írta (a Sans-Souci-béli filozófus) 1736 esztendő augusztus 8-án
Én Uram!
Jóllehet nincsen nékem az az örömem, hogy kegyelmedet személy szerint ismerhetném, mégis kegyelmed előttem ismeretes a maga írásaiból. (Itt meg kell jegyezni, hogy ezen levélnek nagyságos írója még akkor nem volt király, mikor ezen levelet írta vala, mely is nékie az ő első levele Voltaire uramhoz.2 Ezek az elmésségnek kincsei, ha úgy lehet mondani, és oly részek, melyek sokféle kellemetes érzékenységekkel megpalléroztattak, hogy az azokban lévő szépségek újabbaknak lenni tetszenek, mind annyiszor, valahányszor újonnan olvastatnak ezek. Én úgy hiszem, hogy ennek az ő elmés írójának neme, amely a mi seculumunknak, és az egész emberi Elmésségnek becsületet szerez, abból meg esmértethetik.
A mi időnkbeli nagy emberek kegyelmednek, mégpedig kegyelmednek egyedül valaha köszönettel tartozottaknak magokat meg esmérik, hogy ez az vetélkedés hogy az elsőség kegyelmedet illetné-é vagy a régieket, ismét meg eleveníttethetnék, mert kegyelmed az maga részéről az mértéknek állapotját annak el igazításával végbe vihetné.
Kegyelmed az jeles poëtának tulajdonságai között, más tudományoknak nagy sokaságokkal bír, amelyek, jóllehet az poëtai mesterséggel rokonságosok, de azok elsőbe a kegyelmed pennái által tétethetnék tulajdonokká. Még soha is egy poëta is metaphisicai érzelmeket nem énekelt, ez az becsület legelsőbben kegyelmed becsületire nézve kegyelmed számára tartattatott meg. Ez az az hajlandóság, melyet kegyelmed az maga írásaiba, az világi bölcsesség iránt megmutatott, kötelez engemet, hogy kegyelmed annak fordítását elküldje, melyet én vádoltatásáról és megigazíttatásáról, vagyis mentségéről Wolff uramnak, a mi időnkbéli leghíresebb világbölcsről csináltattam. Minthogy ez a világi bölcs, a metaphisicának leghomályosabb, legsetétebb tartományait meg világosította, és ezen teher ellenkezéseket3 mind nagyságod, mind pedig meg határozott és világos úton módon meg magyarázta vala, tehát őtet legegyetlenebb módon vádolták, a hitetlenséggel, és az Istennek káromlásával. Ez az nagy embereknek az fátumok. Az ő nagyságos természetek őket mindenkoron az meg mérgesíttetett lövöldözéseknek, az mocskoltatásoknak, az irigységnek céljává tészi.
Most én az Istenről, az lélekről és a világról való írásait fordíttatom, amely ugyanezen írónak pennájától származott. Én magam kegyelmednek által fogom küldeni mihelyt el fog készülni, és én bizonyoson tudom, hogy az szemmel látható bizonyos állapot kegyelmednek minden ő feltételeiből szemében fog tűnni, mert ezek4 geometriai módon következnek, és mint egy láncnak szemei egymáshoz vadnak csatoltatva s köttetve.
Az az emberség és másoknak tisztelete, amelyeket kegyelmed mind azokhoz mutat, akik magokat a’ mesterségnek és tudományoknak szentelik, reménységet nyújt énnékem, hogy kegyelmed engemet is azoknak számok közül ki nem rekeszt, a kiket kegyelmed méltónak tart arra, hogy őket taníthassa, mert a kegyelmeddel való levélbéli beszélgetést annak nevezem én mely minden értelmes Valóságnak igen nagy hasznára lehet. Sőt én azt is állíthatom, senkinek is érdemeit véle nem kívánván sérteni, hogy az egész világba senkit is azok közül ki nem lehet venni a kiknek kegyelmed tanítója nem lehetne. Minden kegyelmednek méltatlan téjendő tömjénezés (:mely az hízelkedés:) én állíthatom azt, hogy én a kegyelmed írásaiban véghetetlen szépségeket találhatok fel; a Kegyelmed Henriadesze édesget engemet és szerencsésen győzedelmeskedik azon haszontalan ítélettételen, amely kegyelmedről mondattatott volt. Césárnak szomorú játékja, nékünk olyatén állapotokat mutat, amelyek az egész szerencse által oltalmaztatnak. Ebbe az érzékenységek pompások és méltóságosok, és tapasztalhatni, hogy Brutus vagy Római vagy Anglus volt. Alzirében az újságok kedvességein kívül vadnak az vad és európai erkölcsöknek szerencsés egybe elegyítési is. Kegyelmed Gusmánnak állapotjába megmutatja, hogy egy nem helyesen értettetett, és egy tévelygő szorgalmatosságtól vezéreltetett kereszténység az embereket sokkal durvábbá, s kegyetlenné tészi, mintsem maga a vitézi cselekedet.
Corneille, az nagy Corneille, akit az ő életebeli Seculum csudálva szemlél vala, ha a mi időnkben feltámadna, bámulással és még talám irigy szemekkel fogná nézni, hogy az szomorúság játékának Isten Asszonya minden kellemetességeket kegyelmedre láttatott vesztegetve költeni, melyek által kegyelmed mind ő iránta oly fösvényül mutatta magát. Ennyi nevezetes remek munkának szerzőitől mit lehetne még várni? Az az penna minemű új csodákat fog még világosságra hozni, amely már az Gustusnak Templomát oly édesgetésekkel és ennyi sok lelkesítéssel rajzolta le?
Ez okból hordozok én oly lobogó kívánságot, hogy magamévá tehessem kegyelmednek minden munkáit: én kérem, uram kegyelmedet, hogy nékem azokat küldje el, és egyet is közülök ki nem vévén azokat közölje velem. Ha a kegyelmed írásai között egy vagy más olyan darab találtatnék, melyet kegyelmed valamely szükséges bölcsességtől viseltetvén az kegyelmed szemei előtt örömest el akarna rejteni? Tehát arra ígérem én magamat kegyelmednek, hogy én azt a legtitkosobbon fogom tartani, és csupán azzal fogok megelégedni, hogy azt csak magam egyedül szemléljem csudálva. Tudom én, hogy e mái napon az fejedelemnek ígéretéhez az ő szerencsétlenségekre keveset építenek, de mégis reménlem én, hogy Kegyelmed nem engedi magát az közönséges hamar való ítélet tétel által elfoglalni, hanem nálam ezen régula iránt valamely innen kivevő dolgot fog cselekedni.
Én a kegyelmed munkájának bírhatása által magamat gazdagabbnak fogom tekinteni, mintsem minden elmulandó nyomorult szerencse vagyonjaival való élésbe, melyek csupa történet által mind meg nyerettethetnek, mind el vesztettethetnek. Az elsőt, tudniillik a kegyelmed munkáit az elmének segedelme által tulajdonunkká tehetjük, és azok oly hosszason meg maradnak, a mi szükségünkre, ameddig az tart. Midőn pedig tudom, hogy az enyim mint meg vagyon szoríttatva, tehát én sokáig kételkedtem, minekelőtte magamat meghatároztatnám, hogy minémű dolgokat nyomnék én azokba belé kiváltképpen.
Hogyha a poëta mesterség még azon állapotokba volna, amelyekbe vala régentén, az az, ha a poëtáknak nem egyebet, hanem csömörlésre hajló semmiségeket, valamely alacson pásztor énekeket és ízetlen-bűzetlen énekléseket kelletnék muzsikálni, vagy pedig ha az ő hegedűiknek mindenkor egy tónusú siralmas énekeket kellene énekelni, tehát örökösön lemondanék rólok. De kegyelmed ezt az mesterséget megnemesíti, kegyelmed nékünk abba új utakat mutat, új és még ismeretlen utakat.
A kegyelmed verseinek olyan tulajdonságai vadnak, amelyek tiszteletre méltók, úgy a csudálásra és virtuosus embereknek szorgalmatosságára méltókká tészik. Kegyelmed az erkölcsnek tanító épületje, azholott gondolkodni és kereskedni tanulnak. Az virtus ezekbe legszebb színekbe rajzoltatik le, és az valóságos becsületnek megfogása legjobban meg van határozva, azokból mi belénk a tudományokhoz való gustus oly feles és édesgető módon foly bé, hogy aki a kegyelmed munkáit csak egyszer is meg olvasta, valamely nemes kevélységet szivu be, hogy a kegyelmed nyomdokát kövesse. Ezek az megkülönböztetésnek jelei, melyek innen magunktól el választattanak és csupán az külső állapatot ékesgetik. A kegyelmed lelkének tálentumait mennyivel elébb lehet becsülleni?
Közreadja EGYED EMESE.
Jegyzetek
1Boros-Jenei Székely László (1716–1772) erdélyi birtokos nemes, volt enyedi diák, fordító, költő. Eddig bécsi utazásának leírása, verses, illetve prózai önéletírása jelent meg nyomtatásban. II Frigyesnek, „a Sans-Souci bölcsnek” némely írásait német közvetítő nyelvből ültette át magyarra. Az írásmódot közelítettük a mai helyesíráshoz.
2A francia nyelvű forrásmű szerkesztői jegyzete.
3Egyszersmind kihúzva
4Egymás után kihúzva
