Caballito
Caballito, a kis gnóm maga sem tudta, honnan, illetve mikor indult el, és hogy pontosan hány éves is. Mindenhol ott volt, ahol valami említésre méltó történt, de csak az láthatta őt, aki megfelelő szemekkel született. Caballito éppen jelen volt, amikor Budenz Ida és ikertestvére, Michael Schumpdorfban megszületett. Amint meglátta a két csecsemőt, csettintett a nyelvével, majd azt kiáltotta:
– Tyuhaj!
Ezután vállánál fogva megragadta Idát, jól megrángatta, jobbra és balra köpött, majd elszaladt, hogy más eseményeknek is tanúja lehessen.
Ida később, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy termetben Michael mögött marad, félig viccesen, félig komolyan megjegyezte:
– Azért vagyok én ilyen kicsi, vállfájós, mert amikor még anyánk méhében voltunk, Michael a két vállamon nyugtatta a lábát, azzal nyomott le, és tartott kordában.
Így nőtt fel Ida, mindig valakinek az árnyékában. Nem akart soha férjhez menni, de mivel mindenki más férjhez ment, végül ő sem rugdalózott. Ám mintha akkor is valaki folyton a vállait nyomta volna két lábbal, nem tudott életében előrehaladni. Gyermeke nem jött világra, bár megfogant: kétszer is ugyanaz a gyerek! Cabalitto azonban mindkétszer megjelent, és irtóan elverte Idát, a gyermek pedig, mint a páragőz, elszállt belőle.
Akkoriban Ida megpihent egy feltúrt, magányos domboldalon, ahol korábban gyümölcsös díszelgett. Törökülésben ült, nézte a darabos földet, a virágzó ágakra gondolt meg a szélfútta sziromesőre. Nem a szeme, hanem az egyik keze, az sírt, ahogy a csuklóját térdén pihentetve lelógott.
Ez idő tájt Hurrikádából két dobozolt gyerek érkezett postán a faluba: egy fiú meg egy lány. Az apjuk meghalt, az anyjukat pedig kicsivel később valamelyik szerető fejszével kettészelte. Caballito mindezt látta, és eszébe jutott a schumpdorfi Ida.
– Tyuhaj! – kiáltotta, majd ő is beugrott a dobozba a gyerekek mellé.
Idához került a kislány, aki belopta magát a szívébe, és ahogy belopta magát abba a szívbe, úgy lopta ki a szívizmokat, -ereket. Caballito beköltözött a ház mögötti udvar végében emelkedő domboldalba vájt pincébe. Ha Ida a hátsó udvarba ment disznót meg tyúkot etetni, Caballito mindig kidugta fejét a kis pinceablakon, fintorokat vágott és ezt ismételgette:
– Tyuhaj, tyuhaj...
Ida mindezt jól látta ugyan, de nem mert közelíteni, mivel azt tapasztalta, egyre erősebben nyomja valaki a vállát, amikor Caballito felé próbál lépni. Így aztán folyton megtorpant, visszafordult. Bármit is tett, végül a feltúrt gyümölcsösbe került, a kiforgatott és szétszórt gyökérmaradványok közé, ott próbálta ellensége szárnyait a saját hajából font kötéllel megkötözni, és beásni a föld alá. Komoly próbálkozásai ellenére sem sikerült ez neki, ám amikor a hajkötél egyik vége gesztenyebarna volt, a másik pedig már ősz, olyan hosszú lett, hogy elegendőnek bizonyult a szárnyak lekötözéséhez. Amikor ezt a lényt Ida hatástalanította, észrevette, hogy leginkább egy angyalhoz hasonlít. Ezért úgy döntött, nem temeti mégsem föld alá, hanem hazaviszi, és a háza hátánál lévő padlásfeljáró-létrához kötözi.
A szekérutakon kanyarogva hazavonszolta foglyát, mire a házához ért, csupa por lett ő is meg a túsza is. Hátrahúzta a létrához, odakötözte, körül-belül az ötödik fok magasságába úgy, hogy az angyal arca éppen a pinceablak irányába nézzen. Jól számított. Caballito kidugta a fejét. És azóta az angyal szeme fogva tartja, nem tud megszólalni, mozdulatlan szemmel tekint a semmibe, mígnem lebukik a nap a templom tornya mögé.
Szukcinit
Rákel, aki a erdőtlen dombok közötti faluban lakott, és akit a család meg a szomszédok csak Rákinak szólítottak, hathónapos várandós volt, amikor bárányhimlőben megbetegedett. Ellepte egész testét, még a talpán is kibuggyantak a lével teli domborulatok.
Összegömbölyödve szenvedett, amikor nagyanyja bejött a szobába, és azt mondta neki:
– Ráki, bemész a kenyér után a kemencébe, ott töltesz negyed órát, és levetődik rólad ez a hólyagpáncél, megmenekülsz te is, a gyermek is.
Ráki csak nézett nagy szemeivel, miközben rózsás, kerek arcára titoktalan ijedelem ült ki. Nem ellenkezett.
– Anyád most szedi ki a kenyeret. Gyere a kemencéhez.
Ráki odament, növekvő hasával nehezen mozdult, ám mégis bepréselte magát a kemence száján, a szinte perzselő hőfészekbe, a kenyeret szülő anyaméhbe. Fulladt, de lábát is engedelmesen behúzta maga után. Érezte, a gyermek megolvad a hasában, azon túl már semmit.
Amikor magához tért, nagyanyja és anyja ült ágya mellett, ő pedig ismeretlen fájdalmat észlelt altestében, mozgolódást, ütődést, ajtók csapódását, harangok bimbammozását. Testén továbbra is ott voltak a himlőhólyagok.
– Mi értelme volt? – akarta suttogni. Akkor azonban már ismeretlen vidéken lépkedett, a földön egy kétöklömnyi nagyságú borostyánt talált, tűzpiros színűt. Felemelte. Zárvány is volt benne, madárszerű. Ezt a kövületet ölelte magához, nyomta mellkasához, ezt fogva szaladt lefele az árvalányhajas domboldalon, mígnem elbotolva felhengeredett, így kezéből kirepült a ruménit. Akkor a madár kicsapta szárnyait az ásványból. Első mozdulatai bizonytalannak tűntek, mintha elzsibbadt volna a szárnya. Hamarosan azonban akkorát vert, hogy teljesen szétpattant a vörös anyag, amely eddig fogva tartotta. A borostyándarabok visszahullottak a fekvő nőre, aki a kenyérillatú mennyet bámulta és a távolodó madarat.
– De kerek. De piros. De magas – motyogta.
Hans Georg
Pöltenberg
Hans Georg Pöltenberg orgonaművész (szül. 1612) a központi templom orgonájában lakott, a sípok közé préselődve. Az oltárra függesztette szemét, mindig csak az oltárra. A templomnak volt hivatalos orgonistája, így Pöltenberg csak éjjel bújt elő rejtekhelyéről, akkor, amikor a fehérre festett padok oldalán díszelgő aranylevelek susogni kezdtek. Ilyenkor egy ideig le-fel sétálgatott a padsorok között, kinyújtóztatta tagjait, beszívta az aranylevelek illatát, aztán visszament az orgonához, és játszott rajta, úgy játszott, hogy a padozat is remegett bele, a templom nyugati falához tapadó emeletes ház szobáiban pedig a lakók nyugtalanul forgolódtak álmukban.
Az éjszakai koncertek alkalmával zöld levelibékák jöttek elő. Nem tudni, honnan, miféle réseken, utakon érkeztek. Az ujjaik végén található jellegzetes tapadókorongoknak köszönhetően megkapaszkodtak a falon, sőt még a templom óriás ablakainak üvegén is. Amikor Pöltenberg befejezte padlórengető előadását, a békák kezdtek énekbe, gyönyörű egyházi korálokat adtak elő. Pöltenberg valósággal fürdőzött a hangjukban, töltekezett. A levelibékák ilyenkor tündököltek, akár a szentjánosbogarak. Énekük befejeztével fényük is kialudt, és olyan megmagyarázhatatlanul tűntek el, ahogy megjelentek.
Az elmúlt száz évben a templom egyik kettős ablakának üvegei közé hihetetlen módon befurakodott a borostyán. Az egyik nap a gondnok elnyeste a templom falának tövében erősödő nyúlványokat. Szét ne nyomják ezek az ágak az ablakot! – gondolta.
Azon az éjjelen, amikor Hans Georg Pöltenberg orgonázni kezdett, hirtelen megrepedt a szóban forgó templomablak üvege, mire befejezte a játékot, az egész ablakszem kiesett, a még mindig zöld nyúlványok beereszkedtek a templompadokig, és egy lány bontakozott ki belőlük. Pöltenberg odaszaladt hozzá, felvette a karjába, elhagyta az épületet, a főtér szökőkútjánál vízbe mártotta, aztán a csillagos ég alatt kisétált vele a mezőre.
Reggelre az orgonasípok behorpadtak, a borostyán egészen befutotta a padokat, a karzatot, az oltárt. Éjjelente a levelibékák még visszajárnak, de nem világítanak és nem énekelnek.
