A könyv fülszövege röviden annyit közöl az elsőkötetes szerzőről, hogy 1973-ban született, Székelykeresztúron él; és akár meglepődést színlelve is beharangozhatnánk, hogy mind a Műszaki Egyetemet, mind a magyar–angol szakot elvégezte Kolozsváron, ha nem tudnánk még egy-két kortárs íróról, költőről, akik szintén megfordultak mindkét intézmény folyosóin. Jelen írás terjedelmi megkötöttségei miatt (is), most nem térek ki arra, ami sokak obligát csámcsogásának tárgyát képezné, miszerint Balázs K. Attila 36 évesen bocsátotta útjára bemutatkozó kötetét Vizuáliák címmel. Hiszen bőven tudnánk példákat felsorakoztatni a későn/későbben indulók közül, a mindenkori irodalmi panteonból. A miérteket majd megválaszolja a költő a kíváncsiak seregének.
Mellzsebben elférő, karcsú könyv a Vizuáliák, noha, ha jól számolom, mintegy hatvankilenc verset tartalmaz, ami bőven elég egy debütkötethez. A szerkesztő (netán szerző?) jó ráérzéssel döntött egy lazább, ciklusokat nélkülöző kötetkompozíció mellett, hiszen annyira egy hangon játszik a könyv minden egyes verse, hogy fölösleges lett volna bármiféle mesterkélt/kierőszakolt szerkezetbe különcsoportosítani őket. A verscímek, amelyek voltaképpen ál-verscímek (a verskezdő sorok ismételt kiemelései) is azt jelzik nyilvánvaló funkció nélküliségükkel, hogy a vers-folyam az elsődleges, az egyes szövegtestek között nemcsak a kapcsolat, de az átjárás a lényeges. Sőt, azt is megkockáztatnám, anélkül, hogy dadaista szövegépítkezés gyanújába keverném a Szerzőt, hogy egyes sorok, kétsorok, szakaszok a kötet egy másik helyén, egy másik versben is megállnák a helyüket, anélkül, hogy kilógnának a szövegkörnyezetből. A „címek” zárójelezésének nyitjára szintén a Szerző segítségével jöhetnénk rá; a zárójel mint grafikai jel első látásra semminemű többletjelentéssel nem gazdagítja, nem árnyalja sem a címet, sem a verset: tán csak nem kép-/vers-keretként kell elképzelni őket?, tekintve, hogy minden egyes vers egy vizuália, egy „gondosan” megálmodott, de úgy is mondhatnánk, hogy összerakott, megkreált látványvilág apró részlete. S ha már a zárójelnél így leragadtunk, akkor csak zárójelben: a kortársak közül Borbély Szilárd és Benő Attila használták/használják elég rendszeresen: Benőnél például a verscím relativizálását szolgálja.
De térjünk át a címben felvetett kérdés – ha nem is megválaszolására – de körbejárására. Balázs K. Attila versei, csaknem kivétel nélkül a szürreális képalkotás, a fiatal költő villódzó és csapongó fantáziájának termékei. S ugyebár tudjuk, hogy az irodalmi szürrealizmus egyik fő ismérve a szabad képzettársításokon, egymástól távol eső fogalmak, fogalomkörök összekapcsolásán alapuló versbeszéd volt, mondhatni a költői képek „összezavarása”, valamint a látomásosság. Manapság nagyon dicsőségesnek és szakavatottnak érezzük magunkat, ha lecsaphatunk egy képzavarra. Nem gondolunk arra, hogy képzavara, befogadója válogatja. Mert ugyebár, szinte mindenki számára nyilvánvaló, könnyen vizualizálható a következő kép: kezével fejelte be a labdát. Hallik is rögtön, ahogy sorolják a futballtörténeti példákat. Havasi Attila a Magyar Narancs hasábjain a következőképpen teszi fel a kérdést, premisszaként megfogalmazva, hogy „Szélsőséges vélemény szerint a nyelv egyebet se tesz, mint téved a valóságot illetően. (…) A nyelv története ilyesformán maga volna a képzavar története.” Aztán így folytatja: „De mitől kép a kép? És mitől költői? »Lógatják szárnyuk az ínségnek / gombostűjére szúrt nyarak«, állítja József Attila, és noha ez nyilvánvaló képtelenség, a képbe látott kép (a feltűzött lepke-nyár mint a szegénység egyetlen »fogása« és »gyűjteménye«) egybevág az elképzelhető szociális valósággal, a perzselő nyomorral, és pontosan közvetít egy érzelmi állapotot is, nevezetesen a csüggesztő reménytelenséget. Amíg gombostű, lepke, rovargyűjtemény, ínség, nyár létezik, a befogadó össze tudja állítani elméjében ezt az összetett képet.”
S itt van el(r)ejtve a kulcsszó: amíg öszsze tudja állítani a képet!
Balázs K. Attila szinte sportot űz a bizarrabbnál bizarrabb képalkotások halmozásából, s nem vagyok meggyőződve, hogy teljesen tudatában lenne, milyen kockázatos játékot folytat. Mert amennyire szép a: „a felhők / mögött mintha magába / roppant volna a Nap // míg legyek gyűlnek lélegzetünk / bomló indáinál”, annyira erőltetett ugyanazon versen belül, a zárás: „megmászni készülünk emlékek // előtti zuhanásunk földbe ütött / tölcséreit” [kék és fehér kendőit lengeti]. Vagy, egy másik vers esetén, ugyanez a képlet: szép a: „volnánk ájult, bebábozódott istenek, / csak a szél // őrölné vakká a világot, szemhéjaink / alatt aludna a kék”, addig a befejezés: „ringatnának lehetetlen, / nitrát-szívű monstrum- // mesék –” [volnánk ájult].
Verseinek akkor tiszta a hangja, amikor nem akarja egy helyre összerántani a rendelkezésére álló szóuniverzum minden egyes elemét. S ez többek közt az olyan rövidebb impressziókban mutatkozik meg, mint például az [az ősz csontburok]: „az ősz csontburok-jelene / itt reked, füvek // bozontja gyantasárga. csak az ég / rándul össze egyszer // s ellebeg. emléke feketén // rakódik a tájra.”; vagy „kövekre tűzdeli lepkék / árnyékát a nyár, // konok és mozdulatlan mezők / üveg mögötti rovargyűjteménye.” [kövekre tűzdeli lepkék].
Ásványi világ, rovarvilág, állatvilág, évszakok, napszakok találkoznak e kötet lapjain. Az ember szinte teljesen hiányzik. Olykor ő álmodja mindezeket, de legtöbbször ő maga is csak egy álomban tűnik fel, egy emlék csupán a deperszonifikált tájban, egy küszködő, testetlen akarat. Szelek uralják ezt a lepusztult versvidéket, különféle burkok, megkövesedett állati maradványok, kőzetek, barlangok, gombák. Egy pár idézet, a teljesség igénye nélkül: „valahol / a közelben rogyott össze a bozontos / rossz szagú állat” [valahol]; „és görgünk mi is elszabadult / kő-kutyákként az idő // barlangjaiban” [kőlavinák zúdulnak ma]; és „amíg rovar-lábakon átmotoz / az ősz az összerándult tájon” [fekete fák küklopszai].
Ami talán kimaradhatott volna e világból – és itt a szerkesztői szigornak kellett volna egy kicsit jobban érvényesülnie –, az az angyalok jelenléte. Hiszen éppen kezdjük megszokni, kezdjük megismerni ezt a kopár, személytelen, halódó tájat, amikor semmiféle előzetes figyelmeztetés nélkül, teljesen indokolatlanul „berepül” a képbe egy angyal: „aki a hóban térdel / és hátra fogja angyalok // verdeső szárnyát” [ellökődtek sápadt hajnalok]; vagy „itt / csak súlyunk van. // ringatózom: / már alszik minden angyal.”
Summa summarum: Balázs K. Attilának kitűnő ötletei vannak, bár a kidolgozás gyakran hagy kívánnivalót maga után; a képalkotás az erőssége, bár olykor követhetetlenül zavaros, s néha hiányolom nála a gondolati koncentráltságot. Ha ki tudja gyomlálni az olyan túlburjánzásokat, mint: „kékek emléke lebeg madarak / félangyallá roncsolt kadáverein” [fekete fák küklopszai], vagy „hogy segíthessem aztán // az ég, / egy sirály és galamb keveréke és köztünk // még átjárót kereső fájdalom / metasztázisát” [itt ez az eltúlzott], ha megszelídíti csapongó képalkotását, s nem akar egy teljes világlátást belezsúfolni egyetlen versbe – én mindenképpen „vevő leszek” második kötetére.
Balázs K. Attila: Vizuáliák. Kriterion, Kolozsvár, 2009.
