Múlt év őszén sikerült kiverekednem egy novellám megjelenését egy, addig számomra ismeretlen, X elnevezésű lapban. Gondoltam, postázzák a kötelező példányt, ehelyett telefonon jött a titkárnői kérdés: el tudok-e jönni az Y. étteremben tartandó szerkesztőségi órára, ott gondolták átadni a tiszteletpéldányt. Meglepett a meghívás, nem tudtam, mire megy ki a játék, s naivan igent mondtam. Az étterem, megnéztem térképen, a város szívében található. Átvillamosoztam a pesti oldalra, pár perc séta és máris az étterem bejárata előtt álltam. Múlt század eleji épület, hatalmas ablakok, a falakon klasszicista részletek. A bejáratnál nem állt senki, simán bejutottam. A földszinten párok duruzsoltak, rendezvénynek nyoma sem volt. Kezdtem kétségbe esni, ekkor megláttam az emeletre vivő lépcsőt, s már tudtam: csak fönn lehetnek. Személyesen nem ismertem senkit a szerkesztőségből, csak tippelni tudtam, melyik asztaltársaság az. Elsőre nem találtam el, egy öltönyös férfi vezetett a szerkesztőség asztalához. A székeken, meglepetésemre, egytől egyig macskák ültek, sőt: gesztikuláltak, mancsukkal csapdostak, fújtak, nyávogtak. Ismerem a magyarországi macskamozgalmat, de azt nem gondoltam, hogy irodalommal is foglalkoznak, s azt legkevésbé, hogy az ominózus X folyóirat is az övék. Persze, a nagy eszmecsere mellett, engem észre se vettek, ezért odaléptem az asztalfőn ülő főmacskához, aki, emlékszem, kék nyakörvet viselt, rajta jól látható mobilszámmal. Hát te ki vagy?, kérdezte, s mereven nézett rám nagy, sárgás szemével. A zajszint egy szikrányit sem csökkent, ezért a füléhez hajoltam, elmotyogtam a nevem, és hogy valószínűleg benne vagyok a lapszámban. Igen?, kerekedett el a szeme. Benne van?, kiáltott át egy, az asztal másik végén ülő fiatal, fekete-fehér foltos lánymacskához, csíkos mancsával felém mutatott és mondta a nevem. Váratlanul csend lett, mindenki a foltos cicust bámulta. Ő csak bólintott, erre a főszerkesztő, ez az elhízott, barna cirmos, ismét kérdezte: hogy hívnak, ültében, karmát kissé belém vágva, hátba vert, majd a többiek felé fordulva valami olyasmit magyarázott, magyar-macska keveréknyelven, hogy a jövőnek mekkora reménysége vagyok. Elismerő kurrogás, dorombolás fogadta szavait, majd a társaság ismét beszélgetéskáoszba merült. Ülj le ide, intett az egyik öreg, fekete macska. Mondd, mit iszol? „Erjesztett tejet, természetesen”, mondta a főszerkesztő helyettem, „és hozzanak neki egy adag, marhahúsos whiskas-t is”. Becsusszantam a felkínált helyre; jobbról-balról fehér, barna, idős, tépettfülű cirmosok ültek, szemben egy hatalmas, félszemű, vörös macska, asztalra tett mancsokkal. „Te vagy az a neo-avantgarde gyerek, aki azokat a furcsa novellákat írja?”, kérdezte, és megpödörte hosszú, tépett bajszát. „Neem...,” motyogtam, „én abszolút realista vagyok”. Közben a pincér elém rakta a tejes és a húsos tálkát. „Na, ne beszélj!”, folytatta a félszemű. Egy elhízott, középkorú nőmacska a karomra tette a mancsát, körme feketére volt festve. „Ne törődjön vele, mindenkivel piszkálódik. Nyugodtan lefetyeljen”, mosolygott rám és kidugta rózsaszín nyelvét. A számhoz emeltem a tálkát, mire a közelemben ülők fújni kezdtek és felborzolták a farkukat. Rögtön megértettem, mit sérelmeznek: belehajoltam a tálkába, ahogy ők szokták: ez mindjárt jobban tetszett nekik; legalább, gondoltam, addig sem látom a félszeműt. A tej valóban elég finom volt, félig ki is lefetyeltem a tálat, de pár perc után forogni kezdett velem a helyiség. Gyorsan bekaptam pár falatot a marhából, de már az sem segített. Egészen távolról hallottam a főmacska nyávogását. A többiek láthatóan jól szórakoztak rajtam, mondván, „milyen gyenge a legény, egy kis erjedt tejtől is kikészül”. Ettem még egy kicsit, hogy felszívódjon az alkohol, közben észrevettem, hogy jobbra tőlem, az asztalon, az aktuális folyóiratszámok példányai hevernek. Felvettem egyet, lapozgatni kezdtem, de a sorok összefolytak előttem. Mindegy, gondoltam, majd otthon, nyugodt körülmények között átnézem, és a táskámba csúsztattam. Felnéztem, láttam, hogy a főmacska nagy hévvel magyaráz, mancsában egy teleírt lapot lobogtat, a tetején nagy, nyomtatott betűkkel ez áll: NYÍLT LEVÉL. Mondta, hogy tegnap fogalmazták páran a szerkesztőségből, a mostani és a jövőbeli miniszterelnöknek fogják elküldeni. Maga elé vette a levelet, és olvasni kezdte. A levél részletesen taglalta a kormánynak, az ellenzék által is elfogadott, macskakultúra-ellehetetlenítést célzó intézkedéseit, és felszólította a címzetteket, hogy ezzel a tevékenységgel hagyjanak fel. Az olvasás végén helyeslő moraj volt a válasz. Utána két napirendi pont következett, valami közös utazásról meg valami díj alapításáról, aztán a főmacska mondta, hogy mindenki gondolkozzon el, hogy a macskakultúra elterjedését miként tudná elősegíteni. „Például, a macskatörténelem nagyjainak életét lehetne feldolgozni irodalmi igénnyel”, mondta, és jelentőségteljesen rám nézett. Volt még pár hasonló próbálkozása a szerkesztőségi óra alatt; igyekeztem tekintetem az asztalterítőbe mélyeszteni. Bevallom, ekkor már kezdtem unni a szerkesztőségi gyűlést, túl sok közösséget nem éreztem a macskaproblémákkal kapcsolatban, mégis, még jó két órát ott kellett ülnöm az elhasznált levegőjű helyiségben, amíg, kisebb civódással körítve, a főmacska be nem zárta az ülést. Éjfélre értem haza, s reggel, kijózanodva, úgy gondoltam, hogy mindezt figyelmetlenségemnek köszönhetem, s legközelebb tüzetesebben utána kell néznem, milyen lapnak küldök írást.
