„Nem sokaság, hanem lélek…”
(Álmos vezér)
Az írás, amely kissé megrázott, ezt a címet viselte: Statisztikamagyarok. (Szabadság, Kerekes Edit). Arról szól, hogy Kolozsvár magyar lakossága – amely talán még mindig a legnagyobb a romániai magyar közösségek között – hátat fordít a kultúrának. Kemény, szókimondó írás, ahogy annak idején Daday Lóránd látta az erdélyi magyarság sorshelyzetét, s ami miatt máig vonakodnak őt a kánonba bevinni. Vagyis a kolozsvári magyarság részvétele a művelődés kerekének forgatásában számarányához képest elenyésző… Mit tehet az írástudó (akinek végül is a kultúrából kellene megélnie)? Ady versére gondol: „Fáradt akarók hada ez, / ez Xerxes gyáva népe, / haj, kürtösök rohanjatok, / nagy kürtszóval elébe…”
A különös az, hogy Kerekes Editnek végső fokon, nagyobb távlatokban igaza van, de a konkrét helyi, karnyújtásnyira lévő jelenségek beállításában nincsen. Például a szépirodalom és a színház vonatkozásában. Az évek során többször hivatkoztam arra az általánosan elterjedt véleményre (Asimov nyomán), hogy a lakosságnak 4%-a olvas irodalmat. Kolozsváron ez magyar vonatkozásban 2500 személy lenne; azt hiszem, ha a gyerek- és ifjúsági irodalmat is hozzászámítjuk, e szám nagyobb. Ennek a tömegnek azonban legfeljebb tíz százaléka érdeklődik a kortárs „hazai magyar” irodalom iránt, ez 250 fő. És ennek legfeljebb 10 százaléka jár el könyvbemutatókra, olykor jóval kevesebb, olykor jóval több. (Jóval többre emlékszem pl. Asztalos Lajos Kolozsvár könyvének a bemutatóján, viszont ez nem is szépirodalom, hanem ismeretterjesztő kézikönyv.)
Tavaly koranyáron végeztem egy számítgatást a kolozsvári „statisztikamagyarok” létszáma és múltbeli adatok alapján, úgy láttam, hogy a lehetséges színházba járók (a lakosság egynegyede-egyötöde), ha évi öt eseményen jelenne meg, évadonként ötven-hatvanezer nézőt jelentene; plusz az a sok ezer egyetemista, aki „itt szerzi be magasabb műveltségét”; de még stúdióbérlete sincsen. Hogy a valóságban mennyi ez a szám?... A színház statisztikái nehezebben hozzáférhetőek, mint az angol hírszerző szolgálat aktái.
Jó másfél évtizede megvédtem egy fiatal költőnket egy tisztes, de túl szigorú bírálattal szemben, amelyik, olykor trágár szóhasználata és erotomániája miatt, kóros esetként kezelte. Hogy-hogy, kérdeztem vissza, hisz ez nem egyéni eset, hanem világdivat; és nemcsak a költészetben, tessék megnézni, mi folyik a színpadokon?
Azonban manapság megfordult a helyzet, most már nemcsak azért állítják meg a kolozsvári utcán a járókelők az embert, hogy „meddig tűritek ott a színházban azt a két alakot?” – hanem azzal is: „Még ti beszéltek? Hát milyen disznó szövegeket közöltök le egy irodalmi lapban? Hogy az ember restelli a diákjai vagy a családtagjai kezébe adni?”
Valóban, a dolgoknak létezik egy ilyen aspektusa is. Csakhogy az irodalmi (és más) lapok, nem rendelik ezt a szerzőktől! Érthető visszahatásként negyvenöt év cenzúrájára és pártirányítására a szerkesztő nem „irányítja” az irodalmat, csak az olvasó elé tálalja: „Tessék! Az írók – íróink és a ti íróitok – ma ilyen ízlésvilág hívei. Szóljatok hozzá, de írásban is. A szerkesztőségekre nagyon hatnak a levelek”… Ám nem teszik. Voltam egyszer egy középiskolában tartott író-olvasó találkozón; szépen, rendben lezajlott. Ám a végén, rám nézve váratlanul, a szerző, minden összefüggés nélkül az előbbiekkel, több ocsmány, trágár mondatott bocsátott ki magából… A közönségnek szeme sem rezdült, egy árnyék sem futott át sem a gimnazisták, sem a tanárnők arcán, látszott rajtuk, tudják, ilyen a mai, modern kultúra, a világszínvonal, a felzárkózás a valódi szellemi elithez.
Mit tegyen a kis vidéki, kelet-európai író és a liliputi költőnő, ha egyszer fel akar zárkózni a világnagyságokhoz, sőt szolidarizálni akar velük? A taktikusabbja Rabelais példájára hivatkozik, és arra, hogy a nyelv vastag zamatait „fűszerül” használja, az „intellektuálisabb” de Sade-hoz fordul inspirációért; akár nyíltan, akár suttyomban. Pontosan emlékszem, hogy a magyar nyelvű irodalmakban, mikor következett be a frontáttörés: egy pannon hagyományokat ápoló, elegáns vidéki folyóiratban a magyar nyelvű irodalmak firmamentumának a legtetejébe felajnározott ikerégitest egyikének jelent meg (tán úgy harminc-egynéhány éve) egy sejtelmes incesztuózus hangulatokkal átfuttatott regényrészlete. Volt abban egy ilyen mondat: „Az embernek egyszer végül is meg kell fognia az apja f…szát;” persze kipontozás nélkül. És az egész irodalom ízlésvilága megtárulkozott és lenyelte. Senki sem reagált, sem a rusztikusabb alkatú elvtársak, sem a filozofikus beállítottságú esszé-kritikusnők.
A sátán kiáltott és a pokol sziklái viszszabőgtek – hogy egyszer már Miltont is idézzünk.
Az iker-égitest másikja attól kezdve igyekezett gyorsabban forogni, hogy felülmúlhassa társlelkét. Úgy tűnik, sikerült is neki. Nyomukban cenkek. És mégsem lehet az ilyen irodalmat az ilyen színházzal összehasonlítani. Az ilyen írott szövegek ugyanis – a statisztika tanúsítja – kevesebb személyhez jutnak el, a felfúvó apparátus ellenére, s magunkban olvasva nem olyan brutálisak, mint hangosan rikácsolva; s aláfestve játékkal.
A folyóirat, ismétlem, felszolgálja, ami „magától” befut. A színház azonban megrendeli, a rendező előírja, a dramaturg szentesíti, a főkönyvelő aláírja a színpadra felsorakoztatandó piszoárok számláját. (Ma a színházi interaktivitás még nem tart ott, hogy a nézők kacsákat, éjjeli edényeket és ágytálakat maguk vigyenek a stúdióelőadásra, és a rendező beintésére használják is.) Mindezt és még sok mindent, különben, több mint egy féléve megírtam a neofrivol stúdiókat támogató kolozsvári napilapnak, ám hét hónap után sem válaszoltak.
Azonban ahhoz képest ez semmi, hogy mással hogyan bánik el a kolozsvári stúdiószínpad holdudvara. Például Sigmond István Szerelemeső című darabja, a még mindig működő, húsz éve igazgató-főrendező egyetlen sikeres, autentikus, eredeti nagyszínpadi rendezése, több mint harminc nagytermi előadást ért meg. Főleg a feledhetetlen alakításoknak köszönhetően (Csíky András, Szilágyi Enikő, Lőrinczi Ágnes, Orosz Lujza, László Gerő, Nagy Dezső). Nos, e szerző húsz év múlva benyújt egy újabb színdarabot. Egy év múlva felhívja az igazgatót: még nem volt ideje elolvasni! Hogy mi van újabb egy év múlva? A helyzetet csak költői megszépítésben, nemes játékká szublimálva tudom leírni: „A nyolc titkárnő tablót alkot, bejön a huszonöt kötetes író, sikeres színpadi szerző, volt operaházi igazgató. A fődramaturg házi szerző a tabló széléről vezényel. A nyolc titkárnő felhúzza felső ajkát az ínyéről, és erőltetett orrhangon, egyszerre azt kérdezi: Mágá ki?”
Tény, hogy 200 év ideológiai, történetírói és információs aknamunkája beérett: a magyarság elég nagy tömegeinek nemzeti öntudata, önbecsülése megszűnt; demoralizálódtak, sokszor hallani fiataloktól, szégyellik, hogy magyarok, akár olvasták Nemeskürty műveit, akár nem; az idősebbektől, hogy meguntak magyarok lenni. Az elmúlt évtizedekben külföldre telepedett magyaroknak csak egy töredéke vesz részt az ottani „magyar életben”; a pálinka nevét nemzetközileg levédték, a magyar címert nem.
Az arcvonalak azonban összekeveredtek. Egy adott szemszögből tűnhet úgy, hogy a kolozsvári magyarság nagy tömegei hátat fordítanak a kultúrának. Más oldalról nézve: azoknak fordítottak hátat, akik elzárják előlük a kultúrát!
Évekkel ezelőtt olvashattunk egy helyszíni tudósítást egy szibériai kisnép és -nyelv utolsó napjairól. Az eseményt nem ünnepélyes gyászzene, hanem trágár rikácsolás és részeg gajdolás kísérte.
Németh László írja, hogy a történelemben mindig van valami kétszer kettőn felüli remény: Maratonnál a reménytelenség győzött. Csak vívni kell! Munkálni kell a múló életen.
