"és elhittünk mindent, fizettük az árat"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 3. (545.) SZÁM — FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
„Ez egy levél...”
Xantus Boróka
A személyesség átjárói - Beszélgetés Bartis Attila íróval
Benkő Levente
Csetri Elek emlékére
Szőcs István
Folyamatos múlt – mettől meddig?
Kinde Annamária
A nemtalálkozás
December dal
Bonczidai Éva
Mária
Marosán Tamás
Karnális bánat
Székely Örs
Bálna futása
Kotta nélkül
A négyszög körösítése
Borbély András
Versei
Jancsó Miklós
A Mester - Riportkönyv-paródia
Balázs Imre József
Otthontalan otthonosság - Géczi A. János történetei
Boda Edit
Profán triptichon
Szántai János
Nyíltlevél-féle Guy Ritchie-nek
Gáll Attila
Vállalt képzavarok (?)
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Amikor a (zene)mű kivirágzik
Hírek
 
Szántai János
Nyíltlevél-féle Guy Ritchie-nek
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 3. (545.) SZÁM — FEBRUÁR 10.

Kedves Guy!
Bocsáss meg, hogy levelemmel sürgős munkád közepette zaklatlak. Tudom, a filmes házszabály szerint lényegre kéne törnöm, de mit tegyek, más a módszerem. Kezdem hát a történet – egyik – elején. Talán tudod, kedves Guy, talán nem, de történt, hogy 1891 novemberében Arthur Conan Doyle, a sikeres író és sikertelen szemorvos (később Szőrré is ütötték, persze nem gyógyászi életműve okán) így ír anyukájának: „Azon töprengek, hogy kivégzem Holmest. Csak elvonja a figyelmemet más, nemesebb ügyektől.” Az anyuka válasza: „Azt teszed, amit jónak látsz, de a tömeg nem fog örülni neki.” A nem-örülést nyilván a kivégzésre értette. Az akkor 32 éves író elgondolkodott ugyan a dolgon, ám végül mégis a meghalasztás mellett döntött, és két esztendőre rá, 1893-ban Moriarty professzorral együtt egy vízesésbe lökte a dedukciós bűnüldöző logika földre szállt istenét, Sherlock Holmest. Nos, Doyle-né asszony, született Mary Foley legalább olyan tehetséges következtetőnek bizonyult, mint fiának hőse. Sherlock Holmes halálhíre ugyan nem eredményezett öngyilkossági hullámot a ködös Albionban, viszont a hívek egy emberként követelték a detektív feltámasztását. Az orvos-író (vagy író-orvos) kemény diónak bizonyult, ám a kivégzéstől számított tizedik évben végül beadta a derekát, és az analitikus detektív-Jézus feltámadt haló poraiból.
Hogy mi az összefüggés e történet és a te legújabb opuszod1 között? Első ránézésre nem sok, kedves Guy. De vegyünk példát az örök életet nyert mesterdetektívről, és vizsgáljuk meg a részleteket. Tán összeáll belőlük valami fél-egész. Közhely, hogy a sikerregényeket előbb-utóbb valaki filmvászonra viszi. Nincs olyan globális rajongást kiváltó opusz, melynek legalább egy filmes változata ne lenne. Ha hiszed, ha nem, Guy, még James Joyce Ulyssesének is van két darab adaptációja. Ennek értelmében, a közérthetőségi, szórakozási, izgalmi és egyéb indexek mértékét figyelembe véve, igen könnyű megérteni a Sherlock Holmes-adaptációk se-szeri-se-számát. És, bár igen sokat láttam belőlük (nagyfilmet, tévésorozatot, animációt), egyet sem találtam rossznak, a szó élvezhetetlen értelmében. Valószínűleg ugyanezen okból követelték a hívek Holmes feltámasztását 107 évvel ezelőtt. Na most, képzeld el, Guy, a játék kedvéért, hogy Conan Doyle, mondjuk, nőként támasztja fel a detektívet. Szerény véleményem szerint meglincselték volna. Nem a nőt, az írót. Nos, az általam ismert filmes adaptációk szerzői közt egy sem akadt, aki hasonló – természetesen az iménti példa szélsőséges voltát meg sem közelítő – „újításokra” vetemedett volna. És nem azért, mert szolgai anzixokat kívántak készíteni az alapművekből. Azért sem, mert valamely démoni szerzői jog istenítélettel sújtott volna az archetípustól való bármely eltérést. Azért meg végképp nem, mert tehetségtelen, a kopírozásnál többre nem képes filmkontárok voltak. Nem. Egyszerűen felmérték, hogy a Sherlock Holmes-történetek szórakoztatási stb. indexe mértékének kulcsa éppen a figura jellemében és módszerében rejlik. Eddig rendben, Guy?
És akkor jössz te, az angol film fenegyereke, mellékállásban kocsmáros, és megteszed. Átformálod Sherlock Holmes figuráját. Unzsenír és gyökeresen. Te Guy! Sejtem én, hogy voltak Okok. Egy több tízmillió dolláros hollywoodi szuperprodukciót nem lehet kandalló mellett ücsörgő, kedélyesen következtető mesterdetektívre és végszavakat feladó, kicsit balfék segítőtársra alapozni, még akkor sem, ha a detektív mellesleg kokainista. Meg aztán a mai nézőnek mások az elvárásai. Hiába, immár több generáció nevelkedett a Mad Maxen, a Terminátoron és a Mátrixon (hogy csak néhány mérföldkövet említsek), ugye, Guy? Arról a kevésbé esztétikai körülményről nem is beszélve, hogy James Cameron Avatarja is akkor került piacra, amikor a te opuszod. Ja, és az sem elhanyagolandó szempont, hogy az ehhez hasonló filmek célközönségének életkora 16 és 22 év között mozog, akik – nos, talán nem vagyok túl lekezelő az illető nemzedékkel szemben, ha azt állítom, hogy nem ismerik Szőr Conan Doyle életművét annyira, hogy értékelni tudjanak egy jobbára beszélgetős detektívfilmet. Tessék, Guy, még meg is védtelek. És még nincs vége. Hiszen azt is tudjuk, hogy ez a „rebellis” hajlam habituálisan is jellemző rád. Filmes iskolát soha nem végeztél (önmagában véve ez még jó pont is lehet), videoklipek rendezésével kezdted, majd jött A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső, a Blöff és a Spíler. Világos, kedves Guy, hogy nem vagy az a nyugodt kezű, hidegvérű rendező. De hogy miért kellett szerencsétlen Sherlock Holmesból viktoriánus James Bondot faragni? Jó, tudom, unatkozik a néző, ha öt percenként nem csattan el egy-egy pofon. Jó, tudom, hogy ha hiányzik a titánok paleo-futurisztikus harca az épülő Tower Bridge-en, akkor nincs is vége a filmnek. De akkor legyünk eredetiek, kedves Guy, és tekintettel arra, hogy ismerjük az akciófilmek világirodalmát, találjunk már olyan megoldásokat, amelyek nem emlékeztetnek erre is, meg arra is. Meg amarra is. Ja, hogy a posztmodern lopás-módszertan ezt megengedi? Persze, hogy igen, de ha figyelembe vesszük akár csak a fentebb idézett három alapművet, feltűnik, hogy nem korábban létező művek átírásából, figurák ezredfordulóssá gyúrásából származnak. És az nem érv, hogy bizonyos filmek remake-jei esetében a készítők felturbózzák, modernizálják, aktualizálják a történetet, a hősöket, meg amit még lehet. De szerény véleményem szerint vannak esetek, amikor ezek az eljárások nem működnek. Ja, azt sem állítom, hogy bizonyos történelmi, szociális, kulturális és egyéb miliőben játszódó sztorikat nem lehet kortárs környezetbe, kortárs megoldásokkal átemelni. Teszem azt, Shakespeare drámáiból nem egy ilyen adaptáció készült. A végső kérdés talán mégis az örök „hogyan csináljuk”. Nos, kedves Guy, így nem. Illetve lehet. De mégsem. És hiába a parádésan alakító Robert Downey Jr., egyáltalán, hiába minden. Valószínűleg ezért nem támasztotta fel Conan Doyle a drága Holmest nőként. Na persze akkor még dúlt a viktoriánus korszak Angliában, mondhatná a szkeptikus kétkedő. De szerintem jóérzésből nem tette. Sőt, eszébe sem jutott. Hogy te miért tetted, kedves Guy, fogalmam sincs. Pedig még csak Szőr se vagy. És, már megbocsáss, annyira tehetséges sem, mint Conan Doyle. A kocsmád viszont remekül megy. Olyannyira, hogy azon gondolkodol, New Yorkban is nyitnod kéne egyet. Hát tudod mit? Tedd inkább azt. Ha ennél jobb filmeket nem tudsz csinálni. Mert a kaptafa, az mégiscsak kaptafa.
Maradok tisztelettel,
egy exrajongó.

Jegyzet

1Sherlock Holmes, színes, amerikai-brit-ausztrál film, 2009, 128 perc. Rendezte: Guy Ritchie. Szereplők: Robert Downey Jr., Jude Law, Rachel McAdams, Mark Strong, Kelly Reilly.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében