"Az emlékezet óv majd, semmi vész"
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 10. (456.) SZÁM - MÁJUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
A szalonnás kutya tele
Boda Edit
Feltámadás
Belépőjegy
Papp Attila Zsolt
A Nulla paraméter
Út a Szeptember-partra
A Nagy Inkvizítor
Kántor Lajos
Láng dosszié - társszerzőségben
Szőcs István
MERENGŐ - A spanyolviasz feltalálásának történetéből
Cseke Róbert
A líra birodalma
Fohász Anteiához
Hőszakadás a fényre
Trend
Címtelen
Demeter Szilárd
Sárga - Kórházi napló
Sütő-Egeressy Zsuzsa
Ahol az ördög bujkál
Lászlóffy Csaba
Az áldozat (Folytatás előző számunkból)
Szombati István
Erdélyi Columbo
Terényi Ede
MOZARTRÓL, MOZARTTAL 8. Salzburg varázsa
Júniusi évfordulók
 
Szőcs István
MERENGŐ - A spanyolviasz feltalálásának történetéből
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 10. (456.) SZÁM - MÁJUS 25.

Mottó: „Több dolgok vannak égen s földön,
mintsem képzelmetek”... stb.
(W. Sh.)

Egyre több excentrikus írás jelenik meg a történelemről. Excentrikus az a felfogás, nézet, beállítás, sőt egyszerűen puszta állítás, kijelentés, sőt megállapítás is, ami eltér, különbözik, szemben áll mindazzal, amit az iskolai tankönyvek és egyetemi előadások vallanak. Vagyis: rendhagyóak. Sokan szívesebben használják az aberrált kifejezést, aminek a jelentése „elfajzott, eltorzult, beteges, valótlanság-mániás” és hasonlók. Magyar vonatkozásban excentrikusnak tekintik mindazokat a nézeteket, amelyek szerint a magyarság „végső fokon” nem északkeleti „őshazából” és nem a IX. század vége felé érkezett mai lakóterületére. Amint már 1972-ben taglalni igyekeztem, az excentrikus irányzatok többnyire messzi keleti vagy délkeleti irányban képzelik el az őshazát, a honfoglalást meg kétszáz vagy négyszáz, esetleg ezer vagy kétezer évvel korábbra teszik. A magyar excentrikusakat általában a „romantikus” minősítéssel illetik, amihez különböző, tudatzavar vagy ködös elmeállapot fennforgását feltételező jelzők járulnak. Kezdve a tapintatos álmodozó, délibábos jellemzéstől a már vicsorogva vádoló lázálomkergető, zagyva, ámokfutó s hasonló kitételekig.
Sürgősen előre kell bocsátanom, nemcsak a magyar vonatkozású excentrikus kiadványok sokasodnak, és nemcsak a még egészen friss, még meleg Illig-féle szenzációra gondolok, amely szerint háromszáz évet belehamisítottak az európai történelembe, vagy az ehhez kapcsolódó Hunnivári Kalendáriumra, amely szerint az eltolódás a történelmi kronológiában a XII. század előtt mindössze kettőszáz esztendő, hanem azokra a pántrák, pánfinnugor, pánkelta és „megalitista” elméletekre, és leginkább az atlantida irányzatokra, amelyek közös lényege, hogy a mai európai történelem és kultúra nem a görög-római ókor (illetve az annak forrásául szolgáló úgynevezett régi Kelet) alapjára épül, hanem ezeknél sokkal régebbi civilizációk romjain vagy legalábbis titokzatos nyomain „támasztott új életet”, az azonban sokszor alacsonyabb rendűnek tűnik a hajdani „aranykoroknál”. Mi lehet az oka az excentrikus irányzatok valóságos burjánzásának manapság?...
Az eddigiek elejére, ha már nem írtam oda, hogy Bevezetés, talán kellett volna két vagy három nullát illesztenem. Ám nem teszem, mert ez ma a tudományosság igényének egyik külsőséges jelzése, éppúgy, mint ahogy az ember számtalan jegyzetet biggyeszt az oldalak aljára, amelyekben kötelezően minél gyakrabban kell megjelennie az „In:” ábrának. A tudományosság látszatára irányuló igény elhárításának jegyében máris a
SZEMBEN A TUDOMÁNYOSSÁGGAL
alcímhez folyamodom. Miután azonban tapasztaltam, az a kevés olvasóm és „eszmetársam” is, aki egyáltalán létezik, nehézségekkel küzd, amikor engem kellene idéznie s inkább nem is hivatkozik rám, a dolgokon könnyítendő, egyszerű sorszámozáshoz folyamodom „gondolati” vagy „társalgási” egységenként, és ezt minél tovább, lehetőleg százig fogom folytatni.
1.) A Korunk nevű kolozsvári folyóiratban 1972-ben Szumír és Szemere címen írtam egy délibábos cikket, amelyben élesen megkülönböztettem a sumerológia, a szumírizmus és a szumírkodás fogalmát, és megemlítettem, hogy az egyik, újabban egyre inkább terjedő „romantikus” őshazaelméletet nem nevezhetjük excentrikusnak, sem egzotikusnak, mert az őshazát nem „a körön kívül”, hanem a magyar népesség mai lakóhelyén, éppen a Kárpát-medencei Magyarországon véli feltalálhatni. Ezért tulajdonképpen az ultracentrikus elnevezés illetné meg, sőt még romantikus irányzatnak sem mondható; a romantikusságot éppen az jelentené, hogy valaki máshonnan, messziről vagy legalábbis különös körülmények között származna, ebben az esetben pedig az ellenkezőjéről van szó, hogy tudniillik (mint a Rohanok) „mi olyan régiek vagyunk, hogy egyáltalán nem is származunk”, és hogy „karaibok mindig voltak, csak kezdetben nagyon kevesen”. És szóba hoztam a Szovjetunióban egy időben elterjedt felfogást, hogy jóformán minden nyelv ott keletkezett, ahol ma a legtöbben beszélik. Nem hoztam szóba viszont akkor azt a látszatra idevágó tényt, hogy magyar vonatkozásban Vámbéry Ármin volt az első, aki e „tantételt” megkísérelte elfogadtatni; szerinte a Kárpát-medencében már régebben megtelepedett ugor eredetű őslakosság és Árpád honfoglaló türkjeinek, azaz egy török etnikumnak a keveredéséből alakult volna ki az a nyelvkeverék és kevert népesség, amit aztán „magyarnak” neveztek.
Nem soroltam e teóriát az ultracentrikus újdonságok közé, mert sem az ugor-török nyelvvita kifáradt frontjait nem akartam feléleszteni, sem a keverék jellegű származéknyelv tétele nem tűnt számomra már akkor sem elfogadhatónak. Többek közt azért sem, mert a keveredés fogalmához fűződő gyakran kezdetleges képzetek – „tehát nem eredeti”… „korcs”… „elsatnyult”… „idegen tollakkal ékeskedő” – okoznak rengeteg tudatzavart, vagyis kavarodást.
Igen: gyakran oly primitív módon fogják fel e fogalmakat, mintha valaki azt mondaná, a meggyes rétes tulajdonképpen vaj és liszt keverékéből keletkezik, amihez a meggy csatlakozása járul!
2.) Ám, kérdezheti bárki, mint ahogy jelen pillanatban is kérdezi valaki, miközben az asztalomon halmozódó, legújabb megjelenésű „ultracentrikus” könyveket és füzeteket forgatom: HOGYHOGY NEM TUDTUK EZT EDDIG? Miért nem szólnak róluk a krónikák? Milyen néven ismerték hazai őseinket az idegenek? Vannak régészetileg bizonyítható emlékeik? Voltak-e uralkodóik, hőseik, hogy hívták őket? Tükröződik-e a hajdani létük a népmesékben, népköltészetben? Álmodozókon kívül, komoly tudósoknak hogyhogy nem támadtak legalább sejtéseik róluk, a Kárpát-medence magyar bennszülött őslakosságáról?
A kérdéscsokorból nem válaszolok a régészetire, nemcsak azért nem, mert a kelleténél több tulajdonságot fontosítok az idevágó anekdotáknak és csipkelődéseknek – kezdve azon, hogy (egy amerikánus szerint) a régészek mindazt megtalálják, amihez csak képük van; és nemcsak azért nem, mert sok lehangoló személyes csalódás is ért részükről, és nem akarok kegyeletsértő színben feltűnni, hanem mert nincsenek hozzá adottságaim, a számtalan egymást felváltó-űző-kiszorító-kapturáló kultúra, temetkezési mód, cserépdíszítmény, karperec és nyílhegy sötét rengetegében éppúgy nem tudok tájékozódni, mint az indogermanisztika hangváltozásaiban (Trubeckoj előtt).
(Mégsem állhatom meg, hogy fel ne emlegessem az első magyar régésznő, Torma Zsófia finom mosollyal előadott esetét egy berlini régészkongresszuson, valamikor a XIX. század vége felé. Magával vitt egy Hunyad megyei leletből származó cserépdarabot, rajta egy trapézforma ábra, alján nehány krikszkrakszszerű „kinövéssel”, kikérendő német kollégák véleményét. Azok kézről kézre adva, azonnal felismerték rajta a jellegzetesen germán ló jellegzetes patáját. Majd belépett a terembe Virchow is, a kor legtekintélyesebb antropológusa, biológusa, a Kulturkampf nagy egyénisége, megfordította, azaz fejéről talpára állította a cserépdarabot és – inquit: Íme, oltár, áldozati tűz lángjaival!)
S hogy a krónikák miért nem beszélnek róluk? Furcsa kérdés, mivel amiről szólnak, azokat is egyfolytában cáfolni igyekszik a hiperkritikus akadémiai tudományosság. (Legutóbb, ha jól emlékszem, Györffy György, aki „regény”-nek tekintette az Anonymus-krónikát, s megjegyzem, eleinte még én is hajlandó voltam akként tekinteni, mígnem kezembe nem kerültek egyes, halálosan elhallgatott művek.)
Marjalaky Kiss Lajos az 1920-as években az Anonymus-krónikáról két lényeges meglátást tett közzé. Az első szerint a régi Magyarországnak mindazokon a tájain, ahol a krónikaíró megnevezi az ott talált lakosság nemzetiségét, a későbbi korokban is, mai napiglan nem magyar nemzetiségűek élnek. Ahol azonban csak falusiakról, falubéliekről (RUSTICI) beszél, ott ma is magyarok laknak (illetve laktak még a közelmúltban is!). Másik kijelentése: a Kárpát-medencében sok folyóvíz már a honfoglalás előtt is magyar nevű volt. (Ennek hatására Magyar Adorján honfoglalás helyett egyre inkább csak az államalapítás időpontjáról beszél.) Azonban tekintélyes emberről csak egyről tudok, aki tudomásul vette Marjalakyt: Móricz Zsigmond volt az, aki főszerkesztő korában, a húszas évek végén le is közölte a Nyugatban M. K. L. tanulmányát. Pár évvel később pedig a Tüzes gép című elbeszélése bevezetőjében határozottan vallja, hogy a Tisza menti magyar parasztság őslakosa az országnak, ettől kezdve készülődött is e tárgyban egy „őstörténeti regényt” is írni (lásd levelezését).
Ez érdekesen összecseng Móra Ferenc kijelentéseivel, aki, noha nyelvi folytonosságról nem beszél, megállapítja, hogy Szeged környékén a római kori sírokból ugyanannak az embertípusnak a csontjai kerülnek elő, amelyik mai napiglan is él a Szeged környéki tanyákon. Megfigyelését néprajzi adalékokkal is kiegészíti, például, ahogyan máshova helyezik a sírba a halott nő fésűjét, aszerint, hogy asszony volt-e, vagy lány, s a gyereksírokba ugyanolyan kis csörgő-csengettyűket tesznek, mint amilyeneket a tanyasi anyák kötnek a kicsik nyakába, hogy mindig hallhassák, merre mászkálnak.
Marjalaki Kiss Lajos megállapításaira nemcsak a hivatalos tudomány nem reagált, de nem emlegetik a Kárpát-őshaza céhen kívüli új felfedezői sem, valamilyen érthetetlen okból szívesebben maradnak meg a szép piros SPANYOLVIASZNÁL!
3.) És mi lehetett a népneve bennszülött őseinknek? Először akkor rezzentem össze, amikor felfigyeltem rá, hogy a románok Szék község lakóit sicannak nevezik. (A székiek ugyan erősen í-znek, szíkieknek mondják magukat.) Az ókorból ismeretes viszont a secanus, sicanus nevű népesség, Pannóniától a Szajnáig, Hispániától Szicíliáig el voltak terjedve (utóbbi sziget az ő nevüket viselte előbb), ők is éppúgy, mint a siculusok, a keltiber népek közé soroltatnak. Magyar Adorján szerint a siculusok és a sicanok ugyanannak az etnikumnak apa-, illetve anyajogú társadalomban élő változatai lehetnek. Tény az, hogy mindég egymás mellett fordulnak elő és sajátságos módon, mindig ellenséges viszonyban, s ez elég meghökkentő – és jellemző…
A probléma viszont csak az, hogy a kelta indogermán nyelv, sőt az óibériai nyelv is, amennyire meg tudják állapítani, hasonlít hozzá, meg a latinhoz, hindihoz is stb. Persze, vannak „magyaros” vagy annak tűnő szavak a kelta nyelvekben, és magyaros nyelvtani fordulatok is, itt-ott, de hát melyik régi eurázsiai nyelvben nincsenek? Az eddig gyakrabban emlegetett egy-két tucat szóhoz, mint pl. llean-leány, whiskey-víz(ke?), Lugos-Lugos város stb. saját kútfőmből legfennebb annyit tehetnék hozzá, hogy a pitvar viszont kelta eredetű szó, ugyanolyan szemléleti alapú, mint a csárda, amelyik szintén egy tetőt vagy ereszt tartó négy rudat jelent. Ez édeskevés, de akkor, mégis, hogy lehet az, hogy az ókori siculusok jellegzetes helyneve a Segesta, Segestica, s Magyarországon is ott vannak a somogyi Segesdek, a Nagy-Küküllő közelében az erdélyi Segesd és mellette Segesvár? És hogy lehet, hogy hajdani legendás királyuk neve, Italos, nemcsak az Eteléhez hasonlít, hanem az ital révén vizet is jelent? Fájt a szívem, amikor még a dunántúli sicamberekről is kellett mondanom, amiből pedig mintha a szíki ember is kihallható lenne.
Akkor fedeztem fel Hérodotosznál a szigüniket, akik szerinte a Tisza-tájon és Marsilia körül laknak. A szigünon szót már Arisztotelész Poétikájából ismertem, ahol is állítja, hogy Ciprus (Küprosz) szigetén a hajítódárda neve szigünon, s ennek meglehet a maga stílusértéke a választékos görögben is. Az ezzel teljesen azonos jelentésű és hangzású szigony szó pedig, ha fene fenét és nyelvész nyelvészt eszik, akkor is magyar szó. A szigün szó pedig félreérthetetlenül hasonlít szegény szavunkhoz, különösen, ha ilyen szókapcsolatban halljuk, mint szegény nép! Azt hittem, erre én jöttem rá először, de aztán megtaláltam Cserép Józsefnél is, jó hetvenöt évvel ezelőttről. Egy (különben szellemes) szumíros írónő ezt a szigün népséget a cigánnyal azonosítja, főleg, mert állandóan szekereztek – ám akkor azokat cigényeknek hívnánk, nem?
Hogyan változhat népnév, tájelnevezés, tulajdonságjelző egymásba, arra legjobb példa a bohém szó. Bohémia, amely történelmileg a mai Csehország területét jelentette, nevet adott egy időben a cseheknek is. És miután Franciaország nem minden korszakban fogadta becsületrenddel és államfői csókkal a menekülő cigányokat, sőt kitiltotta őket, a bevándorlók csehországiaknak, bohémeknek nevezték magukat (mint ahogy másfele meg egyiptomiaknak, lásd gypsi). Életvitelük alapján aztán a „jövővel nem törődő, a polgári fegyelmet és semmiféle kötöttséget nem vállaló művésznépségféle” értelmet kapott a bohém szó. (A XX. század eleje táján egyesek „visszafordítják”, és a „cigány” származástól függetlenül „bohém” értelművé válik.)
S hogy állunk akkor a siculusokkal? Először nem is magyar délibábos, hanem olasz szerző, Petrus Ranzanus, Mátyás király ideje táján próbálta ráfogni a székelyekre, hogy – szicíliaiak! Tény azonban az, hogy a közhagyomány szerint a székelyek már Árpád és nemeseinek bejövetele előtt is a hon tájain éltek; s volt egy olyan krónikabeli anekdota is, hogy falból vették fel (ők is, mint „bohémek”) a székely, azaz siculus nevet. Ám – miért éppen azt, miért nem nevezték magukat kvádoknak vagy éppen gepidáknak?
Valahogy mérlegelendő az a körülmény, hogy a kelta eredetű népek azok, akik Európában leginkább hajlottak a nyelvcserére; nemcsak angol (nyelvű), francia, olasz, dél-német etnikai csoportok kelta vagy részben kelta eredetűek, de a szlovákok s a románok egy része is. (Pl. az avasiak.) Hampel József szatmári ásatásokból előkerített kelta szobrocskáin Móricz Zsigmond vidáman ismerte fel egyes családtagjainak arcvonásait. A nyelvészeknek, ahelyett hogy szórakoznának az álnokul neki tulajdonított hülyeségeken, Horvát István nyomatékos figyelmeztetésének mentében kellene haladniok: Nincs, és nem volt annyi nép, ahány népnév létezik, hiszen egyazon népet sok néven emlegetnek; és ezzel szemben: ugyanazt a népnevet egészen különböző népek is viselhetik; mivel az ókor végén nincs egy szakadék, amely elnyelte volna az addig szereplő népeket, és a középkorban megjelent népek sem hullottak „csak úgy” az égből, hanem az ókoriak utódai. (Mint ahogy az sem igaz, hogy Horvát István mindenütt csak magyarokat látott: pl. a németek és a szlávok jelenlétét is tanulmányozza ókori színtereken!)
A szegény mellett, ha ez nem volna valakinek elég, a székellyel együtt, szóba jöhetne a matyó is, amely ma már csúfnév, és nincs is régről adatolva (akárcsak a tahó vagy barkó, góbé, görje más vidékekről), de még egyszer összerezzentem, amikor egy Orosius-féle térkép-reprodukción fölfedeztem egy Maegtja-land nevű területet, a mai Bács-Kiskun megye táján. Ez az Orose Paulus Hispániában élt az V. században, nagy teológus és filozófus volt, világtörténetet is írt, sajnos soha kezem ügyébe sem került, és még nagyon sokakról tudok, akiknek szintén nem, köztük őstörténészeknek sem. A helyszín azért érdekes, mert többek közt a Tiszántúl és a Dunántúl azt sugallja, hogy akik e tájelnevezéseket megalkották, a Duna-Tisza közén lakoztak. Az ókorban is már jászok éltek itt (jaziges metanastae), akiket irániaknak tartanak, holott – akárcsak a vele területileg összefüggő Kiskunság és Palócföld is – a Jászság névanyagában a legszínmagyarabb terület. S különös, hogy a rómaiak sohasem foglalták el, holott beékelődött a birodalom testébe. (Vajon ezt a körülményt nem is vették volna észre? Sok régi térképen a váci és a Dráva-torkolati folyamkanyar nem rajzolódik ki, a Duna rajtuk bár ferde, de egyenes vonalban folyik Váctól Orsováig.)
4.) És hogyhogy nincs nyoma ennek az itthoni őshazának a népköltészetben? kérdezhetni... A nemzeti hagyományt őrzik nemcsak a krónikák, csodaszarvas stb., de az egész közemlékezet, regék, legendák is. (Bár mindez a rendi műveltség címszó alá tartozna, osztályhagyomány, amelynek egy része „alászállott” a népi műveltségbe.) Miért nem emlékezik a nép a saját múltjára?
A kérdés nemcsak magyar vonatkozásban merült fel már régen, a kultúrantropológiai feltárta, igenis létezik a régi európai népi műveltségben olyan hagyomány- (főleg mítoszmaradvány) réteg, amely nem a görög-latin „iskolás” műveltség, és nem is a Biblia hatására keletkezett. Sajátságos azonban, magyar vonatkozásban, függetlenül eredményeiktől és orientációjuktól, éppen olyan hevesen támadták, délibábosozták a kérdés kutatóit is, mint az úgynevezett filológus őstörténész iskolát, vagyis azokat, akik főleg görög és latin nyelvű szövegekből próbálkoztak a magyarság történelmének ismeretlen korszakára vonatkoztatható neveket, szavakat, adatokat feltárni.
Egyetlenegy menlevél volt magyar néprajzosok, etnológusok és nyelvészek számára: a „szlávizmusé”; minden területen minél több szláv hatást, átvételt, befolyást kellett feltüntetni, még a finnugor (feltételezett) réteg hatására is.
Amikor pszichológus diákként meglepő tapasztalatokat szereztem a magyar nyelv (és a magyar nyelvészet!) „érdekességeiről”, a népmesék világára alapozva igyekeztem egy (virtuális) néptörténetet felvázolni, amely hátteret alkothatna a magyar nyelv életének hátteréhez.
A magyar népmesékből úgyszólván hiányzik az egzotikum, nemcsak a forró égövi, a távol-keleti, de a sztyeppei és főleg a hideg égövi egzotikum is! A mesehős mindig mérsékelt égövi vad, rengeteg erdőn bujdosik, nem száguld a pusztán. (A bujdosás szó egy bizonyos koreográfiát is jelez, nem átlátható terepet tételez fel.) A (mesehősök által) ismert világ határai az Üveghegyek és az Óperenciás tenger. Előbbiek egyesek szerint az Alpok jég borította csúcsai (jég és üveg – a nyelvben és szemléletben, sőt a fizikában is összefüggenek; feltűnőek a jéveg és ög nyelvjárási adatok), mások szerint a Kaukázusé. Az Óperenciás tenger egyesek szerint az ausztriai Ens folyóra vonatkozik, megint csak mások szerint egy ósémi, „feneketlen mélységet” jelentő szóra, idegenszerűsége mindenesetre hangsúlyozott a „latinos” végződéssel. Az ennél is nagyobb messzeség, ahol a kurta farkú malac túr, ehhez értő szerzők szerint, „csillagtérkép-utalású”!
A növény- és állatvilág meséinkben teljesen hazai, ha néha fel is bukkan egy-egy oroszlán, az onnét van, hogy a nép az úri címereken látott elég két lábon ágaskodó oroszlánt, az meg a sárkányelképzelésekhez hasonlít, profilból. (Ám az özönvíz előtti korokra kiterjedő emlékezet problémája most messzire vinne, csak annyit említek belőle, hogy Magyar Adorján szerint a rengeteg zöldet zabáló egyes őshüllők bendőjében metángáz keletkezett s ez kiböfögve fellobbanhatott.) Általában a magyar népmesék sárkánya nagyon emberszabású, van úgy, hogy nem is magától repül, hanem lovagol, esetleg neki is táltos lova van; karddal, buzogánnyal hadakozik, rútsága nincs túlhangsúlyozva; az ifjú hölgyeket sem táplálkozás céljából rabolja el, hanem házasságra vágyik. Egyes középkori szövegeinkben sárgyík néven is előfordul. (Majd lásd alább.)
Legjellegzetesebb a mesék politikai földrajza: a nagy rengeteg erdőkön innét és túl mindig egy-egy városkirályság található, a mesebeli királyok országa nem birodalom; gyorsan átszelhető terület. Olyanszerű a mesevilág politikai szerkezete, mint amilyen a homéroszi vagy azelőtti görög földön, a régi Itália északi felén, az Ábrahám-kori Közel-Keleten, vagy Mezopotámia szumír korszakában. Ez azért is szembetűnő, mert a mesék, regék, balladák motívumai, a hőstípusok, témák is a világnak eme tájai felé mutatnak, és nem a boreális régiók felé.
Harminc évvel ezelőtt Selyemsárhajó c. könyvecskémben e világhoz egy útikalauzfélét kíséreltem írni. Teljesen visszhangtalanul.
5.) Mielőtt rátérnék néhány új ultracentrikus irányú munka átlapozására, hadd térjek ki az 1.) alatt felsorolt „Hogy lehet?” eseteknél még nem érintettek közül erre: „Soha egy szakember iskolázott szeme sem vette észre a zsákból kibújni akaró szegek hegyét?” – De igen. Most csak egy példát említek. Melich János, a magyar nyelvészet legtekintélyesebb szlávistája (értve ezen azt, hogy nem a magyar nyomokat mutatta ki szláv nyelvekben, hanem fordítva) még az első világháború előtt azt írta a római kori Ampolium erdélyi város nevéről (ez Zalatna volt, az Erdélyi-érchegységben), hogy azt a mellette kanyargó Ompoly folyócskáról nevezték el; az Ompoly viszont magyar szó, vesd össze pl. „hömpölyög” stb. Magyar szerzőknél sohasem bukkantam még erre való reflektálásra (bár nem kizárt, hogy lappang valahol), csak Pârvan, a neves román történész Geticájában olvastam. Pârvan természetesen elutasítja, az időbeli eltolódás miatt, mivel a „honfoglalás” előtt hétszázötven évvel adatolt névről van szó. Pedig nemcsak a hömpölyög, hanem az ömböly, ugyancsak vízügyi forgalmat jelentő szó tartozik még ide, hanem az ömlik is, vagy a sompolyog is, s még mások is.
(Folytatása következik)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében