Előtörténet
A „Kántor–Láng” előtagjaként az emlékezést, a kritikusi-irodalomtörténészi-szerkesztői múltidézést – vagyis a szakmai emlékek felidézését (mert a családiak, barátiak jóval szélesebb skálára írhatók). Erdélyi – romániai magyar – irodalomtörténetünk előtörténetét tulajdonképpen a Bolyai Egyetem magyar nyelv és irodalom szakát 1953-ban és 1954-ben kezdett évfolyamokkal kellene indítani, hiszen nemzedéki „fertőződésünk”, elkötelezettségünk ott kezdődött, a barátságok pedig – Páskándi Gézával, Bálint Tiborral, Lászlóffy Aladárral, Ritoókkal, Jancsik Pállal (majd a Szatmárnémetiből 1955-ben érkezett Szilágyi Domokossal) – hovatovább összeértek. Rövid kiadói munkája után Láng az egyetemen folytatta, én (ugyancsak 1959-től) a Korunk szerkesztőségében. Így teremtődött meg a lehetősége irodalompolitizálásunknak, az alkalmi vagy nagyon is átgondolt kritika-rendeléseknek, melyeknek talán a legsikeresebbje – mindenesetre a legvisszhangosabbja – a „nagymenő” Igaz Szó-főszerkesztő, Hajdu Győző Műhely című kötetének tárgyszerűen szigorú Láng-féle bírálata lett (1967-ben). A szerkesztőségi botrányt, amelybe a helyi pártszervek is beleavatkoztak, túléltük, mi több, mondhatni győztesen kerültünk ki belőle. (Amit persze Hajdu nem felejtett el nekünk.)
Volt idő – főleg a hatvanas években meg a hetvenesekben –, amikor a kolozsvári irodalmi hetilap, az Utunk hasábjain elég sűrűn váltottuk egymást kritikai szövegekkel. Ha emlékezetem nem csal, ennek az időszaknak az elején kért fel minket Marosi Péter rovatvezető rendszeres román (irodalmi) lapszemle írására. Majd amikor elkészült egy-egy fejezet a romániai magyar irodalom 1945 utáni történetéből, ezek sorra jöttek az Utunkban.
Keresgélés közben találtam rá egy – úgy gondolom, nem érdektelen – „kényelmetlen párbeszéd” műfaji megjelölést viselő gépirat másolatára; föltehetőleg 1969 elején került sor magnós beszélgetésünkre, valamelyik marosvásárhelyi irodalmi szerkesztő kért fel minket Csiki László (Esőt-kaszáló), Farkas Árpád (Másnapos ének) és Magyari Lajos (Hétarcú ballada) Forrás-kötetének rendhagyó formájú, közös bírálatára. „Nemzedék, hit, értelem” hármas címszava alatt ez bizony erőteljesen generációs szempontok, kérdések középpontba állítását prezentálja. Nem ellenőriztem, hogy végül is mi jelent meg belőle az Igaz Szóban, így a nálam lévő javítatlan másolatból másolok ki egy ma is fontosnak tűnő részt az „Első kritikus” (L. G.) szövegezéséből. A történelmi hagyományokról, folklór-hatásról, népi mitológiáról beszélgettünk főleg a Magyari-kötethez kapcsoltan, amire Láng az irodalomtörténeti előképeket kezdte idézni, Illyés Gyula Árpádját, Kányáditól a Barbár szonetteket. „Ez az érzésmód akkor bukkan fel – folytatta Láng a korábban felmerült gondolatot, visszatérve Vörösmartyig, a Zalán futásáig –, amikor egy nemzet, nemzetiség (függetlenül a politikai formációtól, amelyben él) keresésben van; nincs szilárd koordináta-rendszere, melybe létét illeszthetné, akkor jönnek ezek a múlt-mítoszok, nem a ködösítés végett, hanem megpróbál a mítosszá szublimált múltból feleletet találni a jelenre, vagy ha feleletet nem, legalább érzelmi támaszt.” Szó kerül aztán a lírai kamaszkorról, a valós vagy hamis nemzedéki tudatról, illúziókról, a Forrás első és második nemzedéke közti (vélt?) különbségekről. Ma már azt merném mondani, hogy ez a már-már általunk is elfelejtett magnófelvétel amolyan előképe erdélyi irodalomtörténetünknek.
Az irodalomtörténet körül (előtte és utána)
Mert hogy benne mi van, azt bárki – a két kiadás alapján (1971 és 1973) – ellenőrizheti. Ami a figyelmes olvasónak azonban feltűnhet, a címváltozás. Pontosabban: egy évszám változása. Az első kiadásban ez olvasható: Romániai magyar irodalom 1945–1970. A második, „javított” kiadás címlapján viszont a két szélső pont meghatározásaként ez áll: 1944–1970. Talán innen kell, innen lehet kezdeni a visszapillantást a három és fél évtizedes (irodalom)történetre.
A könyv (közvetlen) előtörténetéhez, a munka elindításához egy budapesti találkozást kell felidéznem: Bodnár György, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének vezető munkatársa üzent, s az üzenet nyomán leültünk egy négyszemközti beszélgetésre. Erre talán 1969-ben (vagy 1970 legelején?) került sor. Közölte, hogy az Intézet keretében folytatódik a magyar irodalom történeti összefoglalása. (Az utolsó, a hatodik vaskos kötet „a Nagy Spenót”-ból – az ironikus utalás, feltételezem, a borítólap színéből indult ki – 1966-ban jelent meg, Szabolcsi Miklós szerkesztésében, Béládi Miklós és Bodnár György volt a szerkesztő munkatársa; címe A magyar irodalom története 1919-től napjainkig. Ebben olvasható, egy „Kitekintés” fejezet, azon belül a „Magyar irodalom Romániában” című rész, a szerző neve helyett „Munkaközösség” szerepel. Szakmai berkekben tudni lehetett, hogy a Czine Mihály által írt alfejezetet nem fogadták el a hivatalosságok, az átdolgozás során született meg a kötetbe került változat.) Az intézeti terv szerint az 1945 és 1970 közti korszakot fogja felölelni az új összefoglalás, ebben számítanának rám, írjam meg a romániai magyar irodalmi részt. Kevés gondolkodás után ott helyben azt válaszoltam, ezt én Láng Gusztávval közösen tudnám vállalni, de persze előbb beszélnem kell vele. Hazaérkezve Kolozsvárra, Láng Guszti barátommal megegyeztünk, visszajeleztünk a megrendelőnek, elosztottuk magunk között a műfaji területeket, illetve az egyes szerzőket – és elkészítettük a kéziratot. Minthogy azonban látszott, a budapesti kiadás jelentősen késni fog (végül 1982-ben látott napvilágot a mi szövegünket is tartalmazó kötet, A határon túli magyar irodalom címmel, a főcím pedig így módosult: A magyar irodalom története 1945–1975), a megrendelők beleegyezésével megkerestem Domokos Gézát, a Kriterion igazgatóját, és felajánlottam neki a most már önálló könyvünket. Domokos igent mondott – és 1971-ben nyomdafestéket láthatott közös munkánk, a Romániai magyar irodalom 1945–1970, dokumentumértékű (általunk összeszedett) fényképekkel és Réthy Andor terjedelmes, a mi 212 könyvoldalnyi tanulmányunkat közel 200 oldallal kiegészítő bibliográfiájával. (Réthy könyvészeti gyűjtését és rendszerezését természetesen átnéztük, itt-ott javítottuk, a munka és a felelősség azonban, természetesen, elvitathatatlanul az övé maradt.)
Az 1945-ös, „felszabadulási” dátum nyilván Magyarországra utal; ebből lett az egyik feljelentés, mert hát a mi „felszabadulásunk” ugye 1944. augusztus 23-án történt. A följelentő és az őt meghallgató „szerv” arra már nem gondolt, hogy Erdélyben az újabb hatalomváltozás csak valamikor októberben kezdődött – de ettől függetlenül is, az irodalom nem napra-hétre pontosan követi a társadalmi-politikai változásokat (amilyen mértékben követi, persze). Vagyis 1945 a valóságos határ, legalábbis valóságosabb, mint 1944. A kiadó természetesen nem ellenkezhetett, következésképpen mi sem, így hát változott a második kiadás címe. Más változtatásokat is feltételül szabtak, így például az én legkedvesebb mondatomat törölni kellett, az 1973-as kiadás olvasója már nem találkozhat a Hajdu Győzőről szóló néhány sorban a Műhely című kötet e sommás jellemzésével: „…helyenként az irodalomkritika látszatát kelti”.
Arról, hogy mi történt 1971 után – illetve előtte –, magam is pontosabban tudok beszámolni egy most kezembe került gépiratmásolat alapján. Jó emlékű újságíró-műfordító barátom, a nagyváradi Bölöni Sándor a könyv második kiadásának megjelenése előtt interjút készített velünk, a bukaresti Előre számára. Itt mintegy ötven megjelent kritikáról, recenzióról beszélünk, összesítve azonban (a második kiadás visszhangját is beszámítva) emlékezetem szerint száz körül volt az írásos reagálások száma. Ez akkor is siker (ma szinte elképzelhetetlen), ha közöttük nem egy dühös kirohanásnak, elmarasztalásnak, politikai inszinuációnak minősíthető. (Az egyik legdurvábbat Jordáky Lajos írta a budapesti Kritikában.) Tulajdonképpen az irodalom, a gondolkodás szabadságharcáról volt szó. A kettős interjúban Láng Gusztáv mondotta: „Van először bíráló – nem is egy –, aki történetiség címén valamiféle mentő (vagy éppenséggel felmentő) körülmények tekintetbe vételét igényli a művek és életművek értékelésekor. Azaz, durván fogalmazva, ilyesféle megállapításokat: igaz ugyan, hogy X mű formailag gyenge, a valóságról szegényes – vagy éppen hamis – képet ad, de az akkori történelmi körülmények között erről a témáról igazabban és szebben írni nem lehetett.” Hamis ez az állítás, mert „történelmi körülmények legfeljebb magyarázhatják egy-egy mű – vagy akár egy egész irodalom – gyengéit, de nem menthetik. Éppen ezért a kritikusnak is, az irodalomtörténésznek pedig még inkább kötelessége a legtörténetibb szemlélet talaján állva is, lemérni a mű immanens esztétikai értékét, s ezt az értéket nem »emelheti meg« semmiféle történeti mentőkörülmény kedvéért.” Láng részletesebben is kitért közösnek mondható felfogásunkra: „…a sematizmust támogató esztétikai normák csakugyan rákényszeríthették az írókra a sematikus művészi gyakorlatot – ám a sematikus művek létrejöttük pillanatától igazolták-támogatták a sematikus esztétikai elveket.” Az irodalomtörténeti összefoglalást megelőző kritikusi gyakorlatunkban mindketten ezen esztétikai normák ellen harcoltunk, az ellenükre születő új művek mellett érveltünk. Nekem megadatott, hogy a Korunk irodalmi szerkesztőjeként e küzdelmünknek nagyobb súlyt adjak, egyéni rovatomban pedig, a Kövekben már 1967-től propagáljam azt, amit fontosnak, jónak tartottam. (A mondottak ellenőrizhetők a Pallas-Akadémia kiadásában napvilágot látott, A nagyelefánt nyomában című kötetben.) Vádként fogalmazódott meg, hogy a Romániai magyar irodalom 1945 (1944) – 1970 a Forrás (első és második nemzedékének) oldaláról nézi az egész irodalmat; ezt én akkoriban tagadtam, ám most belátom, van ebben jókora igazság. De talán nem is olyan nagy hiba ez – vélem az új ezredben, amikor már lezárult Szilágyi Domokos, Palocsay Zsigmond, Hervay Gizella, Bálint Tibor, nem utolsósorban a szerintem „elő-Forrás”-ként számon tartható Páskándi Géza életműve, a kortárs magyar (nem csupán erdélyi vagy romániai magyar) irodalom pedig amolyan élő klasszikusai közé számítja Lászlóffy Aladárt, Bodor Ádámot, Szilágyi Istvánt.
Az idézett Bölöni-interjúból egyébként kiolvasható, hogy nem csupán a Forrás-szerzők jutottak a könyvben kiemelt szerephez. Ugyancsak szerzőtársamat, Láng Gusztávot idézhetem: „…annak idején Szabó Gyula Gondos atyafisága vagy Sütő András Félrejáró Salamonja egy, a sematizmust cáfoló valóságkép elemeit tartalmazta, esztétikai kvalitásaik ezért lehettek történeti értékek hordozói is, mintegy a későbbi években kibontakozó írói szemlélet és magatartás előfutárai. Továbbmenve: elképzelhető, hogy a korszak rutinos művei között találunk olyanokat is, amelyek mondjuk a szerkezet arányosságában, a cselekmény fordulatosságában stb. felülmúlják az említett két művet – egy irodalomtörténetben azonban, éppen ilyen történeti értékük miatt mindig is exponáltabb helyet kell kapniuk, mint az írástechnikailag éppoly jó (vagy jobb), de a fejlődési tendencia szempontjából közömbös műveknek.”
Feltételezem, hogy jó harminc év múltán Láng a „fejlődési tendencia” tételt más kifejezéssel helyettesítené, a lényegen azonban ez nem változtat. Valami(k) mellé odaálltunk, és úgy gondolom, ezt ma sem kell szégyellnünk. Fontos volt az elszigeteltségből való kitörés is. Noha az interjú egy (romániai) írószövetségi konferencia küszöbén készült, elmondtam Bölöni Sándornak: legjelentősebb értékeink hozzámérését (a román mellett) a magyar (azaz magyarországi és összmagyar) irodalom értékeihez lényegesnek tartom, és el kell helyeznünk ezeket a jelenkori világirodalom irányzataiban, törekvéseiben. Arra a kérdésre pedig, hogy milyen jellegű lesz az átdolgozás, vagyis a második kiadás miben tér majd el az elsőtől, így válaszoltam: „Nincs szó teljes átdolgozásról – ezt egyrészt nem érezzük szükségesnek, másrészt nem tartjuk lehetségesnek. Nyilván elképzelhető sokkal jobb, teljesebb, a modern irodalomtudomány eredményeit következetesebben érvényesítő irodalomtörténet, ehhez azonban évek előmunkálataira lenne szükség – s tulajdonképpen egy ilyen feladat nem két ember (akiknek közben más foglalkozásuk, elfoglaltságuk is van), hanem egy intézet erejét tenné próbára.”
Ezt vallom ma is.
(Még egy megjegyzés: támadóinknak sikerült megakadályozniuk, hogy könyvünket románra fordítsák, noha a Kriterion ezt kezdeményezte. Az ajánlók közt ott volt a neves irodalomtudós, Nicolae Balotă is. Az akadémiai díj kárpótolt, román részről, az elmaradt fordításért.)
Közösben (többekkel)
A kritikusi tevékenység eredményessége nehezen mérhető. Az irodalomtörténet-írással összefüggésben, a kánonképzéssel, az abban betöltött szereppel szokás erről beszélni. Én ugyan az irodalom lényegével ellenkezőnek vélem a „kánon” fogalmát, ám az kétségtelen, hogy a figyelemfelhívás, hangsúlyok kitétele fontos lehet irányok, főként azonban művek előtérbe kerülésében. Ebben a díjak szerepe – ha érdemiek – nem mellőzhető.
Máig nem halványuló büszkeséggel vallom, hogy a mi Pezsgő-díjunknak hitele volt; az 1971 és 1983 közötti években erre, az alkotók legalábbis, jobban figyeltek, mint a pénzzel is járó írószövetségi meg akadémiai kitüntetésekre. A kezdeményező, a kigondoló Láng Gusztáv volt, a kivitelezés, a gyakorlatba ültetés (az első években) közös munka. Közös volt az indító felháborodás, ugyanis 1970-ben Bukarestben – romániai magyar illetékesek ajánlására – Bodor Pál kötetének (A meztelen lány) ítélték a magyar költészeti díjat, holott volt egy messze jobb verseskönyv is az adott időszakban: a Búcsú a trópusoktól, Szilágyi Domokostól. A hasonló „tévedések” kiküszöbölését célozta Láng javaslata, amit valamennyi felkért kritikus szívesen fogadott: haton kolozsváriak, akik akkortájt több-kevesebb rendszerességgel írtunk irodalombírálatot – Földes László, K. Jakab Antal, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Marosi Péter és Szőcs István –, vállaljuk magunkra a döntést: végigolvasva az előző év termését (vers, próza, dráma, esszé), szavazattöbbséggel válasszuk ki a legjobbnak tartott erdélyi, romániai magyar alkotást (elsősorban könyvet, de lehet nagyobb igényű folyóiratközlés is), és fizessünk a nyertesnek egy üveg pezsgőt. A Pezsgő-díjasok névsora Páskándi Gézával kezdődött, majd jött Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Sütő András, Bodor Ádám, Szilágyi István, megint Lászlóffy, Panek Zoltán. 1979-től Láng már nem vett részt a vitában és szavazásban – nem sikerült meggyőzni őt, hogy maradjon –, tudomásom szerint elsősorban a manipulációs kísérletek zavarták (ebben ugyanis Marosi Péter kétségtelenül nagy mester volt). Azt hiszem – a további Pezsgő-díjasok neve, illetve díjazott műve ezt látszik igazolni –, hogy Guszti barátomnak nem kellett volna kilépnie általa kezdeményezett alkalmi társaságunkból (amely többször, kényszerűen változott, halálesetek miatt elsősorban); Bálint Tibor és Pusztai János, Székely János, Köntös-Szabó Zoltán, Kenéz Ferenc és Király László hasonlóképpen vállalható volt, mint pezsgős-elődeik. Egészében véve azonban, szép történet ez – folytatása azóta sincs, sem nálunk, sem rokon tájakon.
A másik közös jelenésünk szintén éveket fog át, hiszen a Balogh Edgár kigondolta, Venczel József által lelkesen-munkásan támogatott Romániai magyar irodalmi lexikon egyrészt hosszú előkészítést igényelt, másrészt számos (cenzurális) akadályoztatásban volt része. Az első kötet 1981-ben látott napvilágot, a Kriterion kiadásában (A–F), a második (G–Ke) csak 1991-ben, vagyis a változás után jelent meg, 1994-ben (már Dávid Gyula főszerkesztőségével) a harmadik (Kh–M), a mindmáig utolsó (N–R) pedig 2002-ben. A szerkesztőbizottságban mindketten (a negyedik kötetben mint az „alapító szerkesztőbizottság” tagjai) mindvégig szerepelünk, noha az újabb kötetek munkálataihoz már alig van közünk. (Távolság, egyéb feladatok.) Azt hiszem azonban, hogy azok a hetente tartott lexikon-szerkesztőségi megbeszélések (és a késő estig, éjszakába nyúló folytatások, borozgatással, preferánsz-partival), a bibiliográfus Reischel Arthurral (Réthy Andorral), Benkő Samuval, Engel (Köllő) Károllyal, többiekkel – megőrzésre érdemes emlék.