„Virág az ember” – jut eszembe Bornemisza Péter mondása. Virág a vers már első látásra is, különösen, ha a szerzője vagy nyomdásza még azzá is „rajzolta”. Igazából olvasásakor bontja ki színes rímszirmait, de teljes virágpompában csak elmondásakor bontakozik ki előttünk. Azt hiszem, Kányádi Sándor is erre utal, amikor azt mondja, hogy „vers az, amit mondani kell”. Nemrégiben postán érkezett egy partitúra számomra, ajándékként kedves zeneszerző barátomtól, Balassa Sándortól. Nagy volt a meglepetésem, amikor elolvastam a zenemű címét: MŰVÉSZ UTCA 11 a, a lakcímem, mint csembalódarabok címe. Gondolom: kertünk virágai ihlették a szerzőt és persze sok minden egyéb is, túl mindezeken arra is utalt, hogy egy mű önmagában is virágszerű élőlény. Lendvai Ernő egyik Bartók-elemzésében idéz egy idevágó gondolatot „… tegyük fel, hogy szonátánk (Bartók Kétzongorás ütőhangszeres szonátájára utal T. E.) Angelus Silesius rózsája, mely »nem kutat, virágzik, mert virágzik, nem tud magáról és nem kérdez s nem vitázik«. Valóban minden műalkotás egyszersmind önkéntelenül megnyilatkozó természeti tünemény, s ha sikerül titkaiba hatolnunk, felfedjük rejtett törvényeit is, csak a költőt igazoljuk, aki ösztönösen megkapaszkodott az őt körülhálózó Mikrokozmosz és Makrokozmosz szilárd rendjébe, és így sikerült élményét anyagszerű formába integrálnia.” Ezek a sorok 1948-ban jelentek meg nyomtatásban. Én valamikor az ötvenes évek közepén kaptam kézhez Lendvai korszakalkotó Bartrók- elemzését. Azóta visszhangzik bennem mindaz, ami benne foglaltatik, de különösen ezek a zárósorok hagytak bennem máig ható mély emléket.
VIRÁG A MŰ!
A partitúra csak csodálatos MAG. Minden leendő fejlődés, kialakulás megvan benne, de csak mag. El kell vetni, ki kell várni a tavaszi, meleg napsütést, a langyos esőket és nem mindegy a föld sem, amibe a magot elvetették. Aztán féltőn óvni kell a csírázó, zsenge hajtásokat. És még sok ideig védeni kell minden káros hatástól a kibimbózó, majd lassan virágba boruló élőlényt. Utána még hátra van, hogy tetszik-e a virág? Hova kerül, mi lesz a sorsa? Mi marad belőle? Egy színes, préselt, kecses folt egy széplelkű emberke virággyűjteményében?
A pálya vége felé döbbenünk rá, hogy a kezdeti óriási nekilendülésünk hevében ilyesmi eszünkbe sem jutott. Azt hittük, hogy a partitúra önmagában kész, végső beteljesedés az elvetett magtól a virágzásig. Milyen felemelő, boldogító érzés, amikor a „semmiből” megszületett eszméből egyszerre láncszemenként kapcsolódó hangzásfüzér keletkezik, mely szinte önmagát „fűzi” tovább. Úgy érezzük, hogy végre a mű önmagát teremti meg. Ez az a pillanat, amikor meggyőződésünkké válik, hogy helyes úton járunk, valóban műalkotás születik az előttünk lévő fehér lapokon. Ez az öröm szinte semmi máshoz nem hasonlítható. Igazából ezzel a boldogsággal kell megelégednie az alkotónak. Ennyi az övé. Ez a mű ezoterikus (belül való??????) virágzása. A mű előadása, meghallgatása, konzerválása már túl van ezen a belső téren, és belép az exoterikus (külső!) létbe. Általánosan ezt a külső létezését tartjuk valódinak. Itt születnek a szenzációs sikerek, a népszerűség, az elismertség a mű és alkotója számára. Ez lenne tehát a műalkotás igazi virágzása. De sajnos óriási zsibongás, lárma, dulakodás veszi körül a kisarjadó zenét. Meghatározó lehet a cím, a hangzáskörnyezet, a díszítés, a parádés, új hangzásruha, a reklám és a SZERENCSE. Penderecki zseniális hanganatómiai kísérleteinek nagy feltűnést biztosított egyik vonószenekari darabja a Sirató Hirosima áldozatainak emlékére. Telitalálatnak bizonyult, máig ható erővel. Ravel hangszerelése új életet (virágzást) jelentett Muszorgszkij Egy kiállítás képei virtuóz zongoradarab-ciklusának. Hosszan lehet folytatni az ehhez hasonló eseteket, a lényeg az, hogy a zeneműnek KÉT ÉLETE VAN. Az egyik a partitúrában van megírva, a másik a zenei élet színes kavalkádjában. A 20. század nagy újítói sokszor jobban törődtek partitúráik megalkotásával, mint műveik további kivirágoztatásával. Szinte divat lett bezárkózni a leírt hangok belső világába. Ez a fontos! – hallhattuk minduntalan. Ez a gyakorlat csak a 20. századra jellemző. Korábban egyformán gondoskodtak a szerzők, hogy műveik az ezoterikus világából kilépve az exoterikus kommunikáció világában is teret, létet küzdjenek ki maguknak.
