szerelem: semmi; minden úgy marad
elfelejtve, mint a történelem.
Nemzeti
hagyományok
Berzsenyi-arcmás
Romok – talán csak angyalok vigyázzák,
mint láthatatlan kőre írt jelet,
virágkehelynyi tájba szórt talányok
maradnak megfejtetlen, mint a Szfinksz,
s a felgyűlt szóknak pánikviharában,
mintha rejtett félgömbjét a holdnak,
örök trükkök és metaforák rejtik
arcod valódi mását, vélt korod.
A szó feledte régi tartományát,
űrbe kong, mint elhangolt harang,
s már semmit nem jelent, de mégis hangzik
idők sebzette, fals elégiád,
episztoláid félbe-szerbe hagytad,
mint lázadó, ha túlhevül korán,
és nem lakhatva jól magát emésztve,
fogával tépi szét a könyveket.
Szóvár indul romlásnak, torz remek
düledékein, korok határán,
hitek palánkján áttört mellkasokkal
bagózunk mélán: hős utódaid;
lila ködben, felszántott rommezőkön
dalol s botorkál sok szibéri váz,
s festett talányban vélt korod kutatják,
mint láthatatlan kőre írt jelet.
Ibér ének
Testvér, Szent Jakab útján majd üzennek
rögök, szikrázó mozarab éjszakák,
tépett gúnyában, cipők, szakadt lelkek
nyomát kövesd, s a déli fény illatát,
és üdvözöld a hit kiholtjait, kik
az arcukat megmártva üdv tavában,
mint oltott mészben, jártak hitbe’ térdig
bolondok, szentek útján télben, nyárban,
s ha talmi fényt rejtett a szív karátja,
mint az arc is, sárral összemosva,
s a szó kegyeltje ajkát csöndre zárta,
szólj rá a rögben száradó halottra,
hogy nem hív Provence, nem Aquitánia,
sem okszitán dal, sem halk litánia.
