"egy bárka ring két tenger szorosában"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 4. (546.) SZÁM — FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szálinger Balázs
Teljesítmény-monológ
Egyed Emese
Ex-voto
Karácsonyi Zsolt
Visszatérés
Balázs Imre József
Nemes konzervativizmus és rakenroll - Beszélgetés Kemény István költővel, íróval
KEMÉNY ISTVÁN
Visszapillantó tükörterem
Szőcs István
Statisztamagyarok és nemzeti antinómiák
Boros-Jenei Székely László
Boros-Jenei Székely László fordításmunkáiból (1765–1769)1 - 2. levél Volterhöz
Szirmai Péter
Szerkesztőségi óra
Dobai Bálint
Versei
WERTHMÜLLER GYÖNGYI
Versei
Bálint Tamás
Versei
KILYÉN ATTILA ÖRS
Rövidprózái
Gaal György
Kolozsvári Regulus: Linczigh János
KABÁN ANNAMÁRIA − MÓZES HUBA
Dsida Jenő irodalmi seregszámlái
Márton Ágota
Titkot rejtő szövevények
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Új zenei „tízparancsolat”
Márciusi évfordulók
 
Balázs Imre József
Nemes konzervativizmus és rakenroll - Beszélgetés Kemény István költővel, íróval
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 4. (546.) SZÁM — FEBRUÁR 25.

– Induljunk a legutóbbi könyvedtől, a Kedves Ismeretlen című regénytől. A pályád során változott, hogy minek tartott téged elsősorban a kritika: előbb költőnek, aztán inkább prózaírónak, aztán ismét költőnek. Az új könyved nagyszabású prózaírói teljesítmény, az eddigi prózaköteteid közül mindenképpen a legimpozánsabb. Arra lennék kíváncsi, hogy kimozdult-e benned valami ennek a könyvnek a megírásakor/megjelenésekor, vagy számodra soha nem volt kérdéses, hogy költőnek vagy prózaírónak tartod magad elsősorban?

– Mindig is próbálkoztam prózával gyerekkorom óta, de azért főleg verseket írtam. Tehát költőnek tartottam magamat (elégedett jókedvemben). De miközben ezt a regényt írtam, soha nem az volt a fejemben, hogy na én egy költő vagyok, aki most éppen prózát ír. Olyan regényt akartam írni, amilyent olvasni szeretnék, nem pedig olyat, amire azt szokták mondani: „ez egy olyan igazi költői próza”. Ezt többnyire dicséretnek szánják, de engem a „költői próza” kifejezéstől kiver a víz – úgy érzem, leértékeli, lesajnálja mind a prózát, mind a verset.

– A korábbi prózaköteteidet inkább errefelé hajlónak látod utólag?

– Volt egy kisregényem húsz évvel ezelőtt, Az ellenség művészete, és volt egy tárcanovellás kötetem tizenhárom éve, a Család, gyerekek, autó. Az ellenség művészete tulajdonképpen verses regény volt, bár kisregénynek szántam: prózaverseket és monológokat raktam össze úgy, hogy együtt valódi prózának tűnjenek. A kilencvenes évek első felében az ÉS tárcarovatába írtam azokat a novellákat, amikből összeállt később a Család, gyerekek, autó. Novellát egyébként önszántamból (nem felkérésre) csak kettőt-hármat írtam fiatal koromban (pocsékakat). A tárcanovellás kötetet igyekeztem összefüggővé tenni személyekkel, tárgyakkal, cselekményszálakkal, de igazából akkor is regényt szerettem volna írni – ha már próza, akkor regény.

– A regényed olvasása közben számomra egészen egyértelmű érzés volt, hogy a figurákon keresztül lehet igazából megközelíteni. Nagyon erős figurákat látok benne. Mikor elkezdted kitalálni a regényt, mi volt meg előbb? Helyzetek voltak? Figurák voltak? Történet volt?

– Nagy, zűrös kavargás volt az elején (jó sokáig). Rengeteg ötlet elvetése, koncepciók, ellenkoncepciók, újrakezdések, zsákutcák után indult be végül az a cselekmény, ami aztán működni kezdett. Végül az utolsó két évben írtam meg a könyv háromnegyedét, amikor már nagyjából tudtam, hogy mi lesz belőle. A figurák sokmindenkiből állnak össze, a legtöbbjüknek konkrét, valóságos személyek az alapjai, de mindenki – egy-két kivétellel – több emberből (meg a képzeletből) van összerakva. Nagyon igyekeztem, hogy egyértelműen ne hasonlítson valóságos személyhez senki, mert nem az volt a cél, hogy kulcsregényt írjak. (Különben jó néhányan ezt várták tőlem, pedig nagyon nem ez volt a célom!)

– A Patai nevű szereplő például nagyon erős jelenlét: ő hogyan, miért volt fontos számodra?

– Gyerekkoromban családon belül és kívül sok olyan idősebb embert láttam, akik lenyűgöztek. Egy letűnt, de nagyszabású világhoz tartoztak. Ezt akkor nem gondoltam át, egyszerűen csak csodáltam, hogy mennyire másként beszélnek, mesélnek, lenyűgözött a fölényük, az élettapasztalatuk (pedig akkoriban negyven év fölött még mindenkinek voltak világháborús emlékei), még azt is elviseltem, ha belőlem is hülyét csináltak úgy mellesleg, tudtam magamat az ő szemükkel nézni. Egy ilyenfajta figurát akartam megírni Pataiban, akinek megsemmisítő a fölénye, mert olyan dolgokat tud a világról, amiket senki más, nagyszabású, és ráadásul humora is van, és akit nem lehet nem csodálni.

– Van valamiféle mefisztói jellege is ezeknek az alakoknak, és nekem eszembe jutottak Patairól az Élőbeszéd című verseskönyved Káin-versei is. Benned ezek nem kapcsolódtak össze?

– Igen, a Káin-versek is szóba jöhetnek, másrészt a nagybetűs Halál lehengerlő dumái is ide tartoznak, az Élőbeszéd című ciklusból. Patai figurája egyszercsak megvolt: a saját regényem egyik jelenetében egyszerűen feltűnt a könyvtár főlépcsőjén, és gátlástalanul elkezdte szívatni az egyik szereplőmet. Ez a jelenet később kikerült a regényből, de maga Patai az újabb változatokban már majdnem-főszereplőként volt ott.

– Mennyire érzed úgy, hogy ez a regény előmunkálat valami máshoz? Vagy ez maga a mű? Hogy él ez benned jelenleg?
– Jó párszor gondolkoztam már azon, hogy mennyi próza férhet az életembe, és arra jutottam, mivel a munkatempóm sajnos nem valami gyors, hogy talán egy rövidebb regény és egy igazi nagyregény. Amikor nagyon pofátlan hangulatban voltam, akkor úgy képzeltem, hogy majd úgy viszonyulnak ezek egymáshoz, mint A babó (vagy másik címén A hobbit) című Tolkien-könyv A Gyűrűk Urához. Ez a most megjelent könyv, a Kedves Ismeretlen lenne a kisebbik. Hosszabbra sikeredett, mint ahogy terveztem, sokáig el se tudtam képzelni, hogy én ilyen hosszú prózát írok egyszer, de ilyen hosszú lett. Most már lassan hozzá akarok fogni a második feléhez. Rengeteg jegyzetem van, és nagyon keveset használtam fel belőlük ehhez a könyvhöz: a Kedves Ismeretlen inkább abból az életanyagból készült, amit fejből tudok, amit én magam láttam. A másik könyv viszont nagyobbrészt azokon a történeteken alapulna, amiket a saját családom történetéről mondott el nekem a nagynéném, és amiket felvettünk magnóra.

– Más jellegű kérdés: érzel-e a pályádon nagyobb fordulatokat, váltásokat?

– Húszéves korom táján írtam az első olyan verset, amivel meg voltam elégedve. Azután két-három év alatt írtam meg egy jó kötetnyi verset: ezek vannak a Játék méreggel és ellenméreggel című kötetben. Ezt lehetne az első korszaknak tekinteni. Aztán két-három évig alig írtam verset. Ezalatt készült az említett kisregény, Az ellenség művészete, utána kezdtem megint verseket írni – ez már a harmadik korszak, és így tovább, de részemről ez persze lehet, hogy csak fontoskodás.

– Ezek műfaji dolgok is. De igazából az érdekelne, olyan szempontból volt-e benned változás, hogy úgy érezd, eddig nagyjából egyvalamit szerettél volna irodalomként csinálni, és utána meg hogy valami mást. Volt-e szemléleti változás?

– Voltak olyan mondatok, amik nagyon beleültek a fejembe. A nyolcvanas években Fráter Zoltán, aki az ELTE egyik speciális kollégiumán olvasta a verseimet – nem csak az enyémeket, hanem sokunkét –, egyszer azt mondta, hogy „azért most már nagy verset is kéne írni, írjatok már nagy verseket”. Én ezen eléggé megsértődtem, mert azt hittem, már írtam egy-két nagy verset. De azért beleült a fejembe, hogy talán mégsem egészen az a nagy vers, amit én addig annak gondoltam. Aztán még mindig az egyetemen, egy másik szemináriumon György Péter mondott valamit arról, hogy a költőknél nem árt néha a nézőpontváltás, és én egyfelől persze berzenkedtem ez ellen – nehogy már valaki megmondja nekem, hogy mi kell a költőnek –, másfelől meg elkezdtem gondolkodni azon, hogy mi van, ha mégis igaza van (tényleg, váltottam én már nézőpontot valaha?!), s ez a mondat is beleült a fejembe. Ahol már amúgy is régóta ott volt a félelem az unalmasságtól, az irodalmi belterjtől, és ehhez a félelemhez adott a György Péter-i mondat egy esztétikai alapú lökést. Szóval akadnak konkrét események, mondatok, amelyekhez kötni tudom a változásaimat.

– És tény, hogy azóta feltűntek a köteteidben afféle „nagy versek”, és persze nézőpontváltások is... A Bartis Attilával folytatott egyik beszélgetésedben említetted, hogy újdonságként élted meg, amikor az Élőbeszéd című kötetedet készítve egyszer csak egy „tézisverset” írtál. Az utóbbi időben több olyan publicisztikát, kétflekkes írást is lehetett olvasni tőled különböző helyeken, amelyekből én egyfajta „hol is tartunk” jellegű állapotrajz megalkotásának kísérletét olvastam ki. Működik valamiféle energia benned, amikor ezeket írod – kimondani valamit, amit mások valamiért nem mondanak ki?

– Ez eléggé pontos – kimondani, amit mások talán nem mondanak ki. Van bennem gőg is, de van bennem önbizalomhiány is, és valószínűleg az utóbbiból van több. Ezért saját magamtól nagyon sokáig eszembe se jutott közéleti dolgokat írni. Másfelől meg egy olyan korban nőttem föl (Kádár-kor), amikor minden eszme (és még az ellenkezője is) le volt járatva. Ha egy író akkoriban élesben politizált, szép lassan elvesztette a hitelét. Ironizálni viszont lehetett. Mindenen az égvilágon. Bennem is ott volt az irónia, és körülöttünk is ott tombolt. Nemcsak az irodalomban, hanem a köznapi beszédben is. Aztán később, a rendszer megváltozása után sem támadt kedvem közéletieskedni. Sokáig úgy éreztem, hogy a dolgok alapvetően jó felé mennek nélkülem is, és nekem nincs keresnivalóm ezen a terepen – én úgyis csak viccelni meg ironizálni tudok, meg úgyis ott vannak az okos, mindent megmondó emberek, például az idősebb írók között. Aztán eltelt egy jó pár év, és nem én lettem okosabb (talán azért letisztult a fejemben egy-két dolog), hanem azt láttam, hogy sorra halnak meg az öregek, egyre közelebb hozzám, és hogy egy csomó fontos, pozitív érték, amit én megtanultam gyerekkoromban, kezd eltűnni, és nem mondja el ezeket senki. És ekkortájt kezdtem arra gondolni, hogy talán néha mégiscsak írnom kéne azokról a dolgokról, amik számomra evidenciák, mert gyakorlatilag az egész ország benne ragadt az iróniában, és igazából már az irónia vált kötelezővé, és komoly dolgokról, mint például a nemzet meg ilyesmik, gyakorlatilag nem lehet irónia nélkül beszélni – meghökkentem, hogy miért pont ezekről ne lehetne. Arra gondoltam, hogy addig tud az ember jóízűen röhögni bármin – a hagyományokon is akár –, amíg ez a bármi erős. És addig a röhögésnek jótékony hatása van: például a karnevál intézményét éppen arra találták ki, hogy a hagyományt erősítve üssük a hagyományt. De amikor egyszer csak azt veszi észre az ember, hogy maga a hagyomány jóformán elveszett, de még mindig mechanikusan, folyamatosan ironizál rajta szinte mindenki, akkor megáll, és megkérdezi: mi a fenét is csinálok én most? Szóval az ilyen meghökkenések után egyszer-egyszer összeszedem magam, és akár egy politikai témáról, akár Ady Endréről leírok ezt-azt a Literán vagy másutt. Leírom úgy, ahogy tudom, mert jobban persze nem tudom. Az én életem se végtelen, és eleget vártam arra, hogy más majd megírja nálam jobban, okosabban, bölcsebben azt, amit én tudok.

– Érdekes, ezzel összefüggésben is talán, hogy a néhány éve felbukkanó, első-második kötetüknél tartó költőknek is mintha az iróniával való küzdésről szólna a pályakezdésük. Mennyire tudod követni ezeket a pályakezdéseket, milyen irányokat látsz az ő esetükben?

– Ahhoz nagyon komolyan bele kellene olvasnom magam a témába, hogy használhatót mondhassak erről. Kicsit ötletszerűen olvasok, és nem mernék tendenciákat jelezni, már csak azért sem, mert ez még nagyon ma történik.

– Máshonnan kérdeznék akkor erre rá – a regényben is felbukkannak gondolatfutamok, amelyek egy összegzős pillanatra vonatkoznak, amikor megáll az ember és azt kérdezi: mi van mögöttem? A verseidben például felbukkannak a gyerekek, akik időközben felnőtté válnak. Dialógusok, helyzetek, a gyerek kérdezi a felnőttet, és annak kellene valamit válaszolnia. Mennyire fontos élmény számodra, hogy valamihez képest felnőttnek kellene lenni?

– Az, hogy öregszem? Nagyon fura. Én mindig el voltam késve a koromhoz képest, többnyire később csináltam a dolgokat az átlagnál. A harmincas éveim elején írtam egy-két verset arról, hogy „na, akkor most már felnőttem”. Mert csak akkor vettem észre. Most meg, amikor arról beszélek, hogy komoly, nagy dolgokról is kell írni, mert a koromnál fogva ez a kötelességem, azonnal elkezdtem galambősz bácsinak látni magamat, aki csörtet át a piroson, és az autósokat fenyegeti a botjával. Nagyon szeretem az ilyen bácsikat, de nem egészen ilyen akarok lenni. Régi közhely, hogy az emberek fiatalon forradalmárok, aztán negyvenéves korukra ennek pont az ellenkezőjét képviselik. És hogy ez így egészséges. Igen, ez így van. Én is érzek késztetést a kényelmes konzervativizmusra. De az ellenkezőjére is. Nem akarok gyomorbajos komorságra váltani, valahogy szeretném megőrizni magamban a kívülállást is, meg a vidám fiatalt. Az iróniát se akarom kiirtani, csak a kötelező, fantáziátlan cinizmust. Az irónia fontos – még inkább a humor. Valamiféle nemes konzervativizmust képzelek el, amit a rakenroll működtet, tart frissen. Lazán beszélni nagyon komoly dolgokról, és komolyan beszélni röhejes, nevetséges apróságokról (meglátni bennük a súlyos lényeget), és megtartani közben valami vagány egyensúlyt.

– Látsz-e olyan műveket, amelyek szerinted ezt meg tudták csinálni?

– Például Háy János regényei – főleg A gyerek. Az szerintem az elmúlt évtized egyik remekműve. Benne is van valami olyanfajta rakenroll, ami annak ellenére működik, hogy A gyerek a világ egyik legkomorabb, legkeserűbb, legkiábrándultabb műve, közben meg szétröhögi az ember magát tőle.

– Régebbi mestereknél is látod ezt az attitűdöt?

– Esterházyban is ott van ez a sokfelől nézős szemlélet például, de persze nem mindenkin lehet ezt számon kérni. Nem várom el mástól, hogy ugyanígy gondolkozzék. Minden írónak más az útja. Bartis Attila például sokkal tragikusabb alapállású, mint én, ennek ellenére az ő írásai is tele vannak olyan fordulatokkal, akár mondatokon belül, amelyek hozzáfűzik a mindennapi valósághoz az olvasót, s a tragédiát átélhetővé teszik, vagyis közvetítik neki.

– Valamiért nem lepett meg engem, hogy egy 2010-es könyvtámogatási listán azt olvastam, lesz egy beszélgetőkönyvetek Bartis Attilával. Ti fontosnak éreztétek-e, hogy a beszélgetéseitekből könyv legyen, és ha igen, hogy alakult ennek a menete, koncepciója?

– Már dolgoztunk együtt, négykezes drámát is írtunk A félszent címmel, aztán felmerült, hogy levelezgetve kellene megírnunk együtt dolgokat. Mit gondolsz te erről, mit gondolok én erről, és mit gondolunk együtt erről. Aztán ez is hamvába holt, mint annyi más próbálkozás. 2006-ban a Litera kérdezte, hogy nem akarnánk-e egymással egy-egy interjúszerű beszélgetést készíteni a Nagyvizit című rovat számára. Elvállaltuk, de hosszúak lettek, meg is kellett húzni őket erősen, terjedelmi okokból. Viszont megmaradt az eredeti beszélgetések szövege, és ott volt az a tudat is, hogy nagyon sok mindenről egyáltalán nem beszélgettünk. A visszajelzések is megleptek, hogy mennyien olvasták őket, és egy-két év után is emlékeztek rájuk. Valami mégiscsak lehetett tehát ezekben a dolgokban, ami némi érdeklődésre tarthat számot. Ezért gondoltuk, hogy csinálnánk egy beszélgetős könyvet. A régi beszélgetések óta eltelt két-három év, bőségesen történtek dolgok a világban meg velünk is. Új kérdésekkel egészítettük ki a beszélgetéseinket, meg egy pár olyan írásunkkal, ami még nem jelent meg könyvben. Most úgy néz ki, ez egy beszélgetős-esszézgetős könyv lesz.

 

Kemény István

1961-ben született Budapesten. Költő, író. A budaörsi gimnáziumban érettségizett, magyar-történelem szakon diplomázott az ELTE-n 1990-ben. Verseskötetei: Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez (1984); Játék méreggel és ellenméreggel (1987); Témák a Rokokó-filmből (1991); A koboldkórus (1993); A néma H (1996); Valami a vérről. Válogatott és új versek (1998); Hideg. Versek 1996–2001 (2001); Élőbeszéd (2006). Prózai művei: Az ellenség művészete (regény, 1989); Család, gyerekek, autó (tárcanovellák, 1997) Kedves Ismeretlen (regény, 2009). Írt publicisztikát, drámát, esszét, rádiójegyzetet, fülszövegeket, ponyvaregényt (álnéven), és több fordítása is megjelent. Rangos díjak – többek közt: József Attila-díj (1997), Palládium-díj (2007), Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díj (2007) – kitüntetettje.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében