Írás, karácsonykor
Tömbházcsend. Csörgő kaputelefonok, kattogó zárak. Kíváncsi léptű gyerekek, csoszogó öregek, jellegtelen járású középkorúak. A szomszédok közül mindig veszekszik valaki, vagy örülnek, sírnak, vendéget fogadnak. Esetleg szarnak, és nyögnek melléje.
Zéró sor, zéró betű.
Konyha: dobozolt sör, zacskós leves. A hűtő legalján alumínium fóliába csomagolt gondolatok, válság idejére. Most éppen az van. Csak egy csöppnyi gusztus is kéne hozzájuk. A szemetesben összegyűrt álmok, penészedő emlékképek.
Zéró sor, zéró betű.
Mechanikus óra. Román gyártmány ’79-ből. Amióta lassan a kávéfőzőben is digitális jelek rohangálnak, mágnesként vonzanak az elektromosság nélküli tárgyak. A múlt hónapban vettem például öt darab dobókockát. Több mint egy órát ültem és néztem a tökéletes véletlent, a hétköznapi csodát, ahogy ott, többször is megtörténik előttem. Számoltam magamban, hogy melyik szám hányszor kerül felül, latolgattam az esélyét bizonyos kombinációknak, hányszor kell dobjak, hogy biztos olyat is dobjak. Aztán bekattant, hogy így se, úgy se biztos. Egy ideális világban a dobókocka pörgésére bízhatnánk döntéseinket, egyetlen egy szabály lenne: következetes maradni hozzájuk. Egy Jókai-hősbe belegyömöszölni a szerencsejátékost, festeni a szabadságharcost, aki egy dobókockával döntötte el, melyik oldalra áll... A végsőkig harcolna, néphőssé válna. Csak azokkal a honleányokkal szeretkezne, akik 3-ast vagy 6-ost dobnak egyből. Magas katonai rangot kapna, a kocka taktikai térképek felett ördögi kombinációkat hozna létre, az ellenség rettegne tőle, mint a tűztől. Beosztott tisztjei többször is meglesik, ahogy a kocka segítségével taktikát gyárt, ennek köszönhetően élő mítosszá lesz alakja. Egy hidegvérű alak, a másik oldalon (lehetne barázdás arcú szürke tekintetű, törtető és tüdőbajos) végül rájön a megoldásra: ha a taktika tényleg véletlenszerű, akkor egyszerűen nem kell reagálni rá. Legfélelmetesebb csapatait egyenesen neki küldi az ellenfélnek, nem figyelve a rendszertelen mozgásra... Nyilván rövid idő alatt felőrli őket. Hősünk dob a kockával, ha hatos, hősi halál, ha egyéb, menekülés. Természetesen hatost dob. A későbbi legendák úgy mesélik, hogy tisztjei látták, amit az ördög elhagyta a sátrát, és hogy vezérük még mindig halhatatlannak képzelve magát, egyedül próbálta megfordítani a csata menetét, míg egy közkatona le nem döfte. A legendák enynyivel persze nem érik be, az ördög ha el is hagyta hősünk, mégis hűséges maradt hozzá, hiszen a katona azon nyomban elég élve. A tüdőbajosnak semmi baja sem lesz, néhány év múlva hal meg egy szanatóriumban, kitüntetésekkel és magas ranggal – nevére szinte senki sem emlékszik...
Még mindig zéró sor, zéró betű.
A füst üres. Kiszárítja csak a gondolatokat, és finom réteget von rájuk, mint a lakk. Nyilván, ha van mire. Valami erősebb kéne, persze kockázat nélkül. Azért kedves angyal, ha lehet: némi kafkai poklot karácsonyra, kis mennyiségben persze, szigorúan csak megírás céljából.
Zéró sor, zéró betű.
Pütagorasz egyetlen állítólagos mondata megrázóbb, mint kétezer év egész irodalma. A mai tankönyvszerkesztőknek egy csepp stilisztikai érzékük sincs, persze, legtöbb helyen csak ábra és képlet van. Ilyen barbárokat kellett volna máglyán égetni! Gondoljunk csak bele: bármelyik író ölni tudna egy ilyen mondatért. Nagyvonalú magabiztosság, mellyel nem csak tökéletesen bevezet egy emberi elme álltal megálmodott, nem létező világba, hanem kijelent valami teljesen abszurdat és meghökkentőt. Mindezt ráadásképpen tömören, világosan. És micsoda gyöngécske nevet kapott a keresztségben: tétel... törvény! Olyan törvény, ami tőlünk teljesen független, semmi köze az emberhez (a nagybetűshöz, nyilván) de mégis csak a mi elménkben létezhet, ennek a szülöttje. De nem csak az isteni törvény egy darabja! Benne szorong az emberi elme igazság utáni folytonos vágyódása is. Szinte látom a szereplőmet, szánalomra méltó iskolaigazgatót, néhány száz diák szimbolikus apját, jó néhány salamoni döntéssel a háta mögött. Úgy, ahogy volt, rendruhában az iskolából ráncigálták el, már hat napja menetel. Vastag szemüvegét már rég elvesztette, de így is megértette, hogy a menetből kieső test tompa puffanása után mi az a felcsattanó lövés. Hat nap alatt lepörög egész élete, az utolsó megalkuvásai többször is, meg egy Nemecsek arcú diák megrovása a lógásért az iszákos történelemtanár órájáról... Kiesik a menetből. Hallja a feléje közeledő lépteket, elkezdi halkan, majd egyre hangosabban, amikor a fegyver csattan, már torkaszakadtából ordítja: „négyzetösszegével egyenlő!”
Zéró sor, zéró betű.
Kedves angyal! Nem tudom, hogy valaha valaki, bárki szólongatott-e így, mint múzsáját. Tudom, hogy neked sokkal megtisztelőbb szerepeid is vannak, mégis arra kérlek, nézd el ezt nekem, habár karácsonyfát díszíteni sokkal felemelőbb, mint némi ihletet szállitani, akár valami bemutatóterméket. Ennyi erővel már szinte le is magázhatnám. Kicsit férfiasban kéne bánni vele... Ahhoz képest, hogy magamban beszélek, eléggé elpuhultam.
Zéró sor, zéró betű.
Kedves angyalka, szimbólumokat nem kérek. Azokat én is meg tudom szerezni a sarki boltban, a préselt gyümölcslé és az oldható kávé közt vannak a polcon. Egy mondatocska is elég lenne. Persze nem csak úgy letéve a karácsonyfa alá, abban nem lenne semmi érdekes, de mégis úgy, hogy tudjam, tőled van... Mondjuk úrvacsora közben ugrana be... Vagy karácsony este, mikor lefekszem. Csak egy apró papírfecnire írnám le... De nem tudnék aludni. Egész éjjel forgolódnék, egyenként megpróbálnám kicserélni a szavakat. Nem jutnék sehova. Lázas kereséssel nekiesnék a szórendnek... Néhány perc próbálgatás után rájönnék, hogy nincs jobb változat. Aztán minden eddig kipróbált szót és szórendet, minden lehetséges kombinációt kipróbálnék, hogy jobb mondatot kapjak, igazabbat, tömörebbet, szebbet. Hajnalig tartana a próbálgatás, már pirkadna a fehérbe öltözött város felett, mikor meggyötört, de kielégült elmével befordulnék és elaludnék.
Későn ébrednék. A papírfecni fele se mennék, szigorú szertartásossággal innék egy kávét, sodornák egy cigit magamnak. Talán egy sétára is szükségem lenne a mennyaszonynak öltözött városban, hogy erőt gyűjtsek. Csak ezután venném kézbe a cetlit, próbálnán kezem remegését visszafogni, gyorsan kettétépném, majd még kettőbe és így tovább... az apró papírmorzsákat egyenként gyújtanám fel a hamutálcában. Mindezek után, soha többet egy mondatot vagy szót se írnék le, a nevemet is csak ha nagyon muszáj, de élnék boldogan: veszekednék, örülnék, sírnék, vendéget fogadnék, vagy esetleg szarnék nyögve. Békés öreg kort élnék meg (pirospozsgás lenne az arcom a sétáktól vagy a laza kerti munkától, de soha többet nem is olvasnék egy sort se...), valami banális dolog áldozataként halnék meg, mondjuk összetörne a létra alattam almaszedés közben... Az utolsó pillanatban eszmélnék rá, hogy nem is az én mondatom volt... Hanem a Pütagoraszé.
Zéró sor, zéró betű.
A tömbházcsendre persze nem foghatok semmit. Egy valamire való ötletet meg lehet írni egy tornaterem izzadtságban zsibongó öltözőjében is. Ezt a semmit, hiába dokumentálom mérnöki pontosságal, úgy is üresség maradna. És a füst se színezi ki. Csak lakkszerű réteget von a bennem pangó sivatag minden egyes homokszemére.
Zéró sor, zéró betű.
Pedig a tökéletes mondatok sora végtelen. Mégis drága portéka. Egész nemzedékek kapnak évszázadok alatt egy-egy slukknyit belőle. Mégis, aki belenyugszik, az olyan, mintha abba nyugodna bele, hogy meghalt, mielőtt megszülethetett volna.
Zéró sor, zéró betű.
Kedves angyal, megsúghatnád a világ legkevesebbszer megírt alaptörténetét. Vagy mondjuk kezdőbetűket, egy mondatét. Ennek nagyon örülnék habár, valószínűleg jó néhány élet kell majd, hogy megkapjam a jó szavakat is hozzájuk. Vagy legalább egy pici békét, csendet karácsonyra, ha lehet, angyal.
Szabadság király bolondja
Ez az én történetem:
Bolond voltam Szabadság király udvarában. Évekig. Rejtőt olvastam fel neki, öblös hangján nevetett, hogy remegtek a hegyek. A hatalmas mulatságokon Adyt szavaltam fejen állva és keservesen bömbölve, vagy hosszú nyakú lantomon János Vitézt pengettem. A borgőzbe néha Aranyt is kevertem, ilyenkor elérzékenyültek az urak, és a király hatalmas szakállát simogatva csak annyit mondott: „Ej, ej, bolond, nem ezért tartalak...”
A hatalmas uszályokba öltözött finom kis dámáknak Villont szavaltam. Izgatta őket, lehunyt szemmel, átszellemülve hallgatták a mulandóság legprofánabb hangjait, és szennyről, mocsokról álmodtak napfénypalotájukban.
A király testét Orwellel gyógyítottam. Az élettelen hús minden sejtje haragra gerjedt, lángolt a tenni akarástól, remegett, önmagán akarta elégetni a szövegeket, és e dühös lázban pillanatok alatt begyógyult. Ha erőtlenül ébredt, teájába Kafkát kevertem, ő egyetlen kortyból megérezve a mérget, prüszkölve átkozódott, de egy pillanat múlva visszanyerte erejét és kedvét, s csak ennyit mondott: „Jól van, bolond!”
A hadjáratokra is magával vitt. A dicső csapatok élén himnuszt kellett zengjek, melynek hatása alatt ordítva mentek a halálba. Látnom kellett, szavalatom hogyan csinál vadállatokat békés parasztokból, hatalmas legyőzhetetlen hősöket fizetett zsoldosokból. Csata után, mikor hatalmas dézsában fürdött a király, ajnároznom kelett őt, ahogy izmait a szakavatott kezek, én a lelkét dögönyöztem. Legjobb cimborája voltam. De fizetett érte.
Elárultam. Megszöktem. Furcsa ezt mondani, kicsit ellentmondásos is, de: szabadságra vágytam. Csendre. Nyugalomra. Apró földecskékre valahol a dombok között, pirospozsgás aszszonyra, kölykökre. Sok-sok kölyökre. Csuklyás álruhát öltöttem, arcom hatalmas sebhellyel vadítottam el, s szakállat is eresztettem. A kővárakat messziről elkerültem, katonái elől erdőkbe menekültem, a kopókat nyers hússal térítettem el nyomomról. Úttalan útjaimat társ nélkül róttam, a vérdíj miatt senkiben sem bízhattam. A hegyekbe menekültem. Itt egy tudatlan pásztor befogadott. A békés bárányok között nyugalomra leltem, és lassan már csak éjszakánként álmodtam lidércnyomásszerű rémálmokat katonákkal, meneküléssel.
A pásztor segített. Egyik ládájából papírt húzott elő. János evangéliumát. Azt mondta, hogy lassú, de biztos a gyógyulás. Néhány hét múlva már csak nagyon ritkán álmodtam katonákkal. Ekkor érkeztek meg. Rögtön láncra vertek. Egyenesen a király színe elé vittek. De már nem hajlongtam. A szemébe néztem úgy, mint soha. Előszőr most érezhettem vele egyenrangúnak magam. Zsoldosai térdre akartak teperni, de egy kézmozdulattal elhárította. „Talán megkegyelmez”, villant át alattvalói agyamon, már nyitottam volna szám dicshimnuszra kegyelemért, már hajlítottam volna a térdem, de ő tudta, és nem akart így látni, intett a szemével, hogy vigyenek.
Mély és sötét tömlöcbe vetettek. A mennyezet boltívén egyetlen négyszögletű nyílás, ezen villant be némi fény naponta egyszer, mikor korsóban vizet eresztettek le, s némi eleséget. Lassan a hatalmas sötétségben elfelejtettem saját arcomat is, a pásztorét, a királyét, minden arcot vagy tájat, egyáltalán mindent, amit valaha láthattam. Aztán a hangok következtek. Mint egy eszelős ordítottam, hogy legalább saját hangomat ne feledjem, de minden egyéb hang megsemmisült bennem. Évek kellettek hogy rájöjjek: ha csak a saját hangomra emlékezhetem, az csak arra elég, hogy mindig tudjam: semmi más hangra nem emlékezhetem. Ekkor hallgattam el.
Csak néhány szövegre emlékeztem, néhány névre. Próbáltam felidézni a szavakat: és nagy meglepetésemre a tisztítótűzként perzselő feledés a szavakat alig bántotta, habár néhol foghíjasok voltak emlékeim, még mindig ezerszer gazdagabbak, mint bármi más, ami megmaradt agyamban. Tömlöcöm legmélyén feküdve, naphosszat egy hosszú, végeérhetetlen mondatot mormoltam, felfűztem sorra, mindent, amire emlékeztem, egy történetbe próbáltam mesélni őket. Közben egyre kevesebbszer nyúltam hozzá a korsóhoz és az elemózsiához... Nem volt szükségem rá, mert egy új dimenzióba kerültem. Lassan tudatosodott bennem: íme én, aki bolond voltam, végül szöveggé lettem Szabadság király tömlöcében.
Temetésen
– Egy temetésen?
– Ja. Miért? Van, aki szülinapi bulin, van, aki szilveszterkor vagy keresztelőn, mit tudom én. Én egy temetésen és kész. Lehet furcsa, ez van.
Megpróbálta megrántani a vállát, de a lány rajta nyugvó feje végett sehogy se jött össze. Az ablakból nézte akkor is, hogy hosszú nyúlós szálaknak tűnnek az esőcseppek. És nagy meleg volt. És pára. Rengeteg pára. A levegő masszív tömbé állt össze, vagy inkább hömpölygő zselévé, és a tehetetlenség biztos tudatával fuldokoltunk benne. Mintha összecsavarodott szőrszálak lennénk egy gőzölgő testrészen, vagy egy hatalmas párolgó bőrfelületen.
– Biztos egy, a meghatottságtól elájult kislányt hoztak be. Te egyedül maradtál vele, aztán gondoltad, hogy csak kicsit megvigasztalod. Először csak a kezét fogtad és közhelyeket mondogattál neki. Az is lehet, hogy teljesen véletlenül a könyököddel hozzáértél a vézna kis melléhez. Vagy mondjuk a combjára tetted a kezed. A hormonok a véredben rögtön táncolni kezdtek, nem tudtál uralkodni magadon. Nem hitted volna, hogy a vérszegény kislány hagyni fog mindent, hogy nem ellenkezik. Talán nem is gondoltál rá egy percre se, csak tetted a dolgod, mintha sokadszorra, és lám-lám megtörtént. Utána megérdeklődted valakitől, hogy ki az a csaj, de soha nem mertél beszélni vele. Magabiztosan mosolyogtál rá, úgy, mint akiknek közös titka van, és fegyverként is tudja használni. Hát elkerült téged. Valószínűleg neki már sokadik lehetett, nem izgatta a dolog. Valami bűntudatfélét is érezhettél. Vagy lelkiismeretfurdalást. Egyfajta büszkeséget, persze. Attól a naptól fogva minden reggel lested, hogy hátha valami kis pihécske megjelenik az álladon, hogy egészem a nyakadtól a homlokodig bekenhesd magad apád rossz minőségű borotvahabjával, és fontoskodva húzogattad le aztán az arcodról, és reménykedtél, hogy elvágod magad, csak egy picit, érdekes volt nézni, hogy söppen le a vér, le a habra és belefúrja magát a súlytalan semmibe. Aztán, persze, az egészet le viszi a víz. A lány amúgy ha egy kicsit önző is volt, de iszonyúan értette a dolgát. Valahol legbelül hálás is voltál neki. Na, kábé így volt?
Bassza meg, ennyire egyszerű? Véhá arra gondolt, hogy csak sablonok permutálódnak, össze-vissza, és csak szerencséje volt a csajnak. Mégis enyhe bizsergést érzett a gyomra táján, mint a sofőrvizsga előtt, szeretett volna most véget vetni ennek a játéknak. Már-már fel is állt, aztán eszébe jutott, hogy tulajdonképpen semmi oka nincs arra, hogy elküldje ezt a fehérnépet. Megpróbált úgy gondolni rá mint egy tárgyra. Ez kissé magabiztossá tette, de mélyen, legbelül attól félt, hogy a lány átveszi a hatalmat a gondolatai felett és nem csak szabadon sétál ott, bepillantva tudata legsötétebb bugyraiba, hanem a függetlenségét is elveszíti, hipnotizálni fogja csak a puszta jelenlétével.
De elhessegtettem a gondolatot.
– Hát nem. De az igaz, hogy csak később kezdtem el borotválkozni.
– Akkor mesélj.
– Egy pohár vízért jött. Nem volt senki a házban. Egy izzó fejű Vénusz volt, lángokba öltözött termékenység- istennő, hatalmas dudákkal.
– Vörös volt?
– Igen.
Véhá tehetetlennek érezte magát. A csaj egyre inkább sarokba szorítja, habár egy szót se szólt. A tekintetével. Vagy a jelenlétével. Véhá nem tudta eldönteni. Nem is tudott igazán rá figyelni, mert, mint egy hangszalag pörögtek vissza benne egykori, még javában mutáló hangján elszállt gondolatai. Hogy az izmaim még fejletlenek, s mellem is szűkecske, azt én nagyon jól tudom. De nem tudhatjátok, hogy mi lakik bennem. Én is csak homályosan sejtem, borzongva gondolok rá, olyankor, mikor könnyedén simul rám a poló. És a nadrág feszült.
– Egy vörös nő. Ez mesésen hangzik. És hogy történt? Megkérted szépen hogy lenne szíves?
– Hogyne.
Véhá érezte a sírás sós illatát. Fogsora megfeszült de nem tudott menekülni egykori hangja elől. Őbennük, ugye, nyers erők dolgoznak csak, formátlan ösztönök, énbennem pedig... hmm.
– Ezt nem mondhatod komolyan. A lány csodálkozó képet vágot, és megcirógatta a srác arcát.
Én másféle ember vagyok. (Véhá szinte látta a lányt, azt a másikat, ahogy ránéz, riadtan, aztán lassanként megnyugszik.) Én értem a tudományokat, és egyelőre még azt nem – de mi lesz, ha egyszer mégis? Csodálatos lény jelenik meg ez esetben a világ színpadán; tüneményes ember, akihez képest Jókai hősei közönséges tucatemberek.
– Tényleg nem. Csak úgy megállt ott, én önkéntelenül a nadrágomhoz nyúltam, ő elmosolyodott, és utána jött minden magától.
Képzeld el (mondtam a lánynak, akkor kicsi volt, vézna, szeplős, magamban persze, meg se mertem szólalni, csak lassan, nagyon lassan a nyakához hajoltam, volt valami furcsa kisugárzása, ami inkább taszított, mint vonzott, mintha végig önmagamnak mondtam volna ellent...), hogy egy napon ilyen újságcikk jelenik meg a lapokban: „Érthetetlen és nagyszerű előadás kápráztatta el tegnap a Vigadó dísztermében öszszegyűlt álmélkodó közönséget. Egy fiatalember, akiről eddig senki se tudott (itt az én nevem következik) jelent meg a dobogón. »Az élet értelme másodfokú egyenletekben« című előadásban tökéletes francia nyelven, (itt történt az első csók) megoldotta a világnak rejtélyét, amin eddig hiába fáradoztak a legnagyobb elmék – s mindezt oly nagyszerű előadóművészettel (itt bajlódtam a melltartóval), hogy a jelenvolt világhírű színészek sírva tolongtak a dobogó felé, hogy kezet szoríthassanak az alig tizennégy éves zsenivel. De az ifjú szerényen és nyugodtan mosolygott csupán, s egy váratlan mozdulattal lerántotta a mellette álló hölgy ruháját, vadul szeretkezni kezdett vele, ott, mindenki láttára, úgy, hogy még hét nő dobta oda magát neki, és ő az ájulásig repítette őket, de nem csak, hanem azokat is, akik nézték, aztán elnézést kért és folytatta nyugodt és behízelgő modorban (egy elsietett csók a köldökére, ami inkább lagymatag volt, mint gyengéd, most is, így utólag szégyellte magát érte) végleg megoldva a nagyszerű problémát...”
– Na jó, ha nem akarod mondani a konkrétumokat, akkor ne mondd. Úgy is inkább az érzéseid érdekelnek. A benyomásaid. Ne kelljen annyit noszogassalak...
– Hát először is felelőtlen, gondtalan vágy. És vak remény. Bíbor remény. Aztán vad, nagyszerű rajongás.
Vajon ezt akarta hallani? És nem mindegy? Véhá többé nem ellenkezett, behunyta a szemét és hagyta, hogy ez a furcsa emlék magával ragadja.
Te ezen csodálkozol (a cipzár kínosan ellenkezett, sárga réz cipzár), mert nem tudod elképzelni, hogy lehet ember, aki mindenben egyformán tökéletes. (Ezt a mondatot akkor is töbször mondogattam. Mire megszabadultam tőle, már meztelenek voltunk. Ő teljesen passzív. Csak nem ellenekezett. Nem érdekelt.) Ti öregekek és konzervatívok vagytok, és azt hiszitek, hogy a világ ezentúl is csak olyan lesz, mint eddig, és elfelejtitek, hogy egyszer eljön majd az érettségi. (Itt lendültem bele a ritmusba.) Majd szemetek szikrázni fog a csodálkozástól, hogy lehet az Ady összest elszavalni mennydögő hangon (a nedves illatokfehőben úsztunk, szagunk összekeveredett, örvénylett körülöttünk, és mi mozgásunkkal felkavartuk újra, meg újra), miközben egy hatalmas egykerekűvel járok körbe a porondon, és a vállamon hegedű, amin a saját szerezményemet játszom majd, a nagyoperát, amit tizennégy évesen írtam, most két hét múlva, természetesen a San Fransisco-i filharmonikus zenekar kísér, mint a Metallicát. És lent a cirkuszigazgató könyörög hogy haggyam abba, mert a nézőközönség belehal a gyönyörbe... (Egy pillanat fületszaggató csend. Elképesztő, hogy csak ennyi.)
– És aztán?
– Tudod, csupa pogányság volt a lelkem.
A lány hosszú ujjai már a bordáinál jártak. Véhá látta, ahogy kitágul a pupillája, érezte, hogy a lehelete is felforrósodik. Beszélni próbált, időt húzni. Emlékezett, hogy az első előtt úgy képzelte: neki mindent, mindent lehet. Valami megfoghatatlan nagy Harmóniát kerestem, az életvizet, és a világvégét...
– Zagyván forgott körülöttem a világ. – Próbálta folytatni – Istennek éreztem magam, paraszt Apollónak, ki dalos, erős és pogány. Láttam a halálom is: dalolva és szeretkezve.
Nem volt menekülés. A lány szeme jobban szikrázott, mint a dinamit kanóca. Emlékezett a mély, állati szomorúságra. Ami utána. És hogy sablonos kivitelezése egy agyoncsépelt alaptörténetnek. Véhá tudta, hogy nincs alaptörténet. Végig tudtam, hogy nincs alaptörténet. Talán lesz. Az idegeim szinte szikráztak. Hogy ugyanaz. Véhá idegei szinte szikráztak.
– Nem így akartam, nem ezt akartam, valami ünnepet, csodát, ez olyan hétköznapi szürke volt. Kicsit bánom is, talán...
– Ne beszélj – forrott rá a lány szája Véháéra. Érzelgősen behunyta a szemét, és próbálta minden arcizmát elernyeszteni, hogy vadítóbbnak tűnjön. Véhá szemszögéből gőzmozdonyhoz hasonlított az arc, ami maga alá húzza, és közönyösen hullává teszi. Aztán már csak a vért látta... a vért a fehér habba, a műanyag habba ágyazva, ahogy leviszi a víz.
– Mivan?! Mit csinálsz?!
– Cigit sodorok.
– Pont most?!
– Pont most... ? Most.
