"és elhittünk mindent, fizettük az árat"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 3. (545.) SZÁM — FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
„Ez egy levél...”
Xantus Boróka
A személyesség átjárói - Beszélgetés Bartis Attila íróval
Benkő Levente
Csetri Elek emlékére
Szőcs István
Folyamatos múlt – mettől meddig?
Kinde Annamária
A nemtalálkozás
December dal
Bonczidai Éva
Mária
Marosán Tamás
Karnális bánat
Székely Örs
Bálna futása
Kotta nélkül
A négyszög körösítése
Borbély András
Versei
Jancsó Miklós
A Mester - Riportkönyv-paródia
Balázs Imre József
Otthontalan otthonosság - Géczi A. János történetei
Boda Edit
Profán triptichon
Szántai János
Nyíltlevél-féle Guy Ritchie-nek
Gáll Attila
Vállalt képzavarok (?)
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Amikor a (zene)mű kivirágzik
Hírek
 
Jancsó Miklós
A Mester - Riportkönyv-paródia
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 3. (545.) SZÁM — FEBRUÁR 10.

Szereplők:

Mester: totális színházi szakember, mindenhez maximálisan ért, ami Színház.
Riporternő: hiszi, hogy a Mester mindenhez  maximálisan ért, ami Színház.
Olvasó: a jelenet elolvasása után minden bizonnyal meggyőződik arról, hogy a Mester mindenhez ért, ami Színház.

Színhely: hatalmas, irreálisan nagy színházterem. A parkett sérült, leszerelt nézőtéri székek kirángatott rögzítőcsavarainak nyomait őrzi. A Mester egy nézőtéri széken ül, vele szemben alázatosan, tiszteletet sugárzó testtarással áll a Riporternő. Háttérben, egy alig látható ajtó felett egy felirat villog: DIÓ. Eredetileg STÚDIÓ reklámképe  népszerűsítette a kisszínpadot, de idővel elhalt az első három betű, viszont ez senkinek sem tűnt fel.

Riporternő (hálásan): Mester, köszönöm, hogy időt áldozott rám, illetve rajtam keresztül az Ön művészete iránt rajongó érdeklődőknek. Jaj, Mester, olyan boldog zavarban vagyok, hogy… Jaj. Beszélgetésünk mottója, ahogy üzenni tetszett: „csak hódolat illet, nem bírálat”.

Mester: (bólint).

Riporternő: Gondolom, az idézetet Samuel Beckett-től kölcsönözte a Mester.

Mester: A nem létező magyar dramaturgia egyik létező színműírójától vettem át a gondolatot. Úgy érzem, bizonyos helyzetekben rendkívül időszerű, amit ez az ügyes, meglehetős írói képességekkel bíró, ugyan komoly dramaturgiai átigazítást, segítséget igénylő alkotások szerzője mondott.

Riporternő (illő csodálattal csügg a Mesteren, majd szünet után): Ön rendkívül elfoglalt ember, Mester. Beszélik, hogy jövőre lejár a színházigazgatói mandátuma és nem pályázik újra. Igaz ez?

Mester: Nem igaz. Pályázom újra.(elborzadva a gondolattól) Mi lenne a színházból nélkülem?
Riporternő (jegyzeteiben lapozgat): Mit kér a pályázóktól az Elbíráló Bizottság?

Mester: Ez még titok. Erről még nem tudok nyilatkozni. Legutóbbi pályázatunk – ha mondhatom így – vizsgatétele az volt, hogy a pályázónak meg kellett mondania, hol van az a színház, amelyet igazgatni óhajt: melyik kontinensen, melyik országban, melyik városban. A második fordulóban, kemény szelekció után a kérdés mélyebb dimenziót kapott: válaszolnunk kellett arra is, melyik utcában, no meg hányas szám alatt fekszik a színházépület. Erős mezőny volt. Holtversenybe kerültem egy megmaradt, ki nem bukott pályázóval, aki megmondta, melyik utcában van a színház, de a színháztörténet szerencséjére a házszámot eltévesztette. Így én nyertem el az állást. Nem mondom, megviselt a küzdelem, egy fél évig a színház felé sem mentem, viszont telefonon állandóan tartottam a kapcsolatot színházammal. Erre bizonyíték a színház telefonszámlája, amely – és erre méltán büszke vagyok – messze túlszárnyalja más, európai művészeti intézmények több évi költségvetését. (hirtelen félbeszakítja magát) Tessék mondani, mért tetszett hasravágódni?

Riporternő: Nem vette észre, Mester? Fényképezem a Mestert, mert szeretném beszélgetésünket fényképekkel, tájképekkel, csoportképekkel, családi képekkel, baráti arcokkal, stb. illusztrálni. (fényképez) Úgy, köszönöm. Nos, akkor kezdjük a gyermekkorral. Ha jól tudom, a Mester saját szülővárosában született, továbbá, ahogy a fáma mondja, a Mester kicsi korában kicsi Mester volt, azazhogy nem volt még Mester, csak kicsi volt. Így volt?

Mester: Pontosan így volt. Kicsi koromban valóban aprócska voltam, nyápic gyerek, de nekifogtam súlyozni, teniszezni, balettezni, légtornázni és egyebeket. Valóban szülővárosomban születtem, ami azért is érdekes, hogy minden előzményes spekuláció, szándékosság nélkül jött össze a dolog.

Riporternő: Gondolom, mint minden nagy ember, Ön is rossz tanuló volt?

Mester (halkan): Mondja, a nagy emberek mindig rossz tanulók voltak?

Riporternő: Igen.

Mester (múltba révedő tekintettel): Rossz tanuló voltam. Minden évben megbuktam. Lázadó voltam. Reformer. Az órakezdés ellen lázadtam. Mért nem az óra végén kezdjük az óra elejét? – kérdeztem többször is magamtól elmélyülten.

Riporternő: Az iskolaigazgatótól nem tetszett ezt megkérdezni?

Mester: De igen. Egyszer.

Riporternő: És a válasz?

Mester: Seggberúgott a maradi, a populista, a szeparatista, a… De a világlátásomat ez nem befolyásolta.

Riporternő: A művészi  kérdésmegközelítés tehát már gyermekkorban kialakult Önben: semmit nem elfogadni, kritikátlanul, úgy, ahogy az van. Milyen tanuló volt a Mester az egyetemen? (nem engedi szóhoz jutni a Mestert) Biztos vagyok benne, hogy a Mester jó tanuló volt, mert a nagy emberek egyetemen már mind jó tanulók.

Mester. Évfolyamelső voltam. Első éven olyan gyorsan haladtam, hogy amíg a kollégák az első vizsgaszesszióra készültek, én már le is államvizsgáztam. Úgy értem, a második egyetemen.

Riporternő: És a pályakezdés? Üldözték az elmúlt rendszerben?

Mester: Egyfolytában. Havonta kellett albérletet cseréljek, évente tizennégyszer költöztem az államvédelmisek elől. Nem tudtak elfogni és lecsukni 30 évre, vagy elvinni a Duna-csatornához megkínozni, nádat kitermelni derékig érő hideg és egészségtelen folyóvízben.

Riporternő: Vajon miért nem keresték  az államvédelmisek a Mestert a munkahelyén?

Mester: Nem jutott eszükbe. Gon-dolom. (ingerülten) Tessék mondani, most mér tetszett hátrafeküdni nekem?

Riporternő: A fénykép miatt, Mester. Alulnézetből fotózok most. Úgy. Köszönöm. Folytassuk: kitört ’89-ben a forradalom. Ön is ott volt a barikádokon.

Mester: Az eszme barikádjain.Végre nyugalmat leltem. Beköltöztem az új lakásomba, aztán még egybe, aztán megvásároltam még egyet. És így tovább. És így tovább.

Riporternő: A Mester munkájának eredményeit mindnyájan ismerjük. Sikerek, elismerések. De beszéljünk azokról, akik Önt üldözik, bántják, molesztálják, a csúnyák.

Mester: A tehetséges emberek vonzódnak hozzám. Similis simili gaudet. A tehetségteleneket taszítom. Hosszas lenne felsorolni az engem rágalmazókat, bomlasztókat, populistákat, demagógokat, nézők nevében firkálókat, fasisztákat, nácikat, műveletleneket, sztálinistákat, hatodrangú másodrangúakat,  semminek örülni nem tudó írócskákat, őstehetségtelenségeket, vacak középszereket, akik képtelenek örülni egymás sikeremnek.

Riporternő: Nahát! Ilyenek is vannak, akik semminek sem tudnak örülni, nahát, ki hitte volna, ejnye. Bejnye. Ejnye.

Mester (folytatja a felsorolást): Ha találom őket, megölöm, seggberúgom…

Riporternő (bensőségesen): Imád-kozzunk.

Mester: Imádkozzunk (imádkoznak, majd szünet). Mért tetszik rám kacsintani?

Riporternő: Benézem a Mester arcát. Félszemmel. A fényképért. (kedvesen) Meg aztán jól esik a Mesterre kacsintani.

Mester: Hozok egy meztelen képet magamról.

Riporter: Csak nem? Mester? Jaj, de izgatott lettem, kíváncsi vagyok, hogy néz ki a Mester csórén. Jaj. Jaj.
Mester (hidegen): Két esztendős voltam, mikor a kép készült.

Riporternő: Igen? Nahát. Nahát. Ejnye. Bejnye. (ingerülten és csalódottan) Mondják, hogy néha a Mester kiüldözi a nézőket a színházból, mint Jézus a kufárokat a…

Mester: Rágalom. Aljas rágalom (a teremben  visszhangzik a Mester kifakadása). Ki visszhangzik itt nekem?

Riporternő: Az üres színházterem, Mester.

Mester: A belső bomlasztók kivisszhangosították nekem a termet (dühösen). Megölöm őket és seggberúgom őket…

Riporternő (halkan és szemrehányóan): Imádkozzunk, Mester.

Mester: Imádkozzunk (imádkoznak, mint fenn, bensőségesen).

Riporternő: (váratlanul fejreáll és úgy kezd el fényképezni)

Mester: Mit művel, kedves?

Riporternő: Művész-fotót készítek a Mesteről. Fejreállva. A Mester is mindent másképpen lát, mint mi, közönséges halandók, a Mestert is illik másképpen láttatni. Olyannak, amilyen valójában. Köszönöm. Tovább kérdezek: beszélik, igaz, nem igaz? Ki tudja ezt ma már? Miszerint a Mester olyan munkatempót diktál, olyan művészi követelményeket támaszt, mi szerint a vendégrendezők közül néhányan idegszanatóriumba kerülnek az alkotófolyamat után.
Mester: Az idegszanatórium igaz, csak nem így: a célirány fordított. Én  ugyanis nemegyszer az elmebetegek közül választok vendégrendezőt. Köztudott, hogy a zseni és a bolond  sok vonatkozásban hasonló lelkialkat. A kísérleti színház sajátos, eredeti, konvenciómentes jelrendszerét teljesen ép elmével lehetetlen kitalálni, megkreálni.

Riporternő: És megfejteni?

Mester (elengedi a füle mellett a művészietlen kérdést): Érdemes megfigyelni azt a sok izgalmas, a világ-dramaturgia szerzői elképzelésétől teljesen elvonatkoztatott, színpadi helyzeteket és jellemeket bátran és nagyvonalúan semmibevevő logikai szaltókat, amikre csak azok a felszabadult elmék képesek, amelyek, azaz akik, nincsenek kötve semmiféle ócska színházi sablonrendszerhez. Ezek a nem mindennapi elmék (sajnálatos módon a társadalom ápoltaknak minősíti őket), egy rájuk, és csakis rájuk jellemző jelrendszerrel gondolkodnak, sőt, ha lehet így fogalmazni, belelátnak a dolgok lényegébe, sőt, azokon is túl. A zsarnokban meglátják a jó embert, a férfit nőnek ábrázolják, a nőt férfinak, a hülyét bölcsnek, a Bohócot az Egyetemes Igazság szószólójának. A fordítva-látás utánozhatatlan eredetiségét produkálják. Miközben maszkot viselnek, való lényüket eltakarandó, tükör-teremben, ami a színház lényegének, a „tükörtartásnak” művészi szimbóluma.

Riporternő: És – ilyen formában hány zsenit fedezett fel, Mester?

Mester: Tulajdonképpen… (kedvetlenül) Talán beszéljünk másról.

Riporternő: Ha a Mester Shakes-peare-t rendez, nagyon el szokott mélyülni Shakespeare-ben?

Mester: Néha sajátos módszerrel dolgozom: el sem olvasom azt a Shakespeare-darabot, aminek a rendezésére vállalkoztam. Én az igazi Shakespeare-t akarom színre vinni, ebben pedig zavar, ha megismerem a színművet. Rossz irányban befolyásol. Talán ezért sikerül eredeti színpadi megoldásokat megálmodnom, amivel elkápráztatom az engem elemzőket. Köztünk maradjon: legutóbb összezavartam Rómeó és Júliát az Antonius és Cleopátrával, Rómeó hullája felett mondattam el Antonius „Temetni jöttem Caesart, nem dícsérni” híres beszédét. Mit mondjak? A kritika odavolt. Hetekig vitatkoztak az én feledékenységemen, mint zseniális, bátor, konvenciómentes megoldáson.Ennyit a kritikusi dilettantizmusról.

Riporternő: Persze, ezt csak tréfából mondja, Mester, ezt a „feledékenységet”. Valójában átgondolt művészi útkeresés eredményezte a két színmű összevonását. Így van?

Mester: (rejtélyesen elmosolyodik)

Riporternő: Nem fél attól, Mester, ha megírom az Ön sajátos drámakezelését, más rendezők sem fogják elolvasni azt, amit megrendeznek? Tudomásom szerint a Mesternek követői a Mestert utánozzák gesztusban, frizurában, járásban, homlokráncolásban…

Mester: Bevallom, említett módszerem nem eredeti: már rég nyomon követhető neves rendezőink munkastílusában az az ópuszmegközelítés, miszerint elkerülik messze ívben azt az ópuszt, amit színre álmodnak. Legalábbis ezt olvasom ki izgalmas, modern színházi megvalósításaikból, színpadra vitt művészi víziójukból. (szünet) Tudja, kedves, van egy népi mondás: két dudás egy csárdában nem fér. A klasszikus szerző zseni, ez már bebizonyosodott. A rendező is a maga módján amolyan belterjes zseni. Namármost, egyik zseninek pusztulnia kell. Marad az a zseni, aki él, aki kitekeri a nyakát a halott zseniklasszikusnak. Ők ugyanis már nem tudnak védekezni. Győz az élő alkotó, aki művészi bizonyításkényszerének engedve létrehozza a saját Öntörvényű Előadását. Tudja, kialakult egy, immár nyomon követhető  rendezői eszköztár: meztelen ség, nemi élet, szexuális perverzió bemutatása, hétköznapi logikán túlnövő mozgás- és gesztusrendszer, ordítás stb. Ezzel szemben megszüntettük a cselekményt, jellemeket, katarzist – a többezer éves ócskaságokat, a Szépséget, Jóságot, Becsületet, Tisztességet és egyéb kultúr- és civilizáció-hulladékot. Felmutatjuk ezek helyett a lógó nemiszervek diadalát, ősmeztelenségre alapozva, a Teljes Káoszt mint érdekességet: a Káoszt káoszul ábrázoljuk, ezért előadásaink nemegyszer művészien kaotikusak. Szándékosan.

Riporternő: (a hallottak annyira sokkolják, hogy hirtelenjében nem jut eszébe több színházzal kapcsolatos kérdés, ezért témát vált): Kedvenc történelmi hőse?

Mester: A demokrata Néró császár.
Riporternő: De hát Néró nem volt demokrata.

Mester: Az én művészi meglátásomban az volt. Szelíd, jólelkű, gyengekezű vezető volt. És a művészi alázat jellemezte. Hiszen csak Rómát gyújtotta fel. Pedig lángba boríthatta volna az egész napfényes Itáliát. Egy nagy Műért… Alkotói szerénység jellemezte. Lágyszívűség. Mikor leverte a Spartacus-féle felkelést…

Riporternő: Bocsánat, a Sparta-cus-felkelést nem Néró verte le…

Mester: Az én történelmi művész-víziómban Néró verte le, tehát Néró verte le. És ahelyett, hogy a Via Appiát keresztre feszített rabszolgákkal díszíti, avatatlan nézőket, visszaminősített művészecskéket kellett volna kikössön a keresztfára, hogy ezek a kultúrsenkik és díjmentesek és… (megbántottan). Már bocsánat, de ember az olyan, akit még nem tüntetett ki senki Kultúregylet? De szellemtelenkedni tudnak ezek a… (félbeszakítja magát) Bocsánat, imádkozom. (imádkozik)

Riporternő (ő ezúttal nem imádkozik, hiszen a Mester erre nem szólította fel): Tervei a jövőre nézve?

Mester: Megrendezek egy gyerekelőadást 18 éven felülieknek. Aztán van  egy diszkrét felkérésem, de gondolkodom, vállaljam-é el? (órájára pillant) Már egy perce fel kellett volna hívjon… Ilyen megbízhatatlan és pontatlan… (cseng a mobiltelefon) Halló. Igen, én vagyok, szervusz. (szünet) Nem tudtam még határozni, csak arra kérlek, ne sürgess. Vannak dolgok, amiket nem szabad elsietni. Te is siettél, gondolj csak bele, hat nap alatt összecsaptad… És hány kreatúrát elfuseráltál. Például a színházkritikusokat, saját fejükkel gondolkodni merészelő színészzsenkiket... Jó, jó nem teszek több szemrehányást, megígérem (szünet). Rendben, igent mondok. Átigazítom, amit te elsiettél. Csak azután térek rá a Galaxisra. Apropó: üdvözlöm Pétert. És az angyalkákat.Őket különösen. Szervusz. (leteszi a kagylót)

Riporternő (meghatottan): Ki volt, akivel beszélt a Mester?

Mester (kitérően): Talán még ne beszéljünk erről. Kissé korai (ünnepélyes csend ereszkedik a beszélőkre).

Riporternő: Jó, ne beszéljünk erről. Izgatottan várom, várjuk az eredményt. Én és néhány milliárdan. De csitt, erről egy szót sem.( feláll) Ég Önnel, Mester, kísérje szerencse, emelt napidíj és tisztességes honorárium értékes tevékenységét. Családostúl. Útját szegélyezzék  kövér és elégedett előadásmagyarázók, leírt és agyonhallgatott bírálók.(alázatosan eltűnik a színről).

Mester (hátradől a fotelben, elégedetten): Színház az egész világ és kiszolgáltatott színész benne minden … színész és színésznő. (szünet) De mivel lehet egy képzeletbeli jelenetet befejezni? (Merészen kilép a jelenetből) Egy vacak írócskára ezt nem bízhatom: én kell azt kitaláljam, elvégre rólam van szó. Azt hiszem, nem szerénytelenség, ha szobrot állok magamnak. Addig is, amíg megmintáznak. Ilyen formában talán a Szobor-finálé megemeli a jelenet esetleges súlytalanságát és valószerűtlenségét. Az sem kizárt, mint Szobor, bekerülök a Louvre-ba. Vagy díjaznak, mint műalkotást. Esetleg egy kicsi romániai Oszkár- szobor lehetek, amit kiosztanak at UNITER-en mint első díjat? (elábrándozik) És  díjazástól emelkedő-süllyedő kebleiken melengetnek  nagykeblű díjazottak… Babusgatnak… Majd elválik. De milyen is legyen a Szobor-póz? Hirtelenjében nem tudok iderendelni a fővárosból néhány szobrászt, hogy megtervezzenek…(keserűen) Magamra vagyok utalva…(gondolkodik) A „Szerény Nagyság” póz lesz a legmegfelelőbb. Ámen. (a Mester az általa említett szoborpózba merevedik, úgy marad sokáig, mozdulatlanul. Majd lazítani próbál, de karjai, teste nem engedelmeskedik akaratának. Egyre fehérebb lesz, mint a márvány vagy mint a gipsz. És ahogy a Don Juan-legendában (amit Molière úr nagy sikerrel feldolgozott azonos című színművében) a Komtur kőszobra megelevenedik, úgy jelenetünkben ennek fordítottja történik. Hősünk Kőszoborrá változik, miközben fürkésző tekintettel figyel az Utókorra. A képzeletbeli nézők ámulnak.


Függöny

A szerző minden jogot fenntart, beleértve a sokszorosítás, megfilmesítés, rendezéssel kapcsolatos ötleteinek felhasználását színpadokon, televízió-képernyőn, Színművészeti Főiskolákon, külföldi színpadokon stb. Új szereplők felléptetésétől sem zárkózik el: például kultuszminiszter, éleslátó dramaturgok bevonása a munkába, meztelen ifjú és nem ifjú kritikusnők kara stb.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében